Isteni találkozások

„Miután ott töltötte azt az éjszakát, ajándékokat válogatott ki bátyjának, Ézsaunak mindabból, amire szert tett: Megengesztelem őt az ajándékkal, amely előttem megy, és csak azután kerülök a színe elé, talán akkor szívesen fogad. Az ajándék tehát elindult előtte, ő azonban a táborban töltötte azt az éjszakát. De fölkelt még azon az éjszakán, fogta két feleségét, két szolgálóleányát és tizenegy gyermekét, és átkelt a Jabbók-gázlónál. Fogta és átvitte őket a patakon, majd átvitte mindenét, amije volt. Jákob pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki birokra kelt vele, egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele, ezért megütötte a csípője forgócsontját, úgyhogy kificamodott Jákob csípőjének forgócsontja, miközben vele birkózott.

Akkor ezt mondta Jákobnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Ő így felelt: Jákob. Erre azt mondta: Nem Jákob lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákob azt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De ő így válaszolt: Miért kérded a nevemet? És megáldotta őt. Jákob Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.

Már sütött a nap, amikor átkelt Penúélnál, és sántított csípőjére.” (1Móz 32,14; 21b-32)

Kedves Olvasó!

Jákob életének talán legérdekesebb eseményéről olvastunk. Jákob nem szimpatikus szereplője annak a mitikus ködbe vesző történetnek, amivel az izraeliták származásukat és választottságukat értelmezik – és mégis kulcsszereplője ennek a történetnek, amit Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene irányít, majd Mózesen keresztül bizonyos értelemben célba juttat. „Még ezt is mondta Isten Mózesnek: „Így szólj Izráel fiaihoz: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökre, így szólítsatok engem nemzedékről nemzedékre!

Menj, gyűjtsd össze Izráel véneit, és mondd meg nekik: Az Úr, atyáitok Istene: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene megjelent nekem, és azt mondta: Számon tartalak benneteket és mindazt, amit ellenetek Egyiptomban elkövettek…” (2Móz 3,15-16.) És minthogy mi magunkat a lelki Izraelnek tartjuk, ezért „mutatis mutandis”, a változtatandók megváltoztatásával számunkra is jelentőséggel bír ez a történet az Istennel való találkozást illetően.

Jákob apja Izsák volt, Ábrahám fia – ők így hárman a pátriárkák, az ősatyák. Teljesen átlagos, bizonyos értelemben „átlagon aluli” emberek voltak. „Loptak, csaltak, hazudtak…” Izsák betelepült a filiszteusok közé jóindulatukat kihasználva, miközben a feleségét húgának hazudta. Családi élete is arról tanúskodik, hogy a sok sumákolás, örökös bizalmatlanság és békétlenkedés forrása volt: Izsák Ézsaut szerette, Rebeka Jákobot. Jákob kihasználja Ézsau éhségét, és saját testvérének csak ellenszolgáltatás fejében ad a kész ételből. Rebeka biztatására Jákob, kihasználva apja vénségét, becsapja apját. Ézsau feleségei keserítik Izsák és Rebeka életét, olyannyira, hogy Rebeka még életét is megutálja. A két testvér pedig, Ézsau és Jákob halálosan összevész, úgyhogy Jákob jobbnak látja világgá menni… (1Móz 25-27)

És hogy egy percig ne legyen kétségünk afelől, hogy itt nem az embertől független szerencsétlen sorsalakulásról van szó, még a Jákob név is jelzi, ki a hibás: csalót jelent. Szép történet… A mai napig ismétlődő, örökzöld történet. Nekünk is szomorú tapasztalatunk, hogy az ilyennek áll a világ… De hogy még Isten áldása is az övé legyen?! Mindez azt a ma is érvényes igazságot bizonyítja, hogy Isten kegyelme nem érdem szerint jár, Isten kegyelme ajándék. Nagy vigasz ez nekünk, teljesen átlagos, netán „átlagon aluli” embereknek.

Aztán, tán húsz év is eltelt már Jákob menekülése óta, elindul haza a nem is olyan szerencsétlenül alakult sorsának szerzeményeivel: feleségekkel és ágyasokkal, 11 gyerekkel, szolgákkal és nyájakkal, tevékkel és szamarakkal… És a szívében mélységes félelemmel. Retteg a bátyjával való találkozástól, mert a bűn nem évül el. A rendezetlen múlttal most szembesülni kell. Rettegve a holnaptól, belső vívódások között tölti az éjszakát. A léleknek ebben a sötét éjszakájában (Luther kortársa, Keresztes Szent János nevezi így a kétségbeesés, kiüresedés és elhagyatottság legmélyebb állapotát) egyszerre megjelenik előtte Isten, akit Jákob ellenségnek/ellenfélnek érez, akit le kell küzdeni. Sorsáért, nehéz helyzetéért Istent hibáztatja, vagy Istentől vár választ létkérdéseire. Isten nevét akarja tudni, mert aminek nevét, lényegét tudjuk, az a hatalmunkban van. Ennek a Valakinek azonban a nevét, lényegét az ember nem tudja meg ebben a földi életben, sose lesz az ember olyan hatalmas, hogy „használja” Istent, sose lesz Isten kiszámítható és felhasználható. A küzdelem akkor ér a csúcspontjára, amikor Jákob megadja magát, és áldásért könyörög. Elfogadja azt, hogy Isten legyőzhetetlen és kiismerhetetlen. Belátja, hogy az embernek egyetlen lehetősége van arra, hogy „győztes” legyen az Istennel vívott küzdelemben: ha megadja magát, Istenhez menekül és áldását, kegyelmét kéri. Ez az alapige csúcspontja, de Jákob egész életének csúcspontja is. Ekkor válik az életét „kézben tartó”, csaló, ügyeskedő Jákobból az életét Isten kezébe letevő, őszinte és alázatos új ember.

A történetben Isten új nevet ad Jákobnak, ezáltal kifejezve egyrészt, hogy most került Jákob igazán Isten hatalmának áldó és üdvözítő hatása alá, másrészt, hogy itt, a Jabbók gázlójánál, amit innentől Penuélnek neveznek, egy új ember kel már át a szülőföldjére. És hogy nyilvánvaló jel is kísérje a megváltozott, a kegyelemre szorultságot elfogadó személyiség új minőségét, ettől a pillanattól fogva sántított Izrael. Nem szebb lett és erősebb, hanem emberileg törékenyebb, esendőbb, kiszolgáltatottabb! Ez is milyen beszédes jel! „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9) Talán Izrael is legszívesebben sántaságával dicsekedett, ahogyan Pál apostol is az erőtlenségeivel, mert ez emlékeztette, hogy Isten ereje lakik benne.

Az új emberré vált Jákob első feladata volt kibékülni Ézsauval, rendezni a rendezetlen kapcsolatot. A rettegve várt találkozás csodálatosan sikerült: a végigtusakodott előző éjszakán kapott áldás első megnyilvánulásaként „Ézsau eléje futott, megölelte, nyakába borult, megcsókolta, és sírtak.” (1Móz 33,4) Mindnyájunknak az evangéliumban elhangzó jézusi példázat szavai jutnak eszünkbe: „Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” (Lk 15,20) A tékozló fiú is kétségek között, az elutasításra is felkészülve közeledett, de a találkozás csodálatosan alakult. Apja az Atyaisten kiábrázolója. Ézsau elfogadó szeretetét látva Jákob is így szól: „… amikor megláttam arcodat, mintha Isten arcát láttam volna, olyan kegyes voltál hozzám”. (1Móz 33,10)

Kedves Olvasó! Isteni találkozásokról hallottunk. Minket is illetnek ezek a történetek, rólunk van szó. Egész életünk isteni találkozások körül forog, és a nagy találkozásra készülünk. Ki lehetne Jákobnál méltatlanabb arra, hogy Istennel találkozzon? És ő is részesült ebben a kegyelemben. Lehet, hogy Jákobhoz hasonlóan a mi esetünkben is a „lélek sötét éjszakája” előzi meg a megújító találkozást, szenvedésben és kétségbeesésben harcolunk „világosságért” és kegyelemért, de Jézus Krisztusban biztos ígéretünk van arra, hogy áldásában és kegyelmében akar részesíteni bennünket Isten. Ámen.

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! Köszönjük Neked, hogy áldásoddal kíséred az életünket. Segíts, hogy észrevegyük a Te jelenlétedet az életünkben, felismerjük a Veled való találkozásokat, és hálával fogadjuk a Tőled kapott erőt, még ha emberi gyengeségben is válnak nyilvánvalóvá azok. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban új életet kaptunk, ahogyan a csaló Jákobot Izraelként új emberré tette a Te kegyelmed. Ámen.

Thuránszky István
evangélikus lelkész

2022-07-30