Isten mindenkinek megbocsát

„Ha Istenre emeljük tekintetünket, ő felemel magához” – vallja Olaj Anett filozófus. Az ötgyermekes édesanyával fiatalkori lázadásról, egy életellenes döntés következményeiről, súlyos lelki vívódásokról és az azokból való gyógyulásról, továbbá a közösségben végzett szolgálattevő mindennapokról beszélgettünk.

– Dunaújvárosban, egy háromgyermekes család elsőszülöttjeként látta meg a napvilágot. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időkre?

– A legidősebb testvér szerepe nagyon meghatározta a gyermekkoromat. Az anyai ösztönöm megélése már abban az időszakban elindult, mikor a kisebb testvéreimet rám bízták. Szüleim felelősségteljes munkabeosztásban dolgoztak, így valóban anyáskodhattam otthon. Boldog és kiegyensúlyozott fiatalságra tekintek vissza, melyben nagyon fontos volt számomra a szabadság megélése.

– Ezt a szülei hogyan fogadták?

– Az első gyermek reformer törekvéseire egészen jól reagáltak. Úttörő, egyedi elképzeléseimet jórészt meg is valósíthattam. Szüleim igaz értékekre neveltek, amiért nagyon hálás vagyok. Egyetlen tanítás maradt ki a gyermekkoromból, a Jóisten megismerése. A Mennyei Atyáról egyedül a nagyszüleim beszéltek, akik minden időben megtartották a hitüket.

– És Ön személy szerint érdeklődött a Teremtő iránt?

– Ösztönösen élt bennem a gyermeki hit. Tinédzserként óriási amplitúdóval éltem az életemet, s mikor ezekben a nagy kilengésekben igazán mélypontra kerültem, mindig imádkoztam. Tudatosság nélkül, ösztönszerűen, de mégis Istenhez kiáltoztam a nehézségek idején. Egyéniségemhez egy erős filozofikus alkat is párosult. Később ezért is végeztem az Eötvös Lóránd Tudományegyetem filozófia szakán.

– Árulja el, miről gondolkodik egy filozófus?

– Az élet nagy kérdéseiről és a dolgok mibenlétéről. A sok okoskodás vége – ha nem kérjük rá az Úr áldását – pedig az lett, hogy Istentől „hivatásszerűen” eltávolodtam. A filozófia a szakralitás nélkül irányt téveszt, hiszen valójában „a filozófia a teológia szolgálóleánya”. Az ötéves tanulmányaim végén meg is fogalmaztam, hogy bár katolikusnak kereszteltek, a keleti vallásokat érzem a magaménak.

– Ez azért lehetett, mert a filozófiához hasonlóan inkább a ratio útján közelíthetőek meg?

– Igen, a keleti vallások praktikus utat nyújtanak. Ilyen a jóga is: a gyakorlói által vágyott „önmegsemmisülés” vagy „feloldódás” megvalósítható test- és elmegyakorlatok segítségével. A kereszténység összetettebb, mélyebb és alapjaiban másról szól: az örök boldogságra törekszik, nem egy evilágira. A „belépő”: a szenvedés. Ez egy kereső embernek az elején sokszor értelmezhetetlen.

– Hogyan kereste tovább akkor a saját útját?

– Az egyetem közben elkezdtem dolgozni, de még akkoriban is a tinédzser koromtól kezdődő kicsapongások időszakát éltem. Mindent ki akartam próbálni az életből, s ezt intellektuálisan is megindokoltam. A francia szimbolizmus nagy kedvelőjeként, amely jórészt a testi romlások kavalkádján keresztül termelte a halhatatlan verseket, az élvezetek megélése hajtott előre. Ez végül egy súlyos tettben kulminálódott. Egy házibuliban összeismerkedtem egy fiúval, akivel végül egy közös éjszakát töltöttünk együtt. Tettem hátterében a vonzalmak mellett egy megfelelési kényszer is húzódott. Mindig is vágytam arra, hogy megtaláljam a nagy Őt, s ezt minden új találkozásnál gyermeki őszinteséggel reméltem. Aztán kiderült, hogy a fiúnak már menyasszonya van, így a kapcsolat lehetősége másnap reggelre el is szállt. Ettől függetlenül nem gondoltam, hogy bármilyen következménye is lehet ennek az éjszakának. Hetekkel később kiderült, hogy várandós lettem. Az akkori létállapotomban kizártnak tartottam, hogy leányanyaként egyedül felneveljek egy nem várt gyermeket. Titkomat megőriztem, egyedül csak a legjobb barátnőm tudott róla. Ebben a krízishelyzetben az abortusz mellett döntöttem.

– A magyarországi köztudatban egy nem várt várandósságnál az abortusz sajnos még mindig a lehetséges megoldások között szerepel. Ön akkoriban mennyire volt tudatában egy ilyen döntés következményének?

– Mélységében nem is gondoltam bele, csak túl akartam esni rajta minél hamarabb. Szomorú, hogy a média, egyes orvosok és a társadalom egy része még ma is úgy gondolja, hogy az abortusszal meg nem történtté lehet tenni egy olyan biológiai folyamatot, amelyben már elindult az élet. Azt hittem én is, hogy ha elvetetem a gyermekem, akkor mindez semmissé válik. Ez csak sok évvel később tudatosult bennem, hogy az abortuszom után is anya maradtam. Egy halott gyermek édesanyja.

– Ez az egyik legfájóbb felismerés, ami emberrel történhet. Egy hiteles lelki segítővel az élet mellett döntött volna?

– Úgy gondolom, igen. Ha tudatosult volna bennem, hogy anya vagyok, akit azért teremtett meg a Jóisten, hogy megvédje a gyermekét mindentől, mindenkitől és mindenáron, akkor nem teszem meg. Ezt az érzést kell felébreszteni azokban a nőkben, akik abortuszra készülnek. A világ elvárásai és a józan ész sajnos mindezt letapossa, ezért is nehéz átfordítani a gondolkodást. Fontos, hogy beszéljünk róla, és eljusson a bizonytalan nők tudatáig is, hogy egy új élet fejlődik benne. Úgy hiszem, az igazi anyai ösztönök ekkor mindenkiben felébrednek.

– Van az a mondás, hogy egy nő mindenre képes azért, hogy legyen gyermeke és azért is, hogy ne legyen…

– Igen, a végpontok itt nagyon dominálnak. Eleinte én is megkönnyebbülést éreztem, viszont boldogtalan maradtam. Utána sikertelen kapcsolatok következtek az életemben, és szeretett édesapámat is elvesztettem. Úgy éreztem, nem vagyok érdemes arra, hogy engem bárki is szeressen, ezért még inkább hajtottam, hogy megtaláljam a társamat. A szeretni képtelenség és az alacsony önértékelés a poszt-abortusz szindróma egyik fontos tünete. Egyszer aztán eljött az a pont, mikor véget vetettem ennek a céltalan ámokfutásnak. Őszintén vágytam arra, hogy egy új Anett szülessen meg bennem. Ez egy nagyon felszabadító pillanata volt az életemnek, ami arra az elhatározásra juttatott, hogyha szükséges, akár éveket is várni tudjak az igazira, és addig semmilyen fiúval nem fogok megismerkedni.

– S mikor az ember elengedi földi vágyait, akkor az ég megadja azokat…

– Igen, pontosan így történt velem is. Szinte egyből találkoztam egy férfival, akivel szerelmesek lettünk egymásba. Később ő lett a férjem. Dávid hívő ember volt már akkoriban is, így még a kapcsolatunk legelején elhívott vasárnap szentmisére. Elkísértem, de hozzátettem, hogy filozófus vagyok saját meggyőződéssel, nem hitből megyek. Így – mondhatom – inkább a szerelem vezérelt, mintsem a belső lelki hívás. Hónapokig jártam szentmisére, mikor egy napon beléptem a templom ajtaján, és sírásra fakadtam. A kupolára tekintve megéreztem, hogy ott van Valaki, Aki engem nagyon szeret már a születésem óta. Aki mindig figyelt rám, csak én nem vettem őt észre. Ez olyan erős lelki élményként hatott rám, ami után valóságosan is kicserélődött a szívem. Felnőtt megtérőként elindultam a személyes hitbeli utamon, amiben a férjem a mai napig társam. Egy év jegyesség után szentségi házasságot kötöttünk. Aztán érkezett az első gyermekünk. Az idilli boldogság ekkor ért véget…

– Mi történt?

– Az ultrahang képe után belém hasított a felismerés, hogy nekem nem ez az első ilyen élményem. Ezután ugyanaz a rémálom üldözött hosszú éveken keresztül, melyben rám bíztak egy kisbabát. Utunk során rengeteg kihívással és veszéllyel kellett szembenéznünk, és minden igyekezetem és óvásom ellenére az álom végére a kisbaba mindig meghalt. Ez az abortusz miatti gyötrődés még sokáig elkísért, pedig látszólag teljességben éltem. Jó életkörülmények, egzisztencia, család, egy szerető férjjel és két gyönyörű kisfiúval.

– A belső béke hiányzott?

– Igen. Büntetésbe és önostorozásba kezdtem, s ez egy idő után teljesen felőrölt. Mikor felismertem, hogy tényleg baj van, igyekeztem minden lehetséges hitbeli „fegyverrel” visszatalálni önmagamhoz. Nagyon sokat imádkoztam és csatlakoztam a lelki adoptálók közé. Pálosszentkúton tettem fogadalmat, amit aztán minden évben megújítottam. Az abortuszom után úgy éreztem, hogy egy kislányt veszítettem el, s mikor sorra születtek a fiaim, hálát éreztem a Jóisten felé értük, de úgy gondoltam, hogy a vétkem miatt lányt biztosan nem fogok kapni. Ez az önvádló hozzáállás nagy szomorúsággal töltött el.

– Ebből a mélypontból hogyan tudott felépülni?

– A harmadik várandósságom különlegesen emlékezetes, testi és lelki szempontból is. Egy délutáni pihenés közben egyszer csak megláttam az abortált kislányomat. Hófehér ruhában érkezett és fogta egy harminc körüli férfi kezét, akit én Jézussal azonosítok. Ennek a férfinak mély elfogadást láttam a tekintetében és földöntúli szeretetet. Ahogy közeledett, megijedtem, s azt mondtam: „Uram ne közelíts felém, mert bűnös ember vagyok.” Ő a tekintetével intett, hogy tudja, és mégis egyre közelebb lépett hozzám. Utána a kislány kezdett el beszélni, és megnyugtatott, hogy jól van. A fizikai halála után, egyből a mennyországba került, ott pedig nincs boldogtalanság. Elmosolyodott, majd hozzátette, ő már Jézussal van, a tökéletes szeretetben. Azért jött el, hogy megkérjen, változtassak és ne csak az elmémmel fogadjam be Isten irgalmát, hanem a szívembe is költözzön be az ő békéje. A végső kulcsot a lelkemhez az a kijelentése adta, mikor azt mondta, hogy Isten nemcsak megbocsájtotta, hanem el is felejtette, amit tettem. Ezután elbúcsúztunk, és eltűntek a szemem elől.

Ha az ember őszintén és mélységesen megbánja a vétkeit, valóban újjászületik. Ez a seb így is örök mementó marad, de már kegyelem fakad belőle. Ez a különleges találkozás levette rólam mindazt a mázsás terhet, amit hosszú éveken keresztül cipeltem. Innentől új élet kezdődött számomra, s ekkor született meg bennem a hivatásom felismerése is.

– Lelki gyógyulása után megalapította az abortusz.hu internetes oldalt. Kiknek szeretett volna ezzel segítséget adni?

– Eleinte az éppen abortuszt fontolgató anyáknak igyekeztünk a társaimmal lelki segítséget nyújtani, amit később a poszt-abortusz irányába is kiterjesztettünk. Beszélgettünk, közösen imádkoztunk, de a praktikus segítségekben is részt vállaltunk. Úgy gondolom, teljes lelki gyógyulás nélkül nem lehet továbblépni. Ezért gyógyító hétvégéket is szervezünk, melyek Ráhel Szőlőskertje néven működnek. Igyekszünk minden hasonló területtel együttműködve ennek a jelenségnek a gyökerétől egészen a virágáig a tőlünk telhető legfőbb módon segítséget biztosítani. Ezért is alapítottuk meg a József Szövetség Egyesületet, amely összefogás elsősorban az életvédelemmel foglalkozik. Közösségünkkel szeretnénk minél több plébániát elérni Magyarországon és a határainkon túl is, ezzel megszólítva és meghívva sokakat a megfogant magzatokért való kilenc hónapos imádság vállalására. Egyre inkább tapasztalom, hogy a háttérima nagy változásokat hoz az emberek életében, s a csodák valóban megtörténnek. Nagyon hiszek az ima gyógyító erejében.

– A családi élete is kiteljesedett?

– A gyógyulás élményem után született egy negyedik gyermekünk. Egy kislány, akit egyértelműen a Jóisten üzeneteként és ajándékaként fogadtunk. Kislányunk a Hanna nevet kapta, ami azt jelenti, kegyelem. Már hétéves, de nincs olyan nap, hogy ne jusson eszembe vele kapcsolatban az az ige, hogy „kérjetek és megadatik”. S aztán nemrégiben született még egy ötödik gyermekünk is, aki szintén nagy tanító. „Ember tervez, Isten végez.” Nem számítottunk az érkezésére, hiszen az életkorom alapján is már minden jel arra utalt, hogy nem tudok kihordani egy gyermeket. És mégis! Istennek semmi sem lehetetlen. Azon a télen Medjugorjében jártunk, ahol a Szűzanyával való találkozás mélyen átitatott. Utána pedig kiderült, hogy áldott állapotban vagyok. Kislányunk, Mária életerős, egészséges, nemsokára kétéves lesz.

– Élete igazi bizonyság és tanúságtétel. Mit üzenne útravalóul azoknak az édesanyáknak, akik még lelki válsággal küzdenek?

– Bízzanak abban, hogy a legnagyobb fájdalomból is van gyógyulás. Isten mindenkivel irgalmas. Jézus szavai jutnak eszembe, amit a házasságtörő asszonynak mondott: „Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el? Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” Bárki kerülhet hasonló szituációba, ezért nem ítélkezhetünk egymás felett. Mindenkinek van bűne, és az a legnagyobb, amit ő annak érez. Örök vigaszunk, hogy bűneinkre van bocsánat és van újrakezdés is. Ha Istenre emeljük tekintetünket, ő felemel minket magához. Ez ad reményt mindannyiunknak.

Lonkay Márta

2022-07-26