Isten dicsőségéről

Egy régi-régi legenda arról szól, hogy eredetileg nem hárman indultak el a napkeleti bölcsek, hanem négyen. Volt még egy társuk, egy bizonyos Artabán. Ő is a megszületett Messiást akarta imádni. Ő is összekészítette a kincseit, hogy odaadja neki ajándékként, és így indult el az útra. A baj csak az volt, hogy útközben meglátott egy nyomorult helyzetben levő öregembert, akinek láthatóan senki nem segített, és megállt, beszélgetett vele. Mivel az öreg nincstelen volt, az egyik gyöngyét odaajándékozta neki. Alig ment valamennyit, egy apa fordult hozzá segítségért, akinek beteg volt a fia, s odaadott egy másik gyöngyöt.

Mivel nyitott szemű bölcs volt, sok nyomorúságot vett észre maga körül. Mindegyiken segíteni akart, s rohamosan fogytak a gyöngyök. Egyre jobban lemaradt a másik három csillagász mögött, akik közben haladtak előre. A végén már egyetlen gyöngy maradt a tarsolyában, és azt is odaadta egy éhezőnek. Viszont ha már elindult, végig akarta járni az utat. Így érkezett meg Jeruzsálembe, nagy késéssel és üres kézzel. Olyan sokat késett, hogy Jézus már a kereszten volt akkor, amikor megérkezett. Kiment a Golgotára, leborult a Megváltó előtt, és azt mondta: Uram, én is a többiekkel indultam, akik megérkeztek hozzád Betlehembe, de lemaradtam, mert közben találkoztam egy öregemberrel… – és itt Jézus közbeszólt és azt mondta: „Majd én folytatom. Adtál neki egy gyöngyöt. Aztán találkoztál egy beteggel, s neki is adtál egy gyöngyöt, azután az utolsót is odaadtad. Tudod, hol vannak ezek? Nálam, minden gyöngyödet nekem adtad!”

A legenda üzenete számunkra az, hogy Artabán megdicsőítette Jézust életében. Nemcsak akkor ott, a keresztfánál, hanem harminchárom éven át úgy élt, ahogyan Jézus mutatta és kérte az őt követőktől, mert a szeretet szerint élt. A mi világunk legnagyobb betegsége, hogy az emberek elidegenednek egymástól. Nagy a közöny, mert uralkodóvá vált az a felfogás, hogy „mindenki csináljon, amit akar, csak engem hagyjanak békén.” Mi, keresztények ilyen környezetben vajon tudunk-e Artabánok lenni? Azt nem mondhatjuk, hogy nincsen kincsünk. Talán valóban nincs arany, tömjén, mirha és drágagyöngy a tulajdonunkban, de rendelkezünk más kincsekkel, mint a mosoly, a kedvesség, a segítőkészség, az udvariasság, az empátia, az imádság másokért. Ezek is drágagyöngyök.

A mai keresztény is megdicsőíti Jézust, ha magában hordja őt, és engedi, hogy a „jót hozza ki belőle”. Istent megdicsőíteni azt jelenti, hogy szeretetkapcsolatban élek vele, és egy sajátos véráram alakul ki közöttünk. Az ő kegyelme és szeretete megérint, ezáltal érintetté és elvarázsolttá válok, így képes leszek olyat tenni és úgy élni, ami több mint önmagam, mert képes leszek átlépni saját határaimat.

Megdicsőítem Jézus Krisztust, ha én is a jót hozom ki a másik emberből. Egy dicséret, egy biztatás, egy váratlan telefonhívás, olykor elég egy rövid üzenet is. Jézus a találkozások során kihozta az emberekből a jót: Zakeus, a százados, Máté, Mária Magdolna, Péter és a többiek átalakulásának előfeltétele volt a krisztusi hozzáállás. Mi is képesek vagyunk ilyen csodákra!

Megdicsőítem Istent, ha beszélek róla. Tatjána Goriscseva kis könyve meghatározó volt kispap koromban. Istenről beszélni veszélyes – ez volt a címe. A kommunista diktatúra idején az volt, és mintha ma is azzá válna. Pedig nekünk kell beszélni Jézusról, mert némán nem lehetünk keresztények. Merjük szóba hozni Jézust! Merjünk utalni rá, merjünk érvelni vele ott is, ahol nem szokásos, nem trendi. Ott is, ahol kinevetnek, bugyutának tartanak miatta, mert boldogok, akiket üldöznek az igazságért… Megdicsőítem Istent, ha felvállalom őt, erre ma nagy szükség és igény van a társadalomban.

A görögkatolikusok karácsonyi időben így köszöntik egymást: Krisztus születik, erre a válasz: Dicsőítsétek! A megdicsőítés által lesz boldog az ádventem, így lesz boldog a karácsonyom, így lesz boldog az életem!

Makláry Ákos
a KÉSZ elnöke

2021-12-24