Imádság és szolgálat ecsettel

„A hit kegyelme egész életemen át velem volt, a háború és a diktatúra nehéz éveiben is. Már kisgyermekként átélhettem azt, persze még csak tudattalanul, hogy a materiális anyagelvű világon túl van egy másik, egy transzcendens világ, hogy mindaz a szeretet és öröm, ami minket ér e földi létben, valahonnan túlról ered. Erről szerettem volna vallani a képemmel is. Imádság és szolgálat a festés számomra. Olyan tevékenység, amikor a lélek szavak nélkül is imádkozik” – vallotta egy találkozásunk alkalmával a Munkácsy- és Kossuth-, valamint Pro Cultura Christiana-díjas festőművész, Udvardi Erzsébet badacsonytomaji „házitemplomában”.

A tizenkét éve elhunyt alkotónak ódon hangulatú szülővárosa, Baja, a Sugovica folyó és mellékága, a hegyek és vizek különös fényei, színei, a mélyen hívő családi majd iskolai környezete meghatározóak voltak lelki-szellemi és térbeli látásmódja alakulásában. Szülei és rokonságának számos tagja pedagógus volt. A Kalocsai Iskolanővérek „Miasszonyunk” leánynevelő líceumában kezdte meg tanulmányait. Rajztehetsége már korán kitűnt. Utolsó líceumi évében beiratkozott Rudnay Gyula festőművész szabadiskolájába, s tőle kezdte tanulni a festést. Érettségi után a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait Bernáth Aurél osztályában. 1953-ban művészettörténeti és rajztanári diplomával a kezében a fővárosi Vendel utcai tanítóképzőben kezdett tanítani. Közben festett, s kiállításokon is részt vett képeivel. Ekkoriban vett gyökeres fordulatot az élete. Egy alkalommal diákcsoportot vitt táborozni a Balaton mellé, és ott csodálatos vizuális élményben volt része: 

„Amint a vonatból kinéztem Akarattyánál, ahol szétnyíltak a fák, s megláttam egy különös szembefényben a tótükröt, amelyet az érkező szél felkorbácsolt, s melyen minden hullám külön-külön tükröződött valami végtelen fényességben, az olyan lélegzetelállítóan gyönyörű látvány volt, hogy máig felejthetetlen számomra” – idézte emlékképét egy alkalommal baráti körben. „Nyilván a Gondviselés keze volt benne, hogy nekem pont akkor kellett arra utaznom, s ezzel a fényességgel szembenéznem. Akkor született meg bennem az elhatározás: e vidéken kell élnem és dolgoznom.”

1958-ban aztán a tó mellett telepedett le Badacsonytomajon. (Alkotói emlékházáról Lőrincz Sándor írt meleg szavakkal.) A Balaton igézetében élt, alkotott, s itt ismerkedett meg élete párjával, Tamás István íróval, akivel gyönyörű évtizedeket éltek meg együtt. 1974-ben az esztergomi érseki palota magánkápolnájában Lékai László püspök, apostoli kormányzó – volt badacsonytomaji plébános – eskette őket. Párjával közös küldetésben jártak, szokta emlegetni. Férje az élményeit, a benyomásait, a világról való véleményét szavakkal, ő színekkel, formákkal igyekezett kifejezni. S itt, a tó partján kezdődött a művésznő vallásos témák iránti érdeklődése, hogy a transzcendenst – azt a bizonyos sugárzóan csillogó fényt, amit a tó fölött egykor megpillantott –, igaz valóságában tudja visszaadni. 

Udvardi Erzsébetet – mint nagy elődeit, Bernáth Aurélt, Szőnyi Istvánt, Egry Józsefet – a „fény festőjeként” emlegetik a művészettörténészek. Leginkább posztimpresszionista jelzővel illetik alkotásait. De az ő festményein a fénynek átütőbb, sokkal mélyebb szerep jut, mint általában alkotótársainak képein.

„A Balatonon mások a fények, mint egy folyóban, például a Dunán, amely mellett születtem – vallotta egyszer. A hegy és a víz együtt fakaszt egy különleges csillogást. Egy idő után meggyőződésemmé vált, hogy a fény valójában emberen túli jelenség, a teremtő erővel áll kapcsolatban…”

Küzdött azzal, hogy ezt az emberen túlit, ezt a szinte földöntúli fényt hogyan tudná ábrázolni festményein. Először a fehérrel kísérletezett, de az nem fénylett. Fokozatosan jutott el a megoldásig, az arany és az ezüst színeinek eddig nem alkalmazott festéstechnikai módszeréhez, amely képeinek egyedülálló sajátosságát adja máig a mai magyar festészetben. S tájképeinek így az arany, az ezüst és a halvány pasztellek feszültségében a látványélményen túlmutató üzenete is van: Mindez Isten ajándéka.

Aki csak egyszer is megmerült tájképeinek, biblikus festményeinek szakrális ragyogásában, az egészen más szemmel tekint egy balatoni tóparti szemlélődés során a vízre és a távolban a víz és az ég végtelen találkozásának látványára, s bizonyára felvillannak előtte Udvardi Erzsébetnek e csodát megjelenítő festményei.

Badacsonytomaji letelepedése után jó ideig a Balaton festője volt. Az 1970-es években egyre jobban elmélyedt a Biblia világában, s kezdett vallásos témájú képeket festeni. Első megbízását még Lékai László plébánosuktól kapta, a badacsonyörsi Szent Antal-kápolna oltárképét készítette el. Templomi pannói, akvarelljei, oltárképei ma már szerte az országban – a Balaton-mentétől Mezőhegyesig és Szegedtől Baján át Sümegcsehiig – megtalálhatók. Emlékezetes eseménye volt munkásságának, mikor 2008-ban az Isteni irgalmasság ünnepén a Badacsony-hegy keleti oldalában, a volt pálos kolostor közelében a gyalogút mellett egy kőfülkében/„kőkáponkában” elhelyezték II. János Pál pápáról festett monumentális portréképét, melyet Juliusz Janusz érsek, apostoli nuncius áldott meg ünnepi szertartás keretében. Már nem érhette meg, mikor az emlékhely közelében felépült az általa megálmodott Szent István-kápolna, melynek oltárképét már évekkel korábban megfestette. Ezen Szent István király felajánlja koronáját és országát a Szűzanyának.

Udvardi Erzsébetnek utolsó évtizedeiben az volt a legfőbb művészi gondja, hogy „honnan nézzük a képet”, „honnét ragyog föl igazán Jézus arca” – emlékezett gyakori találkozásaikra, beszélgetéseikre Barsi Balázs ferences atya. Felismerte, hogy az evangéliumokban éppen a keresztre feszítés helye az, ami kijelöli, hogy honnét lehet jól látni Jézust. Nem lehet a főpapok helyén állni, akik azt mondták: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről és hiszünk neked…” Udvardi Erzsébet tudta: nem hinnének a főpapok akkor sem Krisztusnak, hanem fölsorakoznának egy erősebb istennek, egy erősebb prófétának a politikai pártjára, aki képes odaütni, megtorolni. Számukra ugyanis egy szelíd Isten nem volt isten. Ők a hatalom megszállottjai voltak.

A művésznő életének utolsó évtizedében megbízást kapott Barsi Balázs atyától a sümegcsehi ferences remeteség Szentháromság imádására, a Názáreti Szent Szűz, és a nemrég egyháztanítóvá emelt Szent John Henry Newmann bíboros tiszteletére épülő temploma belső képeinek, oltárképeinek megfestésére. E templom volt az első a világon, amely Newman bíboros tiszteletére emeltetett. A művészi feladat lelki beszélgetések sorával gazdagította Udvardi Erzsébet utolsó földi napjait. Látogatásaimkor nagy szeretettel szólt mindig Balázs atyáról, akit lelki atyjaként is emlegetett. Sajnos, a templom belső képeit már nem tudta a művésznő befejezni, halála megakadályozta ebben.

Barsi Balázs atya hálája, megbecsülése jeleként emlékkeresztet állított Udvardi Erzsébet tiszteletére a templom külső falán. A művésznő emléke ápolására létrehívott alapítvány segítségével pedig Udvardi Anna (a művésznő unokahúga) munkálkodásával egykori badacsonytomaji műtermét múzeummá (emlékházzá) alakították, ahol munkásságát gyűjteményes kiállításon tekinthetik meg a látogatók.

Udvardi Erzsébet végső szenvedésében, haláltusájában is jó helyen állt, mutatott rá Barsi Balázs a sümegcsehi keresztállításon. Nemcsak alkotásaival, hanem életével is odafordult egészen a dicsőséges arcú Krisztushoz. Megértette és vallotta, hogy Isten minden helyzetben velünk van. Művei arra intenek minket is, hogy bármi nehézség, bánat ér, keressük, hogy jó helyen állunk-e, s hogy honnét nézzük a helyzetünket. A dolgokat nem mindig tudjuk megváltoztatni, de megvilágítani igen, ha az Úr Jézus arca vetít rá fényt.

A szerző felvételeivel