Isten időzítése nem a mi naptárunkhoz igazodik

Tizennégy év várakozás, egy félbehagyott marketinges karrier és egy „ROMA” feliratú szappan. A jászberényi Molnár Mária Edit élete 2024-ben vett éles kanyart, amikor úgy döntött: maga mögött hagyja a biztos irodai munkát, hogy egy régi álmát beteljesítse az Örök Városban. Interjú hitről, szent évről, a Gondviselésről és arról a belső útról, amely végül hazavezető úttá vált.

– Milyen út vezetett Jászberény szívéből a római Szent István Ház recepciójáig?

– Jászberényből, a Jászság szívéből származom. Tanulmányaim után közösségi és idegenforgalmi területen kezdtem: a helyi Tourinform iroda vezetőjeként, majd a Jászsági Térségi Televízió hírolvasójaként és riportereként is dolgoztam. A covid-járvány idején sajnos bezárt az iroda, így egy új irány felé fordultam: a marketing világa mindig is érdekelt, így egy helyi online kereskedelmi cégnél folytattam a munkát, ahol szintén öt évig dolgoztam. Ez idő alatt sokat tanultam, de azt éreztem, hogy hiányzik az emberi kapcsolódás, a közvetlen szolgálat, az értékteremtés élménye, amit úgy éreztem, egy iroda falai között nem találok meg. Gyakran hallani, hogy érdemes időről időre új kihívások felé nyitni, más területeken kipróbálni magunkat. Nálam a váltás iránti vágy 2024-re érett be. Szívemben egy régi álom élt még az egyetemi éveimből: tizennégy évvel ezelőtt, amikor Erasmus-ösztöndíjban részesültem, Rómában két magyar zarándokházban szerettem volna szakmai gyakorlatot végezni. Akkor nem teljesült ez a vágyam, ami sokáig fájt. De 2024-ben újra megpróbáltam: először önkénteskedtem egy hónapig, majd 2025 februárjától teljes munkaidőben kezdtem el dolgozni mint helyettes recepciós az egyik magyar zarándokházban. Így az Örök – álom – Város nemcsak emlék maradt, hanem az életem részévé is vált. Apró érdekesség, hogy miután ennyi év elteltével teljesülhetett a vágyam, akkor vettem észre, hogy a bögrém alátéte is Rómát ábrázolta. 

– Sokan csak a csillogást látják a római életben. Hogyan fest a valóság, miként telik egy munkanapja a zarándokházban?

– Sokan azt képzelik, hogy Róma csak olasz eszpresszóból, templomi áhítatból és lenyűgöző látványból áll, de a valóság ennél sokkal prózaibb. Sokan „szent irigységgel” néznek rám. De ahogy egy barátnőmmel megállapítottuk: csak az irigykedik, aki még nem próbálta. Itt is dolgozni kell. Reggeli (6.30–14.30) vagy délutáni (14.00–22.00) műszak van. Nincs klasszikus hétvége, nincs rendszeres beosztás. Ez eleinte nagyon szokatlan volt. De pont ezt akartam: kimozdulni a komfortzónából. Cserében rengeteg élményt kapok. Rómát felfedezni egy élet is kevés. Aki teheti, próbálja ki. Mert ezek az élmények pótolhatatlanok. Nem könnyű út, de értékes és minden nap tanít valami újat hitből, emberségből, szolgálatból.

– Tizennégy év hosszú idő egy álom beteljesüléséhez. Nem érezte úgy, hogy ez a „vonat már elment”, és késő már ehhez a kalandhoz?

– Igen, eltelt tizennégy év, és valóban volt bennem kérdés: „Talán ez a vonat már elment…” Őszintén szólva nagyon vegyes érzésekkel érkeztem. Volt bennem öröm, hála, izgatottság, de be kell vallanom, harag is. Sokszor feltettem magamban a kérdést: Miért most, Istenem? Miért nem akkor, amikor fiatalabb voltam, rugalmasabb, amikor természetesebb volt az éjszakázás, a kollégiumi életforma, a spontaneitás? Volt bennem egyfajta számonkérés. Azt éreztem, mintha lekéstem volna az álmaimat. De ahogy teltek a napok, hetek, lassan megértettem: Isten időzítése nem a mi naptárunk szerint működik. Elkezdtem elengedni ezeket a kérdéseket, és a jelenre figyelni. Megélni azt, ami most adatott. És ezután történt valami különös: érettebb fejjel, nagyobb türelemmel, sokkal mélyebben tudtam befogadni mindazt, ami körülvett. Rájöttem, hogy talán pont most vagyok készen erre. Már nem a „diákos kaland” hajt, hanem egy mélyebb, belső elhívás: szolgálni, befogadni, figyelni és jelen lenni. Nem voltak kőbe vésett céljaim. Persze volt néhány bakancslistás hely, de inkább őszinte kíváncsiság vezérelt: mit hoz ez a változás az életembe, a hitembe? És azóta is úgy érzem, folyamatosan tanulok valamit önmagamról, a világról és legfőképp Istenről.

– Különleges időszakban érkezett: szent év, Ferenc pápa halála és az új pápa megválasztása. Szemtanúként hogyan élte meg az eseményeket?

– Történelmi időszakban érkeztem. Ha nem is mindig közvetlen közelről, de a kollégák és a zarándokok történetein keresztül nap mint nap átélhettem mindezt. Nincs összehasonlítási alapom, milyen Róma egy „átlagos” évben, de ez az időszak rendkívül eseménydús és érzelmileg is nagyon intenzív volt. Hamar összebarátkoztam egy Rómában tanuló magyar nővérrel, aki nálunk lakott. Ő fogalmazta meg talán a legérzékletesebben, hogy még fel sem dolgoztuk Ferenc pápa halálát – akit különösen tisztelt –, amikor már meg is választották az új pápát. Valódi érzelmi hullámvasút volt ez az időszak: először hosszú hetekig imádkoztunk Ferenc pápa gyógyulásáért, majd hirtelen a gyász és a bizonytalanság következett. Végül a jubileumi év mottójához hűen – lassan megszületett bennünk a remény és vele együtt az újrakezdés lehetősége is. És közben ott volt a felismerés: az Egyház él, lélegzik, megújul akkor is, amikor mi még a veszteségeinket gyászoljuk. Ez hatalmas kegyelem volt számomra.

– Bizonyára több ízben is megtapasztalta az isteni gondviselést. Tudna mondani néhány konkrét példát, amikor érezte ezt a láthatatlan irányítást?

– Számtalan példát tudnék mesélni, de három különösen megmaradt bennem. Az egyik egy idős hölgy volt, aki fél szemére vak volt, gerincműtéten esett át, és teljesen egyedül érkezett Rómába egy hétre. Már a reptéren gondjai akadtak a transzferrel, én pedig aggódtam: hogyan fog egyedül boldogulni GPS nélkül egy ilyen kaotikus városban, ahol a buszmenetrend inkább ajánlás, mint szabály. És mégis: minden egyes nap épségben visszatért. Részt vett szentmiséken különböző templomokban, eljutott mindenhova, ahova szeretett volna. Számomra ez igazi csoda volt. Nagy szeretettel a szívében érkezett és teljesen rábízta magát a gondviselésre, és ez működött. Egy másik történet Carlo Acutis szentté avatásához kapcsolódik. Többen érkeztek emiatt a zarándokházba, köztük egy városombeli ismerősöm és egy idősebb hölgy, akik nálunk ismerkedtek majd barátkoztak össze. A szentté avatás szertartása után együtt mentek el Assisibe, ahol Carlo Acutis sírja található, ráadásul csodával határos módon pont azokban a napokban indult újra közvetlen vonatjárat, különben nem járták volna meg. Hazafelé az átszállásos állomás részeként felfedeztek egy kis kápolnát, ahol amíg várakoztak, pont el tudtak mondani egy rózsafüzért. Mintha minden meg lett volna tervezve.

Vagy egy apró, de szép történet: egy hölgy hazautazása után telefonált, hogy a szobában felejtette a pénztárcáját, és amikor ez kiderült, pont ott állt a pultnál egy magyar csoportvezető – ugyanabból a városból, ráadásul a szomszéd utcából. Örömmel elvitte neki. És ilyen „véletlen” események, helyzetek, találkozások, amikről tudjuk, hogy nem azok, nap mint nap megtörténtek.

– Miként formálták a zarándokok élettörténetei és vallomásai a személyes hitét?

– Nehéz ezt szavakba önteni. Néha csak sétálok céltalanul, és annyi csoda vesz körül, hogy egyszerűen elönt a hála. Persze vannak kérdések is. Olyanok, amikre még nincs válasz. De rájöttem: ahogy az emberi kapcsolataink, az önismeretünk, úgy az Isten-kapcsolatunk is dinamikus. Van, amikor szinte tapintható Isten jelenléte, máskor meg ott van a csend, az üresség, magányosság érzése. Mint Jézus a kereszten: „Miért hagytál el engem?” Egy idegen országban, család és barátok nélkül nem minden nap tündérmese. De a kollégáim hatalmas támaszt jelentenek egyfajta kibővített magyar család vagyunk. És ez is kegyelem. Ugyanakkor meglepő, de a zarándokok sokszor olyan dolgokat mondanak el, amiket idehaza ritkán hall az ember: őszinte vágyakat, sebeket, reményeket. Ezek nem csak történetek, olyan tükörként szolgálnak, amelyben saját hitünket is újra és újra meg lehet vizsgálni és megújítani. Minden egyes találkozás egyfajta lelki eledel volt számomra: erőt adott, hogy ne csak szolgáljak, hanem hitben és reményben növekedjek.

– Fiatal magyar nőként milyennek látja az olasz hétköznapokat? Mi az, ami leginkább megfogja vagy éppen meglepi az olasz mentalitásban?

– Érdekes kívülről rálátni az olasz mentalitásra. Rómában a hétköznapok egyszerre pezsgőek és lassúak, aktív hétköznapi életet élnek, de képesek hosszú percekig magyarázni egy egyszerű dolgot. A rómaiak nagyon nyitottak, barátságosak, szeretnek beszélgetni, figyelni a másikra, még ha a nyelvi korlátok néha kihívást jelentenek is. Fontos látni azonban, hogy náluk sem csupa cukormáz és dolce vita az élet, ők is sokat panaszkodnak, küzdenek a mindennapokkal. Ugyanakkor irigylésre méltó bennük a közösségi élet iránti vágy, a jelenlét kultúrája. Az étkezés például szinte szent: míg mi sokszor csak gyorsan bekapunk valamit, ők időt szánnak rá, beszélgetnek, együtt vannak, számomra ez nagyon értékes. A közlekedés kaotikus, mégis megtalálják benne a saját rendszerüket. Én is sokat közlekedem rollerrel, és tervben van a robogó is, bár veszélyes, mégis hozzátartozik az itteni életérzéshez. Az is lenyűgöz, milyen végtelen türelemmel képesek várni a teljesen rapszodikusan érkező buszokra, nálunk ez már kisebb tragédia lenne. Sokszor megjegyzik a vendégeink, hogy „óh, még mi magyarok panaszkodunk az otthoni késésekre!” – és máris jobban értékelik a római útjuk után az otthoni tömegközlekedést. 

Ha pontosságban lenne is hová fejlődniük az olaszoknak, az elképesztő stílusosságukban viszont verhetetlenek: fantasztikus érzékük van a divathoz, a dizájnhoz, mintha ösztönösen tudnák, mi áll jól, mi mivel harmonizál. Egy kedvelt szórakozásom figyelni a római sétáim során, ahogy a kezükkel kommunikálnak, egész testbeszéddel mesélnek történeteket. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a fiatalabb olasz generáció egyre kevésbé látja a jövőt a családalapításban. Sokaknál inkább a kényelmes, felelősségmentes életmód válik vonzóvá: utazás, karrier, pillanatnyi élmények. Ez számomra kicsit szomorú, mert közben pont azok az értékek halványulnak el, amelyek korábban az olasz társadalom erős pillérei voltak: a nagycsalád, az összetartozás, a generációk közötti kapcsolódás.

– Mit jelent Önnek az otthon fogalma, és sikerült-e ezt Rómában is megtalálni?

– Volt egy párom, aki azt mondta: „Melletted otthon érzem magam.” Azóta is azt gondolom, ez volt az egyik legszebb bók, amit valaha kaptam. Hiszem, hogy az otthon nemcsak egy fizikai hely lehet, de egy személy, egy pillanat, egy érzés, egy közösség vagy egy belső állapot is. Nem irányítható. Vagy megérkezik, vagy nem. Volt, hogy a Tevere partján, Aperol Spritz-cel a kezemben, kellemes élőzene mellett néztem a csodálatosan kivilágított Angyalvárt, mégis magányosnak, idegennek éreztem magam. Máskor pedig a jászberényi Zagyva-gáton, a kiskutyámat sétáltatva betöltött az öröm és a meghitt otthonosság érzése. Ez sok mindent elmond.

– Hogyan tervezi, itt marad, vagy csak egy hosszúra nyúlt római kiruccanásként tekint az itteni életére? 

– Volt, hogy eljátszottam a gondolattal, de nem gondoltam, hogy hosszú távon kint maradnék. Kezdetektől időszakos kitekintésként tekintettem rá. Persze sok barátom biztat a maradásra, nem is értik, miért tervezek otthon. De nekem a gyökerek nagyon fontosak. Ez az időszak inkább megerősített abban, hogy az otthonom Magyarország. Ott van a családom, a barátaim, a közösségem és egy olyan vállalkozás, amely generációk óta jelen van: a Molnár méhészet. Ez nemcsak „munka”, hanem családi örökség is, hagyomány és szeretet, olyan hely, ahol a természet, az emberek és az értékteremtés találkozik. A méhészetben szeretném kialakítani a saját területemet mézes kozmetikumokkal, új termékekkel. Marketingesként pedig a vállalkozás fejlesztésében is szeretnék részt venni.

– Meséljen erről a többgenerációs örökségről!

– Nagypapám tanyasi tanítóként, hobbiból kezdett méhészkedni. Édesapám – édesanyám támogatásával és segítségével – már főállásban vitte tovább. Ő alapította meg a Jászsági Méhészegyesületet és a jászberényi Mézvásárt – az ország legnagyobb méhészeti rendezvényét. Bátyám is bekapcsolódott, majd édesapám halála után átvette a méhészetet. Anyukám kiváló értékesítőként ma is aktív a piacokon, bátyám és családja a termelésért felelnek. Szeretném én is erősíteni ezt a több évtizedes, közös munkát új termékekkel, új irányokkal. Itthon ezen a helyen találkozik a csend, a természet és a közösség, ahol mindig tanul az ember arról, hogyan adjon tovább értéket másoknak. Valahol egyszer azt hallottam egy csupor mézben benne van az íz, az élmény és a hagyomány. Jó érzés, hogy vannak emberek, akikhez tartozom, és vannak értékek, amelyekhez hazatérhetek.