Így segítsük az Úr ügyét

Ha a világ szegényein segíteni akarunk, annak a legbiztosabb módja, ha a missziós rendeket támogatjuk. Miért? Mert az ő kapcsolatrendszerük, életmódjuk, tisztességük, intézményrendszerük és sok évtizedes tapasztalatuk, helyismeretük a lehető legnagyobb garancia, hogy adományaink hatékony felhasználásra kerülnek.

       Az a kérdés, hogy mi a legjobb módja a szegények segítésének, nagyon régóta foglalkoztatja a jó szándékú embereket. A segítés módja régebben egyszerűbb lehetett, mert kisebb volt az a világ, amiről az egyénnek tudomása volt. A világ csak fokozatosan tágult, a háborúk, a migráció, a kereskedők, a zarándokok, illetve a szerzetesrendek elterjedésével.

     Manapság az egész világ bejön a szobánkba, az íróasztalunkra, a zsebünkbe a rádió, a televízió, a számítógép, illetve az okos telefonok segítségével. Azonnal értesülünk a távoli tájak természeti katasztrófáiról, társadalmi problémáiról. Segíteni is szeretnénk, de olyan sok visszaélésről hallunk, hogy kétségeink vannak a nagy nemzetközi segélyszervezetek és ügynökségek tevékenységét illetően.

     A cunami után jártam Sri Lankán, és láttam elrettentő példákat arra, milyen kevés hozzáértéssel, milyen pazarlóan építenek látványos, úgynevezett presztízsberuházásokat a segíteni kész emberek pénzéből, amely építmények aztán pusztulnak… Csak addig voltak fontosak, amíg el lehetett költeni a pénzt, és az avatásukat be lehetett mutatni a tévében. Nem vonatkozott ez a megfigyelésem a Katolikus Karitasz kezdeményezéseire. Ez a szervezet éppen azért tudott jó és hasznos projekteket megvalósítani, mert volt megbízható helyi partnerszervezet, amely pontosan tudta, hogy az adott tengerparti övezetben mire is van szükségük az egyik pillanatról a másikra földönfutókká vált embereknek, és a működésbe helyezés után is figyelemmel kíséri sorsukat. Azok az intézmények – a mi Szent Imrénkről nevezett fiúkollégium és az Erzsébetünk nevét viselő leánykollégium ma is áldásosan működik, és öregbíti hazánk és a magyar katolikus hívek hírnevét.

     Ehhez az kellett, hogy a katolikus egyház hivatalos segélyszervének legyen Sri Lankán is megfelelője. Akkor hallottam, hogy a Karitász a rendelkezésére álló pénznek sokkal nagyobb hányadát tudja valóban a segítségre fordítani, éppen azért, mert mindig támaszkodhat a helybeli testvérszervezet tapasztalatára és kipróbált munkatársainak közreműködésére.

     A keresztény segélyszervezetek mellett van egy másik csatornája is a keresztény segítségnyújtásnak, mégpedig a szerzetesrendek, melyek az egész világon jelen vannak. A kifejezetten missziós rendek, például a jezsuiták, a ferencesek, a szaléziak és a verbiták, a világ legeldugottabb helyein is jelen vannak. Igen vannak, vagyis nem csak átutazóban szétnéznek, hanem az egyszerű emberek között élnek és segítenek. Az ő működésük felbecsülhetetlen értéket jelent az emberiség fejlődése szempontjából.

     Gondoljunk csak bele: Afrikában az európai központtal rendelkező missziós rendek és más katolikus szervezetek jelenleg közel tízezer egészségügyi intézményt működtetnek, ugyanitt a katolikus elemi iskolák száma 33 ezer. Más földrészeken is hasonló a helyzet. Ezek az intézmények általában nem működhetnének, ha Európából és Észak-Amerikából nem kapnának támogatást. Az európai adakozók általában pontosan tudják, hogy anyagi segítségükkel ezt és ezt az intézményt mihez segítik hozzá. Vagyis megvan bennük az a jó érzés, hogy pénzük jó helyre kerül.

     Magyarország, ha nem is volt missziós nagyhatalom, a két világháború között komoly missziós munkát végzett, ami nem merült ki pusztán a térítő tevékenységben. A magyar ferencesek például a húszas években telepedtek meg Kínában, ahol azonnal iskolát, árvaházat, lepratelepet alapítottak. Mindezt úgy tudták megvalósítani, hogy a magyar hívek körében folyamatos missziós felvilágosító munkát végeztek, és gyűjtötték az adományokat. Így tettek a verbiták is, akiknek a Világposta és a Kis Hitterjesztő című missziós lapjaik valósággal adakozási lázba hozták a magyarokat, még a hittanos gyerekeket is. A hívek, akik rendszeresen olvasták a missziós beszámolókat, örömmel segítettek. A kínaiak körében a magyar jezsuiták és a kalocsai iskolanővérek is gyönyörű munkát végeztek.

     Ha nem is olyan nagy számban, mint korábban, de ma is vannak magyar misszionáriusok a világ távoli pontjain, akiket imáinkkal és anyagi lehetőségeink szerint segíthetünk. Ha őket támogatjuk, biztosak lehetünk abban, hogy olyan célok megvalósulását segítjük elő, amelyek méltók az áldozatvállalásunkhoz.

     A teljesség igénye nélkül néhány magyar misszióst röviden szeretnék bemutatni. A régi generáció utolsó magyar misszionáriusa Krump Tamás verbita atya, aki már ötven éve az indonéziai Flores szigetén tevékenykedik. És nem is akár hogy. Plébániájáról már számos papi és szerzetesi hivatás született, és most éppen egy közösségi ház építésén fáradozik. Csupa szív, és szegény hívei megérdemlik figyelmünket. Rendtársa az egyik „szomszédos” országban, a Fülöp-szigeteki Cebuban Lányi Béla testvér, aki építészetet oktat a rend egyetemén, de mellette utcagyerekekkel és szeminaristákkal foglalkozik. Körükben is nagy a szegénység. Szintén ebben az országban, a fővárosban él egy magyar szerzetesnővér, Fábián Edit, aki a manilai fiatalkorúak börtönében és az utcagyerekek körében teljesít szolgálatot. S maradva Ázsiában, Tőkés György jezsuita Sri Lankán plébános, igen mostoha körülmények között. Szóval vannak magyar misszionáriusok, akik tudják, mire van szükség ahhoz, hogy híveik tanultabbak legyenek, emberibb körülmények között élhessenek. Ha őket segítjük, az Úr ügyét segítjük.

Szerdahelyi Csongor