Istent csak megtapasztalni lehet

Madassery Benvin Sebastian verbita szerzetes tíz éve igazgatója a Népek Evangelizációja Kongregáció missziókat segítő szervezetének, a Pápai Missziós Műveknek (PMM) Magyarországon. A szervezet hazai munkája mellett a misszió mai feladatairól és a hitelességről is beszélgettünk.

– A PMM főbb célja: az evangelizáció támogatása. Mi ma Magyarországon a legnagyobb missziós feladat?

– Vannak országok, melyek a Népek Evangelizációja Kongregáció szerint hagyományos értelemben missziós területnek számítanak, de Európa nagy része és benne Magyarország nem tartozik közéjük. Európát még mindig keresztény kontinensnek tartjuk. De ez nem azt jelenti, hogy itt nincs misszió, és annak alapján, amit tapasztalok, mondhatom: ma a legnagyobb missziós terület az egyház számára éppen Európa.

Sokan azt gondolják, misszió az, amikor elmegyünk távoli helyekre, a pogányok közé, akiket keresztény hitre térítünk, biztosítjuk az embereknek az alapvető megélhetési lehetőségeket, segítjük a rászorulókat. Igen, ez is misszió. De Európában sokkal inkább az a feladat, hogy elültessük minden ember szívében a vágyat az örömhír továbbadására. Ez a misszió első szelleme, aminek különböző arcai vannak. Egyrészt maga a hit átadása. Hiszen nézzük csak meg, hány ember hisz valóban? És ha hisz, akkor kiben, vagy miben hisz? Másrészt a hitből fakadó szolgálat, az irgalmasság cselekedetei.

Ha Magyarországra tekintek, úgy látom, itt bőven van számunkra missziós feladat. Amikor ide tartottam 2003-ban, Rómában, a reptéren beszélgettem egy magyar emberrel. Ő volt az első magyar, akivel életemben találkoztam, és ő ateistának vallotta magát. Az emberekben él a vágy, hogy megismerjék Istent és kapcsolatuk legyen vele. Istennel, aki irgalmas, aki szeret és megbocsát. De sokan vannak, akik vagy tagadják, vagy félreismerik az Istent. És ezért nagyon nagy szükség van arra, hogy az igazi Istent adjuk. Ahogy Ferenc pápa is mindig mondja: mutassuk meg Isten igazi arcát az embereknek! Krisztust, aki az irgalmas Isten arca. A szeretet arca, a megbocsátás arca. Ez egy konkrét és fontos misszió ma Magyarországon, mert nagyon sok ember szomjazik erre.

Nem magasröptű teológiai előadásokra van szükség, hanem arra, hogy a teológiát egyszerűen adjuk át. Ezért beszélt Jézus is példabeszédekben. Azt mondta: egy embernek volt egy szőlőskertje…, vagy így kezdte: íme, kiment a magvető vetni…, egy másik helyen: hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez… A mindennapi életből vett példákon keresztül adott át nagy igazságokat. Erre vágynak ma is az emberek. És ha így meg tudjuk őket érinteni, akkor elvetettük a magot. Hogy hányszoros termést hoz, az már nem rajtunk múlik. Persze a földet művelnünk kell tovább, de végső soron Isten az, aki működik mindebben. Vele együtt folytatjuk a missziót.

A hívő ember számára az a kérdés: tudom-e a valódi Istent adni a másik embernek? Ehhez szükséges, hogy először én tapasztaljam meg őt, hogy legyen mit adnom. Nem szabad elszakítanunk a hitet a megéléstől. Ha megéljük azt saját családunkban, az már misszió. Klasszikus értelemben a hittérítés az, amikor lelkeket akarunk menteni. Éppenséggel ehhez nem kell messzire menni, ezt csinálhatjuk a családtagjaink, szomszédaink, ismerőseink között.

– Ez a legnehezebb terep is egyben, hiszen „egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában” (Lk 4,24). Hogyan lehetünk mégis hitelesek?

– Egyszerű a válasz: legyél őszinte Istennel, önmagaddal, másokkal. Ne képzeld magadat nagyobbnak Istennél, ugyanakkor becsüld meg, értékeld pozitívan  azt, hogy ember vagy. Nem lealacsonyítani kell magunkat, hanem alázatosnak lenni, mert „aki magát megalázza, felmagasztalják” (Lk 18,14).

Hitelesség az, hogy amit mondok, szó szerint úgy is élem meg. De nem beszélhetek úgy, mintha már szent lennék, oda kell figyelni, hogy ne legyek képmutató. El kell mondanom: nekem is vannak gyengeségeim, küzdelmeim, vétkeim, de ezt megvallom Isten előtt. Sajnos sokan vannak, akik nagyon ritkán mennek lelki beszélgetésre vagy gyónásra. De ha nincs bűnbánat, nincs hitelesség sem. Ez mindenkire vonatkozik, akár pap, akár világi hívő az ember.

Mérges, türelmetlen voltál? Nem baj. Kérj bocsánatot, ismerd fel és el a hibádat! Ennek a gyakorlása nehéz, bátorság és alázat kell hozzá. De aki így tesz, azt elfogadják, mert bár soha nem tudunk száz százalékosan hitelesek lenni, az emberek tudják, ha törekszünk erre. Ez minden élethelyzetben fontos: a munkahelyen, a családban, a papi, szerzetesi életben.

– Mi a tapasztalata, az európai egyház megfelelően felelni tud arra a kihívásra, amit ma itt a misszió jelent?

– Az intézményes egyháznak még sokat kell haladnia az úton, hogy közelebb kerüljön az emberekhez. Nagy nehézségnek látom, hogy az egyház a megtapasztaltatás helyett sok mindent inkább ésszel szeretne megközelíteni. De Istent csak megtapasztalni lehet, megmagyarázni nem. Krisztus szeretete kötelez minden történelmi egyházat, hogy állítsanak minden erőt a misszió szolgálatába, mely küldetést Krisztustól kaptuk, aki emberré lett, köztünk élt, tanított, szenvedett, feltámadt és él. A misszió középpontjában az ember áll. Minden, ami az ellen van, hogy az ember megtapasztaljon és teljesen kibontakozzon a krisztusi küldetésben, komoly akadálya annak, hogy megmutassuk az egyház valódi arcát.

Az emberek többsége nem, vagy nem jól tudja, mi az intézményes egyház és mi az Egyház. Az Egyház a feltámadt Krisztus titokzatos teste. Ami látható ebből, az a gyenge tag, de a láthatatlan örök erőssé teszi a mulandó, gyenge tagot is. Tudatára kell ébrednünk, hogy amit látunk, az intézményes egyház, valóban gyenge. De mindig ott van a feltámadt Krisztus titokzatos teste, a legyőzhetetlen Egyház, hogy erőt adjon a látható, gyenge egyháznak, ami mi vagyunk.

Van-e bennünk annyi alázatosság, hogy felismerjük ezt, és fejlődjünk a hittől a szeretetig? A hit nem elég, hogy üdvözüljünk, az egy kapu a szeretethez. A hit tettek nélkül halott (Jak 2, 26). Ennek a megértése segíthet a látható egyháznak közelebb kerülni a láthatatlanhoz. Ugyanakkor mindebben értelmet kap az intézményes egyház. A vezetők életpéldájának és szavainak különösen is tükröznie kell, hogy ők egy gyenge egyház képviselői. Így válhatnak jelekké.

– A PMM Szent Gyermekség Műve ágazata hazánkban különösen aktív, sok tagot számlál. A gyerekeknek más a missziós lelkületük, mint a felnőtteknek?

– A gyerekek tiszták, egyszerűek és még formálhatóak, ezért nagy reményeket fűzhetünk hozzájuk. Mindig öröm van bennem, amikor látom, hogy egy gyerek összetett kézzel valamit mond Istennek. Mert ez az ima egyszerű és teljes bizalmon alapul. Mint mikor felnéztünk a szüleinkre kiskorunkban, és kértünk valamit. Nem volt bennünk semmi kétség afelől, hogy ők azt meg is adják. Egy bölcs szülő néha persze nemet mond, de mi soha nem kételkedtünk, abban, hogy a szüleink képesek megadni, amit kértünk.

A gyerekek létezése az egyházban nagyon komoly jel számunkra. Ezért mondta Jézus, „ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” (Mt 18,3).

Kicsi kortól kezdve missziós szellemben kell nevelni a gyerekeket. De a lelkületet nem mi tanítjuk nekik, az már bennük van, csak ébresztjük, élesítjük, formáljuk azt. Azt szoktam mondani, a gyerekek a legnagyobb misszionáriusok a világban. Számomra is, engem is tanítanak. Sokszor meglepnek a szavaik, a cselekedeteik. És hány olyan család van, amely rajtuk keresztül tért meg! A szülők elküldték őket hozzánk, majd ők otthon átformálták a környezetüket. Amit mi nem érünk el, azt ők elérik, amit mi nem látunk, azt ők meglátják.

– Milyen konkrét területeken tevékeny Magyarországon a PMM?

– 2009-ben indítottuk el a Szent Gyermekség Művét, amelynek ma kicsivel több, mint ezer tagja van. Vannak, akik már kinőttek ebből, de mindig van utánpótlás. Huszonnyolc, harminc közösségünk működik szerte az országban. Hiszem, hogy ezekből a gyerekekből egy új nemzedék lesz. Ahogy az Ószövetség írja, „szent maradék”, melyből Isten új népet formál. Mert a gyerekek, akik megkapják tőlünk a formációt, nem elméletben, hanem gyakorlatban élik a hitet. Később családot alapítanak, és átadják mindezt a saját gyerekeiknek. Vagy papi, szerzetesi hivatások születnek. Persze nem tudjuk, a Lélek mivé alakítja mindezt, de a magot elvetettük.

Azok számára, akik kinőttek a Szent Gyermekség Művéből 2013-ban elindítottuk az Ifjúsági Missziós Társulatot, ami a PMM másik ágazatának, a Szent Péter Apostol Művének ifjúsági tagozata. Ennek az a feladata, hogy segítse a fiatalokat, hogy már felnőttként, tudatosan, áldozatokat hozva megvallják a hitüket. Különböző projektekben vesznek részt, például hat papnövendéknek tudtunk adományokkal segíteni Pápua Új-Guineában. Fontos, hogy a fiatalokban tudatosuljon, Krisztus titokzatos testének részei vagyunk és imáinkkal és áldozatainkkal segítenünk kell a többi tagot. Ez nem csak azt jelenti, hogy a gazdagabb segíti a szegényebbet, hanem ezáltal mi is nagy ajándékot kapunk: erősödik a hitéletünk.

A Hitterjesztés Műve ágazat a felnőttekkel foglalkozik: lelkigyakorlatokat, előadásokat tartunk, konferenciákon veszünk részt. Mindig keresem a lehetőségeket a személyes papi szolgálatomban, a szentmisék során is, hogyan tudom a hit igazságait egyszerű módon átadni, hogy az erősítse a másik hitét. Mert ez a Hitterjesztés Műve feladata: a felnőttekben még jobban vagy újra fellobbantani a hit örömét és erejét.

A negyedik ágazat a Missziós Unió, melynek feladata, hogy a papokban és szerzetesekben erősítse a missziós lelkületet. Ez sajnos Magyarországon még kevésbé működik, pedig nagyon fontos lenne, hogy a papok találkozzanak és megosszák tapasztalataikat egymással arról, hogyan lehet a missziót, amiért Krisztus az egyházat alapította, folytatni.

– A bevándorlás, a társadalmi változások, melyeknek tanúi vagyunk nemcsak gazdasági, szociális, hanem missziós kérdéseket is felvetnek…

– Sokan nem értik Ferenc pápát, miért áll ki a befogadás mellett. A pápa nem csak Európa vagy Magyarország pápája. Amikor ő mond valamit, akkor az egész egyetemes egyházra tekintettel kell lennie. Az a feladata, hogy a békéről, szeretetről, nyitottságról beszéljen. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ő nem dogmát hirdet ebben a kérdésben. A helyi egyháznak a helyi vezetőknek kell dönteniük a konkrét helyzetekről, megoldaniuk a konkrét problémákat. Népvándorlások mindig voltak és lesznek is a történelem folyamán. De helytállni az egyes embernek kell, és hogy mi fog történni, valójában az egyénben dől el.

Az idő, amit most átélünk, a lelkiismeret-vizsgálat ideje. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: valóban hívő vagyok? Mennyire hiszek Krisztusban, aki mindenkiért – nem csak a katolikusokért vagy csak a keresztényekért – meghalt? Megélem, tettekre váltom a hitemet? Aki meglátja Isten kegyelmét, az felébred. És az nem fél többé, mert hinni, szeretni fog, mely cselekvésre, a belső és a külső misszióra készteti a szívét.

Szalontai Anikó
Fotó: PMM