Isten hímporában

Veszekedtek. Az asszony nekiesett a férjének, s csak mondta, mondta, megállás nélkül. Kivetkőzve önmagából sorolta, mi nyomasztja: a szeretetlenség, a közöny, a lenézés, a mellőzöttség, a vágytalanság, a meg nem értettség, a magára hagyottság. Ezért oly boldogtalan régóta. A férfi megalázva érezte magát és a tehetetlenség béklyójában vergődött. Szemében mélabú és kétségbeesés egyszerre. Ellent tudott volna mondani a vádaknak, ám nem tette, inkább viselte felesége rásütött billogját. Maga elé nézve, mereven ült és hallgatott. Az viszont jóleső érzéssel töltötte el: szerencsére lányaik már révbe értek. Istenbe kapaszkodva, saját családjukkal, gyerekeikkel szövögetik életük mindennapjait. Boldogok.

Szüntelen süvít az asszonyi szó, mint forgószél aratás után a végtelen rónán – őrült erővel továbbgörgetve egy-egy szalmabálát. A hőségtől lángra kap a tarló. Izzik a lég, száll a pernyemaradék. Felperzselt föld mindenütt, és sűrű fekete füst. Tegnapról, tegnapelőttről s máról…

Így égett a lelke is, bár tudta, ártó hatalmak kerekedtek felül. Csak azt hajtogatta magában: Istenem, bocsáss meg neki, nem tudja, mit beszél, nincs tisztában azzal, mit cselekszik.

– Soha nem kaptam tőled együttérzést, és ezek után már nem is várok tőled irgalmat, minden boldogságom a múlté, nem veszed észre? – ordította a démonok hadával vergődő asszony. Arca eltorzult, nyála fröcsögött, szeme szikrákat szórt. Pedig férje a szemébe szerelmesedett bele. Az érvek lassan elkoptak, így a szájnak is megálljt parancsolt az agy, és lecsendesült a hév. Egyre beszédesebb volt a csend. Arcát kezébe temetve, felhúzott térddel, összekuporodva ült, hátát az ágytámlához döntve. A tornádó azonban csak látszólag csendesedett, gondolataira újra fátylat eresztett az elragadtatás és a düh. Férjétől válaszra várt, ám az képtelen volt megszólalni.

Helyette inkább imádkozott. Arra kérte az Urat, hogy halmozza el asszonyát szeretetével, békéjével, simítsa ki a lelkét és tegyen rendet kóbor érzelmei kuszaságában.

– Legalább ölelj meg! Még ezt sem várhatom el tőled, hogy megvigasztalj – vetette oda ridegen, kivert kutya pózába merevedett párjának.

– Nem tudlak megölelni így, ülve-gubbasztva – jegyezte meg csendesen a férfi, kinél biztonságban érezte magát a feleség. Boldog időszakaiban és nehéz óráiban is mindig megpróbált kapaszkodni belé. Utolsó szalmaszálként, amikor elviselhetetlenül fájt neki a lét és nyüszített a kíntól, s legszívesebben felvágta volna az ereit. Hite azonban nem engedte, hogy önmaga ellen forduljon. Csak azért nem lett öngyilkos, mert tisztában volt vele: akkor elkárhozik.

– Legalább nyújtózz ki egy kicsit... – kérlelte kedvesét a férj.

– Persze, még most is én alkalmazkodjam!? – replikázott tovább az asszony, majd lassan odacsúszott embere mellé.

Egész testével hozzásimult. Karja, lába megfeszülve várta a gyógyító ölelést. Míg férje magához szorítva a hátát simogatta, dobolva-kergetőzve táncoltak az idegei. Ima csitított spontán rángatózásán. Erővel és hatalommal kérte az Urat: Isten nevében takarodjanak el a sátán küldöttei. Mivel spirituális látást adott neki a Fönnvaló, megelevenedett előtte a kép: sötét alakok hagyták el az asszony már-már teljesen megnyugvó testét, s amikor kajánul vissza-visszatekintettek áldozatukra, latolgatva, visszatérjenek-e, újra meg kellett ismételnie: Isten nevében takarodjatok el innen! Kis idő után torz vigyorral pofájukon, odébbálltak.

A férfi angyalok hadát hívta segítségül, szegődjenek felesége mellé és hempergessék meg Isten hímporában. A kérés megfogant. Két hófehér szárnyas angyal az asszony hóna alá nyúlt, hogy a távoli éteri tájon, az aranyporral beszórt tisztáson meghempergessék. A nő ruhátlan testét csillámpor borította, tekintetében földöntúli fény…

Nem tudni, mi jutott el az asszonyhoz az édeni ragyogásból, ám az ima hatott. Már nem szaporázta sóhajait, felengedett merevsége, arcán kisimultak a ráncok, szarkalábak szegélyezte szemére édes álom települt. Isten hímporában végleg megnyugodott.

Lőrincz Sándor

2023-01-12