JEL újság

Isten koszorúja

Simon István2023.08.20

Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú?

A néphit szerint minden koszorú szomorú, pedig nem csak a sírokat díszítjük velük, vannak babérból font koszorúk is, melyekkel a győzteseket ünnepeljük. Mégis miért tűnnek szomorúnak a koszorúk?

Talán azért, mert krisztusi küldetésük van, vagyis Isten szolgálatában állnak, a szolgálat pedig többnyire nehézségekkel, szenvedéssel jár. De mi az ő szolgálatuk, kérdezhetné bárki? Nos, a koszorúk mindenekelőtt a szépségükkel szolgálják a Teremtőt és a teremtett világot. Ugyanis a szépség lenyűgözi az élőket, az élet szerelmeseivé teszi őket, felülírva minden szenvedést, mely megkérdőjelezi a létezés értelmét. Mert a világ, amiben élünk nem csupán hasznos, szép is, nemcsak használni, de gyönyörködni is lehet benne, ez pedig megszelídíti az amúgy kemény szíveket, lelkeket.

Amikor Déry Tibor az éjszakai égboltot szemlélte, a csillagokat csodálta, megkérdezte, hogy kitől kérjen bocsánatot? A szépség a teremtés alfája és ómegája, ugyanis a káoszból kozmosz lett, mely ékes, díszes rendet, szépen berendezett világot jelent. Azonban a koszorú nemcsak szép, de olyan, mint egy ölelés, mint a körtánc, amelyben egymás kezét fogják, miközben kört alkotnak, együtt vannak.

A kör olyan, mint a koszorú, a tökéletesség, a végtelenség, az örökös összetartozás metaforája; olyan, mint egy nagy ölelés, a szétesett világ egybeszerkesztése, káosz helyett a kozmosz megjelenítése. Nomen est omen, nevünkben a sorsunk, mondják a bölcsek, és bizonyára igazuk van. Ha nagy királyunkra, Szent Istvánra gondolunk, akkor egészen biztosan, hiszen ő koszorúként adatott nekünk. (István, görögül Stefanos, koszorút jelent.) Koszorú volt nemzetünk homlokán, aki egy sztyeppei népet összefogott, államot alapított, törvényt, egyházat adott, mely hinni bátorított, hogy ezer esztendő múlva is legyünk, legyenek magyarok a Kárpát-medencében.

Mindezt erős akarattal, megalkuvás nélkül, „ama nemes harcot megharcolva” vitte véghez, vagyis keménykezű uralkodó volt. Harcolt a nagybátyjával, Koppánnyal, az erdélyi gyulákkal, mindazokkal, akik nem akarták az új hitet, az egyházat és az egységes, erős hazát és államot. Nagyon sok csatában kellett részt vennie – írja is Imre hercegnek az Intelmekben –, ahhoz, hogy megszilárdítsa hatalmát és megvédje hazáját. Sokszor a szemére vetik a Koppánnyal való kegyetlen leszámolást, a kíméletlen megtorlást.

 

Ezer évvel ezelőtt bizonyára mást jelentett a humánum, mint manapság, de a lényeg azóta sem változott: csak az győzhet, aki erősebb másoknál és az erejét képes is megmutatni.

 

Koppány, a somogyi fejedelem a sztyeppei népek szokásához híven Géza után az idősebb rokon jogán követelte a trónt és Saroltnak, István anyjának a kezét, ezért hadat indított Veszprém ellen, és ostromolni kezdte.

István Esztergomba hívta a főembereket, akiket apja, Géza megesketett, hogy a fiát fogják támogatni a trónkövetelőkkel szemben. Majd értesítette felesége, Gizella fivérét, Henrik herceget, és Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a nagyfejedelmi karddal, mellyel Koppány ellen kellett harcolnia. A döntő ütközetre Veszprém és Várpalota között, valószínűleg Sólyon került sor, mely Koppány vereségével ért véget, aki a csatában életét vesztette, testét István a kor szokása szerint felnégyeltette. Királlyá koronázása után még több hadjáratot indított az erdélyi gyulák, a kabarok és a besenyők ellen, Ajtonnyal, a Maros vidékén uralkodó törzsfővel csak 1028-ban tudott leszámolni.

E sorok írója megrögzött pacifista, gyűlöli a háborút, ha úgy tetszik, minden harcra rest és gyáva, de tudja, hogy az emberiség története mind a mai napig háborúskodással van tele. Szent István számára a cél szentesítette az eszközt. A mondás Loyolai Szent Ignáctól, illetve Ovidiustól származik, és csak bizonyos esetekben, például István király életében igaz. (Exitus acta probat.)

 

Szent István király komolyan vette a felnőtt keresztségben kapott nevét és küldetését, istenadta koszorúként átölelte népét, nem hagyva, hogy „oldott kéveként széthulljon nemzetünk”.

 

Manapság divat lett a történetietlennek számító kérdések föltevése is, mi lett volna ha... Mi is megkérdezhetjük, mi lett volna, ha Szent István nem vállalta volna a koszorú-lét szomorú, szenvedéssel járó, mégis magasztos szerepét, vagy ha meg sem születik? Mi lett volna akkor velünk?

És mi lett volna, ha a „magyarok Istene” nem álmodik rólunk nagyot, ha nem készít koszorút, stefanost nekünk, ha nem küld egy valóban áldott, szent királyt, akit Istvánnak hívnak, akivel előre ezer esztendőre meghatározza népünk sorsát. Szerencsés, vagy inkább gondviselésszerű, hogy a Küldő és a küldött kölcsönösen vállalták egymást.

A háborúk, a belső viszályok, a gyermekei halála súlyos keresztként nehezedtek a vállára, mégis „mindenre volt ereje a Krisztusban, aki megerősítette.” Fiának, Imre hercegnek írt Intelmeiből kiderül, hogy mélyen hívő, bibliás férfiú volt, Isten igaz gyermeke és tanítványa, akinek erőforrása, reménysége és támasza, Krisztus volt maga. Az Intelmek latin nyelvű szövege igazi mestermű, tele citátumokkal, bibliai példákkal, tudós fejtegetésekkel, bölcsességgel és gyöngédséggel, valamint választékos kifejezésekkel. Íme egy-két példa:

„Ádám ugyanis, kit az isteni alkotó, valamennyi létező teremtője a maga hasonlatosságára formált, s minden méltóság örökösévé tett, széttörte a parancsok bilincsét, s nyomban elvesztette a magas méltóságokat meg a paradicsombéli lakást. Isten régi, kiválasztott s kivált kedvelt népe is, amiért szétszaggatta a törvények Isten ujjával kötözött kötelékét, különb-különbféleképpen pusztult el... (…) Hogy ez véled ne történjék, fogadj szót, fiam; gyermek vagy, gazdagságban született kis cselédem, puha párnák lakója, minden gyönyörűségben dédelgetve és nevelve, nem tapasztaltad a hadjáratok fáradalmait s a különféle népek támadásait, melyekben én szinte egész életemet lemorzsoltam. Itt az idő, hogy többé ne puha kásával étessenek, az téged csak puhánnyá s finnyássá tehet, ez pedig a férfiasság elvesztegetése...”

István király nemcsak harcedzett hadvezér volt, mélyen hívő férfiú, egyház- és országépítő uralkodó, bölcs és tudós gondolkodó, de szerető, gyengéd édesapa is, akinek szívét ugyancsak átjárta a fájdalom éles tőre, amikor elveszítette Imre herceget. „Koszorú, koszorú, miért vagy olyan szomorú? Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú” – éneklik a gyermekek csengő hangjukon, igaz nem tudják még, hogy volt egyszer egy nagy király, akit Istvánnak hívtak, és hogy ő nemcsak ember volt, hanem koszorú is, az Isten koszorúja népe homlokán. Áldott legyen érte az Isten!

 

Isten ajándéka koronád, s életed,
Seregek élére állított végzeted.
Törvénnyel zaboláztad szilaj népedet,
Vajkból István lettél, hogy szolgáld Istened.
Államot álmodtál Pannónia helyén,
Neved koszorú lett nemzetednek egén.


A szerző református lelkész

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!