Isten itala

„Tehozzád én istenem,
szomjúhozik én lelkem…”
(42. Zsoltár)

Isten egyik legdrágább ajándéka a mindennapi kenyér, az étel és az ital, amit nap mint nap az asztalunkra helyez. Böjtben ideig-óráig lemondhatunk a kenyérről, de a vízről nem mondhatunk le, mert ha nem iszunk, előbb-utóbb megszomjazunk, kiszáradunk, horribile dictu szomjan halunk. Szomjúság ellen pedig nincs más orvosságunk, csak a tiszta forrásból fakadó, éltető víz. 

A szomjúság egyidős az emberiséggel, szomjazó őseink hajdan a patakok, folyók és tavak friss vizéből merítettek, később kutakat, ciszternákat ástak, hogy szomjukat csillapítsák. Embernek, állatnak egyaránt szüksége van vízre, ezért választotta Lót a Jordán folyó környékét, amikor elvált Ábrahámtól. Ma sincs ez másként, ma is szükség van éltető vizekre, amelyek szomjat oltanak, életet fakasztanak. 

Érdekes, hogy a gonosz a víz nélküli helyeket szereti: Jézust is a pusztában kísérti meg az ördög. Az éhség és a szomjúság a legnagyobb kihívás számunkra, Krisztus azonban mindkettő fölött képes volt győzedelmeskedni. Szomjúság gyötörte akkor is, amikor Samáriában, egy Sikár nevű városkában, Jákob kútjánál így szólt egy asszonyhoz: „adj innom!”, és a kereszten, amikor nagy fájdalmak közt így kiáltott: „szomjazom”! Jóllehet Isten italából, az örök életre buzgó víz forrásából naponta ivott a lelke, azért ő is gyakran megszomjazott, miként a samáriai asszony is, aki ugyancsak szomjasan érkezhetett a kúthoz. Két szomjúság találkozik itt egymással, Jézusé és az asszonyé. Kérdés, hogy sikerül-e egymás szomját eloltani, Isten italával egymást megitatni? Annál is inkább, mert azóta is újra meg újra megtörténik, hogy két szomjúság találkozik, és ezek a találkozások gyakran kudarccal végződnek. A samáriai asszony története segítségünkre lehet egymás szomjúságának a csillapításában (Jn 4,21). 

Krisztus nem kertel, nem titkolja a szomjúságát, minden konvencióval és előítélettel szakítva megszólítja az asszonyt: „adj innom!” Meg kell említeni, hogy a zsidók és a samaritánusok nem érintkeztek, mivel gyűlölték egymást, idegen férfiak és nők meg amúgy sem beszélhettek egymással. Ezért csodálkozva kérdezi az asszony: „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, aki samáriai vagyok?” Érthetetlen volt számára ennek a különös férfiúnak a viselkedése, mellyel hadat üzent a gyűlöletnek, és a bevett szokásokkal szembe ment. Ha nem is értette, mélyen megérintette, hogy valaki megszólította, emberszámba vette. A kommunikáció, a szelíden kimondott szó Isten ajándéka, mely a legmélyebb szakadékot is képes áthidalni – kiváltképpen akkor, ha annak a szájából hangzik el, akiben Isten Igéje, szava megtestesült. „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki az, aki így szólt hozzád: adj innom, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.”

A kapcsolódás megvan, de a megértés még hiányzik, az asszony nem érti, hogy ez a barátságos, szelíd férfiú, hogyan tudná őt élő vízzel megitatni. „Uram, merítő edényed sincs, és a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet, te talán még Jákobnál is nagyobb vagy?” – kérdezi kíváncsian a különös idegentől. Jézus így válaszol neki: „aki ebből a vízből iszik, az ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, az soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Az asszony erre így szólt: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg többé, és ne kelljen ide járnom meríteni.” Az asszony még nem érti, hogy Jézus immár Isten italáról, spirituális ajándékáról, a Lelkéről beszél, mely a szív szomját hivatott eloltani. Mert olykor nemcsak a test, de a lélek is szomjazik bennünk. Shakespeare szerelmes szonettje így végződik: „Koldus-szegény királyi gazdagon, / Részeg vagyok és mindig szomjazom.” 

Mindnyájunk szívében ott él a szerelmes szomjúság, a szeretnék szeretni, és a szeretném, ha szeretnének vágya, szomjúsága, miként a samáriai asszony szívében is, akinek öt férje volt ugyan, de egyik se szerette igazán, és most egy hatodik férfival élt együtt. Megértésre, gyöngédségre, rejtettségre, egyszóval szeretetre szomjazott testében, lelkében egyaránt, de mindhiába, a férjei mind cserbenhagyták, összetörték a szívét. Nyilván ő sem volt hibátlan, de akkoriban a legkisebb vétségért is válólevelet írhattak a férfiak, még azért is, ha a feleségük odaégette a rántást. Egy bizonyos: hiába akart bármelyik férfihoz is kapcsolódni, nem sikerült neki, valószínűleg ezért nem ment férjhez hatodszor is. 

Az együttélés azonban akkoriban egyáltalán nem volt divat, sőt a mózesi törvények áthágásának, bűnnek számított. Az emberek lenézték, kiközösítették, ezért ment délben, a legnagyobb hőségben a kúthoz, hogy ne találkozzon senkivel, ne kelljen szégyenkeznie senki előtt. Ezelőtt az idegen férfiú előtt azonban nem szégyellte magát, pedig az mindent tudott róla, nyitott könyv volt előtte az élete, de ez nem zavarta. Valahogy úgy érezhette magát, mintha vendégségben volna ennél az idegennél, mintha ajtót nyitottak volna neki, hogy betessékeljék a ház tiszta szobájába, és megkínálják egy pohár kristálytiszta, friss vízzel. Hirtelen szinte egy csapásra elmúlt az a makacs szomjúsága ami, bármennyit is ivott, mindenhová elkísérte. Mert nincsen olyan szomjúság, amit Jézus az Isten italával, az örökéletre buzgó víz forrásával ne tudna eloltani. Ez az éltető víz pedig a Lélek, a szeretet Lelke, hiszen az Isten Lélek, és akik őt imádják, azok lélekben és igazságban kell, hogy imádják őt.  A szeretet Lelkének és a lélek szeretetének találkozása minden szomjúságot és idegenséget felülír, mert az istengyermekség és otthonosság érzésével tölt el. Eljön az idő, amikor az Istent nem a Garizim hegyén és nem a Sionon, hanem Lélekben, a lelkünkben kell imádni – mondja Jézus a samáriai asszonynak. 

Ez a számkivetett teremtés Krisztus közelében megízlelhette, hogy jóságos az Úr, „szeretete az égig ér, hűsége a magas fellegekig” (vö. Zsolt 36,5), mert az ember alapjában véve az Istenre, az Isten meg az emberre szomjazik. Enélkül a jóságos Isten nélkül, szeretet és hűség nélkül a létezés nem más, mint örökös pusztai vándorlás, mely az Ígéret földjét sohasem érheti el. A pusztában pedig előbb-utóbb megszomjazik az ember, miként Mózes népe, mely imigyen zúgolódott: „Hát azért hoztál ki bennünket Egyiptomból, hogy szomjan pusztíts minket gyermekeinkkel és jószágainkkal együtt?” (2Móz 17,3). Mózes pedig az Úr segítségével a sziklából vizet fakaszt, Isten italából népének inni ad. Pál apostol szerint ez lelki ital is volt, hiszen Mózes imája, és Isten cselekedete erős bizonyság volt a Gondviselésre. „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta Jézus a sátoros ünnep utolsó nagy napján. „Bizony, bizony mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be Isten országába” (Jn 3,3). Aki nem iszik Isten italából, nem merít a Lélek kútjából, az nem lehet Isten országának a lakója, ám ez az Ország közöttünk, illetve bennünk van, tehát csak együtt léphetünk be abba. 

Ha Krisztus messze elkerüli Samáriát, miként a kortársai tették, és nem szólítja meg ezt az asszonyt, nem itatja meg Isten italával, nem ízlelteti meg vele Isten emberszerető jóságát, akkor a két szomjúság sohasem csillapodik. Isten és ember szomjúságát csak Isten gyermekei csillapíthatják, akik Isten italával, Krisztus lelkével, élő víz folyamával itatják meg a szeretetre szomjazókat. Kiváltképpen az olyanokat, akik a világ peremén, az élet perifériáján tengődnek, nem kedvesek senkinek, csak Istennek. 

Bizonyára a mi közelünkben is van olyan ember, aki magányos, idős, szegény, beteg, elesett, aki éppen ránk szomjazik. Kérdés, hogy észrevesszük-e, nem vagyunk-e emberkerülők, leülünk-e a forrásnál, mint Jézus, és vállaljuk-e a magunk és mások szomjúságát? Egyébként meg bárki, bármikor megszomjazhat közülünk, még az is, akiről nem is gondolnánk. Ismerősök, barátok, szerelmesek, házasok is szomjazhatnak egymás mellett, ha az élő vízzel, Isten italával, a szeretet Lelkével nem itatják meg egymást. Ehhez persze mindenkinek magának is innia kell a Lélek tiszta forrásából, az élő víz folyamaiból, Krisztus irgalmas szavaiból, melyek a semmi és minden közt vergődő ember szorongását föloldják, szomját csillapítják, egyszóval otthonossá teszik számára a létet.

A szomjúságok csillapításának királyi útja a jó szó, a kommunikáció, amely oly sokszor hiányzik a megoldási kísérleteink közül. Manapság különösen is kevés a beszélgetés, ugyanis a nagy sietségben nem jut időnk a szavakra, pedig szükség lenne rájuk. Ha annak idején Jézus nem beszélgetett volna el az emberekkel, akkor evangélium se lenne, így a samáriai asszony története is hiányozna a Bibliából. 

Csodálatos anyanyelvünk a szeretet nyelve is egyben, mert a szavaival képes becézni, simogatni, ölelni is, az anyát édesnek, a szerelmest kedvesnek, a gyermeket kincsemnek nevezni. Ne fukarkodjunk hát a becéző, dicsérő, szerető szavakkal! Egy aranylakodalmon megkérdezte a feleség a férjét, hogy szereti-e, mire az így válaszolt: mondtam már, hogy szeretlek. De mikor mondtad? – kérdezte a hitves. – Hát ötven éve – hangzott a válasz. Jó lenne, ha többet beszélgetnénk, ha a közelünkben nem szomjazna senki, ha megitatnánk egymást Isten italával, és gyakrabban mondanánk ki azt a bűvös szót is, hogy szeretlek.

Böjti projektnek is kiváló lehet, többet törődni a szomjazókkal, akik minduntalan Jézus ítéletkor elhangzó szavait juttatják eszünkbe: „szomjaztam és innom adtatok” (Mt 25,35).