Járdasöpréstől az igeliturgiáig

Sokan talán nem is sejtik, milyen kalandos utat jár be egy-egy szerzetesi hivatás. Nagy Ernő jezsuita testvér élete bővelkedik a fordulatokban: a Bükk lábától Keszthelyen és a katonaságon át egészen Vancouverig sodorta az élet, hogy aztán a tengerentúli nehéz fizikai munka és egy életgyónást követően hazatérve a Jézus Társaságában találja meg valódi otthonát. Jelenleg a szegedi rendház minisztereként szolgál, ahol a járdasöpréstől az igeliturgiák vezetéséig minden feladatban Istent keresi.

– Ha visszatekintünk az indulására, jelenlegi szolgálati helyétől, Szegedtől messzire kell mennünk. Bükkszékről, egy munkáscsaládból származik, növényvédelmi üzemmérnökként végzett Keszthelyen. Hogyan lett a mezőgazdasági szakemberből először katona, majd disszidens? 

– Valóban messziről indultam, a Salvus gyógyvízről ismert Bükkszék gyönyörű vidékéről. Fiatalon még a keszthelyi főiskolán tanultam, ahol ráadásul az a különleges helyzet adódott, hogy Kuminetz Gézával, aki ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, voltunk szobatársak a kollégiumban. Akkoriban még nem gyakoroltam a vallásomat, inkább sodortak a haverok. Aztán jött a másfél év katonaság: vegyvédelmi kiképzés Kiskőrösön, majd törzsőrmesterség Kalocsán. Érdekes módon épp a laktanya szigorában fogalmazódott meg bennem először a kérdés: ki is lehetett valójában ez a Jézus? Leszerelés után megkerestem Géza barátomat, aki akkor már kispap volt. Az ő türelmes válaszai és a közös sétáink indítottak vissza az egyházba. De a nagy fordulat még hátravolt: 1986 májusában, épp a csernobili katasztrófa idején hagytam el az országot.

– Miért? 

– Volt bennem kalandvágy, helytállni más társadalmi rendszerben, kipróbálni magamat.

– Milyen volt az újrakezdés a tengerentúlon? 

– A Bécs melletti híres traiskircheni menekülttáborban töltöttem fél évet, mire megkaptam az engedélyt, hogy Kanadába, Vancouverbe utazhassak. Legális bevándorlóként érkeztem meg a repülőtérre, ahol a helyi magyarok képviseletében Tímár János várt minket. Ők rengeteget segítettek a beilleszkedésben. Vancouver gyönyörű város, de az élet nem volt könnyű: igazi, kemény fizikai munka várt rám. Dolgoztam szelektív hulladékgyűjtőként, segédmunkásként, voltam fakitermelő, takarítottam éttermekben, végül pedig egy fitneszklub karbantartója és takarítója lettem.

– A fizikai munka hogyan formálta a jellemét és a hitét? Hogyan talált Önre a szerzetesi hivatás tízezer kilométerre az otthonától? 

– A fizikai munka megtanított a kétkezi dolgozók tiszteletére, az alázatra és a kitartásra. Vancouverben működött egy magyar nyelvű katolikus plébánia, a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség, amelyet egy csodálatos jezsuita atya, Ugrin Béla vezetett. Ő és a közösség rendkívüli szeretettel fogadott. Itt, a Csendes-óceán partján végeztem el egy mély életgyónást. Ettől a pillanattól kezdve rendszeresen jártam templomba, bekapcsolódtam a plébánia életébe. Négy év után sikeres állampolgári vizsgát tettem, de ekkor, 1992 elején hirtelen és félreérthetetlenül megszólalt bennem a hívás a szerzetes testvéri életre. Tízezer kilométerre az otthonomtól talált meg az Úr, hogy ne papként, hanem segítő testvérként szolgáljam őt. 1992 őszén léptem be a Jézus Társaságába.

– A jezsuita rendben a szerzetes testvéreknek hagyományosan nagyon gyakorlatias, kétkezi feladataik vannak. Hogyan éli meg ezt a szolgálatot a mindennapokban?

– Szerzetes testvérként én vagyok a ház minisztere (gondnoka). Ez azt jelenti, hogy én felelek a mindennapi működésért: én fogadom a vendégeket, intézem a bevásárlást, hívom és felügyelem a szakembereket, ha elromlik valami, kifizetem a számlákat, megrendelem a napi ebédet, de ha kell, seprűt ragadok és letakarítom a járdát a ház előtt. Ahogy a jelmondatom tartja Máté evangéliumából: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak.” Ebben a sok apró, alázatos munkában és a vendéglátásban éppúgy Istent szolgálom, mintha a szószéken állnék.

– Jelenleg Szegeden él és szolgál. Hányan vannak a rendházban, és kinek mi a dolga? 

– A szegedi Bolyai utcában található a Bús Páter Rendházunk, amely a nevét az 1909-ben önállóvá vált magyar rendtartomány első tartományfőnökéről kapta. Jelenleg hárman alkotjuk a helyi közösséget. Elek László atya a templomigazgatónk, aki a Szent József-templom lelkipásztori életét szervezi hatalmas energiával. Szőcs László atya a helyi elöljárónk (szuperiorunk) és a kollégiumi lelkészünk, aki az egyetemisták kísérésével foglalkozik. Jómagam pedig mint miniszter, a hátországot biztosítom a rendház működtetésével. Emellett 2025-től egy új, csodálatos küldetést is kaptam: igeliturgiákat tarthatok, áldoztathatok és temetési szolgálatokat is végezhetek, így a gyakorlati munka mellett közvetlenül is kísérhetem a híveket a liturgikus alkalmakon.

– Hosszú jezsuita pályafutása során olyan legendás rendtársak mellett is szolgálhatott, mint például Nemes Ödön. Milyen emléket őriz róla?

– Rendkívüli kegyelem volt mellette szolgálni. Amikor a budapesti Sodrás utcai rendház minisztere voltam, Ödön atya volt a ház elöljárója és a tartományfőnök segítője (socius). Ő egy igazi óriás volt: évtizedekig szolgált misszionáriusként Japánban, majd hazatérve meghonosította itthon a Házas Hétvége mozgalmat, és elindította a „Boldog Közösségi Élet” kurzusokat a szerzetesnövendékeknek. Sugárzott belőle a szabadság, az öröm és a feltétel nélküli szeretet. Mindig azt mondta: „Elvárásaim nincsenek, de reményem az van, hogy a halálom az életem legszabadabb pillanata lesz. Nem ragaszkodom semmihez, csak Istenhez.” Tőle tanultam meg igazán, hogy a közösségi élet nehézségeit hogyan lehet derűvel, humorral és mély, ignáci spiritualitással átfényesíteni. Az ő példája ma is erőt ad a szegedi hétköznapokban.

Ugyanilyen meghatározó volt számomra Lukács János atya is, akivel éveken át szorosan együtt dolgoztam mint a titkára és a novíciusmesteri segítője. Az ő hihetetlen munkabírása, rendszerezettsége és az egyház iránti hűsége mélyen formálta a munkához való hozzáállásomat. Lelki vezetőm Mustó Péter atya volt, akinek jelenléte is felejthetetlen marad, aki krisztusi radikalizmusával, a legszegényebbek felé fordulásával és a csendes meditáció erejével tanított meg arra, hogyan kell előítéletek nélkül jelen lenni a másik ember számára. Ezek a találkozások mind megerősítettek abban, hogy a hivatásunk lényege a meg nem szűnő szolgálat és a szeretet.

– Aktívan fotóz és verseket is ír. Elsősorban a természet és Isten kettőse az ihletője. Hogyan fér meg egymás mellett a modern, racionális tudomány és a gyermeki, tiszta hit?

– Számomra ebben nincs semmiféle ellentmondás, sőt! A bennem élő gyermek szerencsére még nagyon is él, és nap mint nap képes rácsodálkozni a világ szépségére. A tudomány nem kioltja, hanem elmélyíti a csodálatot. Ha valaki megtestesíti számomra ezt a tökéletes harmóniát a hit és a tudomány között, az Guy Consolmagno jezsuita testvér. Ő elismert csillagász, aki a világhírű MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) végzett, jelenleg pedig a Vatikáni Obszervatórium igazgatója. Guy testvér egyszer nagyon szépen megfogalmazta: „A világegyetem megismerése valójában Isten játékának a megismerése, a tudomány pedig a dicsőítés egy formája.” Ő arra tanít, hogy a fizikai valóság pontos megfigyelése nem eltávolít a Teremtőtől, hanem éppen közelebb visz hozzá. Amikor a természet törvényszerűségeit kutatjuk, valójában Isten kreativitásának a nyomait követjük. 

– A fotói és a versei tulajdonképpen a belső imádságai?

– Igen, a fotózás és az írás számomra valóban a kontempláció, a szemlélődő ima eszközei. A szép természet, egy jól eltalált verssor vagy a tiszta zene hihetetlen módon felemeli a lelkemet, és azonnal hálára indít. Nemrég olvastam Török Csaba plébános atya egyik gyönyörű gondolatát, amit Pilinszky Jánosról írt. Nagyon mélyen megérintett, mert pontosan erről szól: „Magához öleli az emberi szellem és kreativitás műveit, hogy ezekben és ezek által szemlélje a Teremtőt, aki jóságában és bölcsességében teremtette a mindenséget, és sokszor a szépség tapasztalatán keresztül folytat párbeszédet az emberrel, akit teremtőtársául választott magának.” Valóban, újra és újra meg kell állnunk ebben az „időtlen bűvöletben”. A művészet segít lefékezni a rohanó hétköznapokat, és segít észrevenni a jelenlétet.

– Mikor fedezte fel magában ezt a kettős vonzalmat, a versírást és a természetfotózást? Ha a saját alkotásaira gondol, van olyan kedvenc képe vagy verse, amit szívesen kiemelne?

– Ez a vonzalom már nagyon korán megjelent, még a keszthelyi egyetemi évek alatt, amikor a növények és a táj részleteit tanulmányoztam. A fotózásban az a csodálatos, hogy kikényszeríti a figyelmet: az ember nem rohanhat el egy harmatcseppes levél vagy egy fény-árnyék játék mellett, ha meg akarja örökíteni. Ha egy kedves alkotásomat kell kiemelnem, az egy békés, hajnali erdei képem, ahol a fák törzsei között áttörnek az első fénysugarak. Számomra ez a kép maga az Istenbe vetett remény: mindegy, milyen sötét az éjszaka, a fény végül mindig utat tör magának. Ezt a pillanatot versben is megírtam, mert a szavak és a képek nálam kéz a kézben járnak. Mindkettő Isten lábnyoma a világunkban. 

– Nemrég tért haza a spanyolországi Manresából egy két hónapos nemzetközi lelkiségi programról. Ez a helyszín Loyolai Szent Ignác életében a radikális belső átalakulás és a Lelkigyakorlatok megszületésének szent helye. 

– Manresa valóban az ignáci lelkiség bölcsője, így ott tölteni két hónapot leírhatatlan kegyelem volt. Egy igazán nemzetközi, sokszínű, mégis egyazon ignáci lelkiségben lélegző csoporttal imádkoztam, tanultam és beszélgettem nap mint nap. Ebben a közegben sokkal emberibbé, kézzelfoghatóbbá vált számunkra Szent Ignác alakja. Megértettük az ő vívódásait, emberi gyengeségeit, kudarcait és azt a hihetetlen, kitartó vágyát, amellyel mindenáron Isten akaratát kereste. Ignác ettől a tapasztalattól nem egy elérhetetlen, merev szobor, hanem egy nagyon is megközelíthető, követhető útitárs lett a számunkra.

– Milyen lelki útravalóval, milyen „lelki gazdagsággal” tért haza Spanyolországból?

– Személy szerint talán abban fejlődtem a legtöbbet, hogy megtanultam még nagyobb, szerető alázattal fordulni Isten és az embertársaim felé. Nagyon remélem, hogy ez a tapasztalat a beszédemen is érződni fog, és ezentúl egyszerűbben, közvetlenebbül és megfoghatóbban tudok szólni Szent Ignácról és a jezsuita lelkiségről az embereknek. A legfőbb útravalóm egy mély bizonyosság: Isten akarata nem egy félelmetes, teljesítendő elvárás, hanem egy biztos útmutatás a cél felé, és egyben egy szelíd, kísérő fény a lábunk előtt.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy „nehéz ma szeretni”. Miért látja így? Mi az, ami a mai világban – legyen szó a hitbéli bizonytalanságról, a társadalmi feszültségekről vagy akár az egyházi sebekről – leginkább próbára teszi a keresztény ember szeretetét?

– Azért nehéz ma szeretni, mert Isten feltétel nélkül szeret mindenkit, ezt a radikális, határtalan szeretetet pedig nekünk, embereknek rendkívül nehéz elfogadnunk és magunkévá tennünk. Nem egyszerű meglátni az alapvető emberi méltóságot és az isteni értéket önmagunkban, és még nehezebb meglátni a másikban – pláne akkor, ha az a másik teljesen másként gondolkodik, mint mi! Ma nagyon feszült világban élünk, és a fekete-fehér megkülönböztetés végtelenül veszélyes csapda. Különösen azok körében, akik úgy érzik, hogy „tévedhetetlenül” birtokolják a kizárólagos igazságot. Elfelejtjük, hogy az Igazság nem egy dogma vagy egy ideológia, hanem egy személy: maga Jézus. Nekünk nem harcolnunk kell az igazságunkért, hanem egyszerűen csak hagynunk kell, hogy Ő szeressen minket, és ezen a szereteten keresztül kell tekintenünk a másik emberre.

– Ha most egyetlen üzenetet vagy tapasztalatot kellene átadnia a Jel olvasóinak, ami átsegíthet minket a mai kor bizonytalanságain, mi lenne az? 

– A legfontosabb: kapaszkodjunk teljes szívvel Jézus Krisztusba, aki szelíd és alázatos szívű! Ő az, aki már legyőzte a gonoszt, legyőzte a rosszat, és előttünk jár az úton, nekünk csak követnünk kell őt a bizonytalanságban is. Van egy kedvenc idézetem, amelyet a brazil írótól, Fernando Sabinótól tanultam, és amit nagyon szívesen ajánlok minden olvasó figyelmébe a nehéz napokra: „A végén minden jóra fordul majd. Ha még nem jó, akkor még nincs vége.”