Húsvét után

„Dona nobis pacem!”

A pacifisták kora alighanem lejárt, igaz régen is csak egy-kettő akadt belőlük. Ilyen volt például Babits Mihály, aki a nagy háború kellős közepén így kiáltott föl egyik legismertebb versében: „…béke! béke! / béke! béke már! / Legyen vége már!” (Húsvét előtt). Azonban a háború hevében gyávaságnak vagy árulásnak tűnt békéről beszélni – aki szelet vet, vihart arat –, könnyen elmarasztalták azokat, akik minden magasztos eszménél, erős igazságnál előbbre tartották a vérontás végét, a szelíd békét.

Ma sincsen ez másként, a háborút sokan ma is szent kötelességnek tekintik, igaz nem a maguk, hanem mások kötelességének, a békét pedig gyanús összeesküvésnek tartják. Jóllehet az atomhatalmak összetűzése „Majmok bolygójává” teheti a földet, és a XX. század borzalmai után a huszonegyedik század militarizmusa még több bajt hozhat ránk. Tehát napjainkban felértékelődött a meg nem alkuvó, mindenáron békét akaró pacifisták szerepe. „Boldogok a békességre igyekvők, mert ők Isten fiainak mondatnak” (Mt 5,9). Az eredeti görög szövegben az eirénopoioi békességcsinálókat, az aser pedig Jézus anyanyelvén, arámiul áldottakat jelent. Áldottak Isten fiai, akik képesek Isten erejével békét teremteni ott, ahol háborúság van.

Az áldások áldása maga a béke, az élet tisztelete. 

Természetesen casus belli mindig akad, mindig lesz ok a háborúra, bár okot találni a békére se nehezebb. Isten békepárti még akkor is, ha az Ószövetség, a zsidó nép története tele van békétlenséggel, harccal, háborúval. Ézsaiás könyvében az Ebed Jahwe énekek az Úr szenvedő szolgájáról szólnak, aki „nem kiált és nem lármáz, nem hallatja hangját az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt” (Ézs 42,2-3). Ez a szelíd szolga Isten békekövete, aki minden erőszaktól mentesen hirdeti a törvényt, a békesség igéjét. Ez a könyv amúgy is a vigasztalás, a bátorítás és az irgalmasság könyve, melyből világosan kiderül, hogy Jahwe nem a háború, hanem a béke Istene. 

Az Úr szenvedő szolgája, a fájdalmak férfija az emberlét minden sebzettségét vállalva elégtétel helyett a kiengesztelődést választotta, békejobbot nyújtva a világnak (vö. Ézs 53). Jézus a béke barátja volt egész életében, igazi pacifista, ezért mondta Péternek a Getsemáné kertben: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). 

Virágvasárnap a békesség fejedelmeként szamár hátán ülve vonul be Jeruzsálembe, de a nép nem sahlomot, hanem hozsannát kiált; béke helyett háborút akar, szabadságharcot a gyűlölt rómaiak ellen. 

A véres háború akarása és a szelíd béke ígérete találkozik egymással, amikor Jézus a tanítványok kíséretében bevonul Jeruzsálembe és megsiratja a várost. „Amikor közelebb ért és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat!” (Lk 19,41-42). „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a tyúkanyó a csibéit a szárnyai alá, de ti nem akartátok!” (Lk 13,34). És Máténál: „nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának” (24,2) – mondja Jézus a tanítványainak, és valóban Krisztus után hetvenben a rómaiak lerombolták a templomot és fölégették Jeruzsálemet. Ebből is kitűnik, hogy a békéhez való ragaszkodás nem csupán lágyszívűség vagy gyávaság, hanem pragmatizmus, egyetlen jó megoldás a pusztulás elkerülésére. 

Manapság újra napi témává lett a háború és a béke kérdése, tőlünk karnyújtásnyira évek óta háború dúl, s mi nem tehetünk mást, mint imádkozunk azért, hogy legyen vége már, legyen béke már! Szent Ágoston szerint

a béke nem más, mint a rend nyugalma, azonban nem elég csak imádkozni, tenni is kell ezért a nyugalomért:

orando et laborando – imádkozni és dolgozni –, mondta Nursiai Szent Benedek. Minden a szív békéjénél kezdődik: a szív békéje, a béke csendje és a csend békéje együttesen hatnak ránk, mivel mi mindnyájan sebzett szívű emberek vagyunk. „Add szívemre kezed / Hogy behegedjenek / Rajta a teméntelen sok sebek” (Zelk Zoltán). 

Egyáltalán nem mindegy, hogyan viszonyulunk a sebeinkhez: engedjük, hogy gyógyuljanak, vagy újra meg újra feltépjük őket. Ha valaki igazán megsebződött az élete során, az Jézus volt, hiszen keresztre feszítették, de a Lélek által nem csak a testi, a lelki sebei is begyógyultak. Mivel pszichoszomatikus lények vagyunk, a testünk és a lelkünk csak együtt gyógyulhat, egyik a másikra hat. Jézusnak igazán lett volna oka békétlenségre, indulatra, haragra, de Isten békessége csordultig betöltötte a szívét. Mi volt a titka, hogyan tudott a gyilkosainak megbocsájtani? Egy holocaust túlélőtől, Fáskerti Évától megkérdeztem, meg tud-e bocsájtani a gyilkosoknak. Ő visszakérdezett: maga meg tudna bocsájtani? Nem tudom – válaszoltam zavartan –, csak azt tudom, hogy Jézus megbocsájtott.

A kiengesztelődés lényege, hogy az igazság szeretete helyett a szeretet igazságához ragaszkodunk tűzön-vízen át, és többé nem az a fontos, ami történt, hanem az, ami történni fog. A kiengesztelődés melegágya a kegyelem, az Isten békéje, mindeneket megbékítő szeretete, amely át- meg átjárja a szívünket. „Ezért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és ránk bízta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgy, hogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk, Krisztusért kérünk béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,17-20).

Az igazi béke tehát úgy kezdődik, hogy megbékülök Istennel, elfogadom Krisztusomat és vele együtt magamat,

a sorsomat, a szeretteimet, a keresztemet, az egész életemet. Természetesen ez nem egyik napról a másikra történik, szinte mindennap elölről kell kezdeni az elfogadást és a békülést Istennel. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke” (Ady Endre). Ezután lehet csak szó arról, hogy a családommal, barátaimmal, ellenségeimmel és más embertestvéreimmel is jó kapcsolatot ápoljak, vagyis a kiengesztelődés folyamatos legyen. Ha Isten nem haragszik, akkor mi is megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy mi se haragudjunk. 

A béke görögül eiréné, melynek igei alakja az aireo, ami annyit jelent: beszélgetni. Béke csak ott van, ahol az emberek szóba állnak, beszélnek egymással. Ahol nincs párbeszéd, ott nincs kapcsolódás, nincs megértés és nincs békesség. A jó kommunikáció alfája és ómegája a tisztelet, egymás megbecsülése, miközben ki-ki elmondja mindazt, ami a szívét nyomja – anélkül, hogy a másikat minősítené, megsértené. „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige” – mondja a Biblia bölcse, a Prédikátor (Péld 25,11). „A gondolatnak nyelve sose keljen / Nálad, se tettre ferde gondolat. (…) / Füled mindenki bírja, szód kevés” – tanácsolja Polonius fiának, Laertesnek Shakespeare drámájában. És valóban a jó kommunikációban nemcsak a szónak, de a csendnek, a hallgatásnak is nagy szerepe van. Hallgatásból lesz meghallgatás és megértés. 

A kiengesztelődésnek, mely hídként köti össze az Istent és az embert egymással, két pillére az önismeret és az istenismeret. Akinek nincs ismerete a maga esendőségéről és az Isten nagylelkűségéről, akinek nem inge a tékozló fiú példázata, ezért nem veszi magára, annak a megbocsájtás nehezen lesz a kenyere, de nem is lesz békessége. A tékozló fiú a lehető legmélyebbre, a disznók vályújáig jutott, amikor magába szállt, az atyai házra gondolt és arra, hogy hazatér, megbánja mindazt, amit tett. Olyan fogadtatásban volt része, amilyenre még álmában sem mert volna gondolni. Az Atya kiengesztelődése, mellyel háta mögé veti a vétkeinket, újra helyzetbe hoz minket: tiszta lappal, tiszta szívvel, békességgel mehetünk tovább az utunkon. Ha Isten megbékéltetett és újra meg újra megbékéltet magával, akkor mi is megbékélhetünk magunkkal és egymással. 

Babits Húsvét előtt című verse húsvét után is érvényes kell legyen háborgó lelkünk, és háborgó világunk számára: 

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
(…)
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

És Istennek békessége, mely minden értelmet felülír, őrizze meg szívünket és gondolatainkat Jézus Krisztus, a béke fejedelme által. Ámen!