Két kicsike, kérges, összekulcsolt kéz,
régen elmúlt, boldog időket idéz,
apró gyermek voltam, alig emlékszem,
sokszor arra mentem csak, hogy megnézzem.
 
Öreg nagymamám ült egy karosszékben,
rózsafüzér volt remegő kezében,
szája mozgott, de nem értettem semmit,
titok volt, Ő miért beszél most ennyit.
 
Mert nappal csendben tette, amit kellett,
főzött, vasalt, vagy éppen babot fejtett,
oly hosszú délelőtt nem állt meg soha,
mintha a munka örökké tartott volna.
 
Lehunyom szemem, és látom ősz haját,
oly sokszor mesélte számtalan baját,
vállamra tette soványka kis karját,
halkan mondta, alig értettem szavát.
 
„Öregkor, fájdalom nagyon jó barát”,
közben oly szépen elnevette magát,
kezébe temette felszántott arcát,
először láttam igazi bánatát.
 
Gyermeki emlékem csupán eddig ér,
de megmaradt végleg a rózsafüzér,
a két imára kulcsolt, remegő kéz,
szomorú szeme, ahogy távolba néz.
 
És íme, eljött az öregkor felém,
itt-ott már fáj, sajnos nyilall is belém,
én is összeteszem gyakran kezeim,
ahogy egykor, régen drága eleim.
 
Énnekem is mozog ugyanúgy a szám,
sokáig mondom engesztelő imám,
én is túl vagyok az élet viharán,
most értettem meg a titkot igazán…

A szeretet vérzik…

Amikor lángba borul az alkonyat,
bíborvörös fátyol libben a tájra,
bensőd rejtekén halld meg a hangokat,
s nézz az önmagát emésztő világra…
 
Tekints az emberre, nézz sok nemzetre,
amint egymást, és önmagát gyilkolja!
Mintha lidérces rémálmot kergetne,
jelenével már jövőjét tiporja…
 
Noha tiéd a Föld, s a csillagos ég,
új remény hajnala, mi fénnyel táncol,
ahol oly sok rózsa szerelmesen ég…
Ember! A Mindenség tán egyszer rád szól,
 
s e világ újabb keresztet nem készít,
amin érettünk a Szeretet vérzik!...

Hitelesen

Mikor mélyen, hosszan
nézek egy ismeretlen ismerőst,
valami hergel naphosszat,
netán rossz lehet tükröm,
nem barátom, ki visszales…
Bár oly régen volt már,
hogy kisarjadt első gondolatom,
de ma ugyanúgy állok báván…
Külsőm ugyan megváltozott,
valami derengés átjár, talán,
de hol a valós énem,
s milyen lehet igazán?
Ó, Uram! Ha tudnám!...
Oly sok mindent írtam,
törvényt magamnak tán?
Vagy csépeltem a semmit
egész életem folyamán…
Rossz volt, mit tagadtam,
s jó, mire igent mondtam?
Boncolhatom külső burkom,
mely tilt minden szellemit,
hol otthont lel az élet,
s őszintén zeng a világ,
hitelesen fénylik minden…
Az ősi törvény is,
melynek nyomán lépnem kell!
Hogyha műveim zöme
kézen fogva velem jár,
sorsom sodra kincsre talált;
mert hitelesen szeretnék
élni, halni, írni, tenni,
Istenem és Hazám!