Isten hajléka

Ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk (1Jn 4,12)

A hajlék az a hely, ahol a hontalan otthonra lel. Lélekben fejet hajtva, kissé meghajolva, levett sarukkal lép a szent helyre, ahol testének, lelkének nyugalmat talál. Ezt üzeni nekünk szép magyar szavunk, a hajlék, melybe régen alacsony ajtaja okán valóban csak meghajolva, fejet hajtva lehetett belépni.

Az otthon pedig szó szerint azt jelenti, hogy ott vagyunk honosak, otthonosak, ahol oltalom, sőt, szeretet vesz körül bennünket. Ezért a hajlékunk jó esetben nem csupán falakból és bútorokból, de emberekből, családból áll. Sokan szenvednek a magány miatt, ha még oly otthonos is a hajlékuk, de egyedül kell élniük. Azonban még ennél is fájdalmasabb érzés a hajléktalanság, a létezés teljes kiszolgáltatottsága.

Isten is hajlékot keresett magának ama pünkösdkor, amikor kiárasztotta lelkét a tanítványokra, vagyis beléjük költözött. Salamon óta tudjuk, hogy „az Isten kézzel csinált templomokban nem lakik”, mert igazi hajléka az ember. Bizonyság erre a Názáreti Jézus, aki kezdettől fogva Isten hajléka, templomaként élte az életét. A Szentlélekről sokféle definíciót lehet mondani, ám a legegyszerűbb így hangzik: Isten lelke a szeretet lelke, melynek hajlékává lehetünk, hiszen „ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk”. A szeretet kiűzi a félelmet, képessé tesz olyan cselekedetekre, melyekre egyébként nem lennénk képesek. Akiben Isten lelke él, az nem fél, nem méricskél, nem riad vissza semmilyen nehézségtől vagy kereszttől.

A második világháború idején, a nagy Szovjetunió magyarlakta területén, Beregszászon élt és szolgált Zimányi József lelkipásztor, aki néhány társával együtt egy levelet írt, melynek megszólítása ez volt: „Hatalmas Sztálin!” Ebben a levélben udvariasan, de határozottan felszólítják a Generalissimust, hogy térjen meg az Úrhoz, különben elvész ő is, meg a birodalom is. Írásuk ugyan nem került Sztálin kezébe, mert senki nem merte neki továbbítani, de a lelkipásztorokat elítélték, kényszermunkára vitték a Gulágra, ahol hosszú évekig raboskodtak. Sok nélkülözés és szenvedés után mégis hazatérhettek, mivel Isten akarata nélkül egy hajszál sem eshetett le a fejükről. Akiben Isten lelke lakik, vagyis hajlékává lesz, annak Isten is hajlékot és oltalmat ad. „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregeknek Ura! Sóvárog, sőt eleped a lelkem az Úr udvarai után, testem és lelkem ujjongva kiált az élő Istenhez. Még a veréb is talál házat, és a fecske is fészket, ahová fiókáit helyezi oltáraidnál, Seregek Ura, királyom és Istenem! Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérnek Téged!” (84. zsoltár 2; 4-5)

Valóban kedvesek, sőt gyönyörűségesek Isten hajlékai, a tenyérnyi templomoktól kezdve a hatalmas katedrálisokig, ahol mindnyájan otthonra lelhetünk, megpihenhetünk. Azonban az ő legkedvesebb hajléka: Egyszülöttje, a Názáreti Jézus, akiről ezt olvassuk: „Íme az én szeretett (régi fordításban szerelmetes) fiam, akiben gyönyörködöm.

Létezik egy rendhagyó szobor, mely nem a kereszttel viaskodó, de nem is a dicsőséges Krisztust ábrázolja. Egy padon fekvő, kabáttal letakart, stigmatizált alakról van szó, akinek látszanak a sebei. A szobor címe pedig ez: „A hajléktalan Jézus”. Meglepő, sőt megdöbbentő ez a Jézus-megjelenítés, pedig ő maga mondta magáról: „A rókáknak barlangjuk van, a madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs hová a fejét lehajtania.” Legszívesebben Péterrel együtt mi is azt mondanánk: „ez nem történhet meg veled, Uram”, pedig megtörtént és ma is gyakorta megtörténik. „Jövevény voltam és befogadtatok” – mondja az ítéletkor (Mt 25), mert maga is átélte a hajléktalanságot, s eggyé lett mindazokkal, akik ma is hajléktalanok. Kérdés, hogy mi készek vagyunk-e befogadni a hajlékot kereső Krisztust, pontosabban Isten általa kiáradó lelkét.

Amikor a föltámadt Jézus megjelenik a tanítványok előtt, megmutatja nekik a sebeit, s rájuk lehel ezt mondván: „Vegyetek Szent Lelket!” Mintha ezt mondta volna: „Legyetek a Lélek templomává, Isten hajlékává, a békesség honává. Legyetek az irgalom követei, bocsássatok meg magatoknak és egymásnak! Teremjétek a Lélek gyümölcsét, mely mindenre elegendő, aki ebből eszik, nem éhezik meg soha. A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás és mértékletesség.” (Gal 5,5)

Mindezt jól illusztrálja egy kis történet, mely két testvérről szól. Pünkösd az aratás és hálaadás napja volt. Ekkor történt, hogy két testvér titokban nagylelkűen megajándékozta egymást. Az egyik így morfondírozott magában: „Én egyedül élek, bőven van gabonám, bőven lesz kenyerem, de a testvéremnek nagy családja van. Mi lesz a sok éhes szájjal, ha nem segítek nekik?” Miután mindezt elgondolta, az éjszaka leple alatt tíz kéve búzát vitt át a testvérének, aki ugyancsak így gondolkodott: „Nekem nagy családom van, de mi lesz a testvéremmel, aki egyedül van, akire nem gondol senki? Ha megbetegszik, nem lesz, aki a kenyeréről gondoskodjon.” Ezután fogta magát, és ő is átvitt tíz kéve búzát a testvérének. Reggel, amikor fölkeltek, azt látták, hogy ugyanannyi kenyérnekvalójuk van, mint korábban. Egyszer csak rájöttek, hogy mi történt, egymás nyakába borultak, és könnyes szemmel köszönték meg egymásnak a nagylelkűséget.

Simon István
lelkész