sorsodat te magad faragod
gondolod
elég hozzá a józan ész
szüleidtől ingyen kapod
értékes lehetőségek
melyeket génjeid hordoznak
nincs szükséged semmire
elégséges vagy önmagadnak
a sikereket aztán követik bukások
kudarcok
egy helyben topogás
körbejárás
testi-lelki vívódások
fájdalom
szenvedés
napi kenyér harcok
s körülötted csupa kiégett emberarcok
akkor rájössz
keservesen beléd nyilallik
eltévelyedett báránykája vagy te is
a teremtett világnak
hogy semmire sem elég
a te szabad akaratod
hogy mindannyian
Isten kegyelmében vagyunk

Amikor szükségben voltam

amikor szükségben voltam
tisztult ki a látásom
a korábban vaksi szemem
amikor semmim sem volt
s ez a semmi volt a mindenem
akkor éltem újra az életem
minek mekkora az értéke
akkor értettem meg
akkor tanultam meg
felnőttként ismét gyermeknek lenni
tudni mindennek de mindennek örülni
egy fésűnek tükörnek szappannak
borotvának borotvahabnak
tűnek cérnának ollónak
egy napi munkáért az ötszáz forintnak
egy levetett cipőnek nadrágnak
a mindennapi becsinált levesnek, farhátnak
fűnek fának virágnak
reggel az ébresztgető madárdalnak
az első ismerősnek segítőnek jóbarátnak
a simogató bátorító szavaknak
ennek az egész gyönyörű világnak
Isten csodájának

A mi templomunk

szemeim előtt gyarapodott
téglát téglára tettek
s habarcsként sok-sok szeretetet
ügyes Kőműves Kelemenek
hogy szilárdan álljanak a falak
Isten dicsőségének szolgáljanak
így épült szépen sorjában
altemplom templomtér s annak karzata
hogy egyengesse útunkat a menyországba
téglára tégla gerenda gerendára
s föléjük ékes koronaként
a roppant fába álmodott kupola
mint egy hatalmas nagy téli kucsma
mely kívülre űz minden gondot s hideget
s belül melengeti a megsebzett szíveket
rajta a csúcson kerek üvegablak
mely a mennyre nyit a tekintetnek utat
alóla száll a dal a magasba hegedűről gitárról
s csendül a zsoltár megannyi ajakról
orgonahang zúg búg betölti a teret
már már ostromolja a mennyeket
hangok szárnyán repíti a magasba
repíti az Úrhoz a lelkeket