Jégvirágos lírai mezőkön

Amikor a lehullott hó megtapad a faágakon, amikor az ablakokon jégvirágok nyílnak, amikor gyermekek vidám seregének szánkói siklanak a domboldalakon, persze, felmelegítő nyári verseket illene olvasni, ám a költészet a tél szépségeit is a magyar és a világirodalomba rejtette. Fagyos téli napokon ezekből szemezgetek lelki-szellemi csemegéket, hogy kapaszkodókat nyújtsanak a zordon időjárási övezetben.

Házi könyvtárak teremtik meg a böngészés lehetőségét, de a modern kor eszközei úgyszintén elénk tárják a poétika színes darabjait, ha él bennünk a vágy, hogy keressük ezeket. Most éppen Ady Endre verse kerül elém. Sajátos módon tárja fel a falvak téli titkát, amit összefüggésbe hoz a nyárral. A költészet egy-egy eleme sokféle színnel megrajzolt tartalmakkal élhet, ám egy azonossága bizonyos: alkalmat kínál a katartikus rácsodálkozásra, mint jelen esetben a költő által megszemélyesített falvakról szóló alkotás.

Törvénye van a Nyárnak
S nincs törvénye a Télnek:
Nyáron némák a faluk,
Télen pedig kótyagosak,
Összevissza beszélnek.

Fázón átüzengetnek,
Jéggel, hóval borítva:
»Hé, szomszéd, most mondja meg,
Szeretem a más titkait,
Van-e valami titka?«

És szólnak, üzengetnek
A kis faluk így télen.
Szeretik egymást nagyon
S hófedeles házaikat
Ki-kitárják kevélyen.

És mindent elárulnak
A hó alatt a falvak:
A kis falusi erőt,
A sok mihaszna életet
S a nagy téli hatalmat.

S ha jön a Nyár, szégyenli,
Hogy megbotlott, megcsetlett:
Nyáron néma a falu,
Titoktartó s az emberek
Dolgoznak és szeretnek.

Dolgoznak és szeretnek,
Némán, izzadva, félve
És százszor szent titkaik,
Melyeket megszentelt a Nyár,
Bedobálják a Télbe.
           (Ady Endre: A hatalmas Tél)

Látszólag egyszerű ténymegállapítást rögzít Locsmándi László Téli álmok ciklusának sóhajnyi Képlete: „anyám rőzsét tördel / apám már nem él / rózsafüzér-csönddel / betakar a tél”. Ám e rózsafüzér-csönd takaró minden hívő biztonságos menedékét nagyszerűen jelzi.

A jégkristályos évszak gyönyörűségét vetíti olvasója elé Alekszandr Szergejevics Puskin, a modern orosz irodalmi nyelv megteremtője. A Téli reggelében talált természetleíró szakasz idilli kép:

Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.

Hasonlóan harmonikus hangulatot fest a kimagasló formaművész Kosztolányi Dezső a Téli alkony című szonettjében:

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

A téli évszak legszentebb ünnepe karácsony. Másnapján, háborús körülmények szorításában, 1942-ben írta versét Sík Sándor tragikus sorsú tanítványa. Az életveszély beteljesedésének előérzete sejlik ki soraiból:

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csuszott a hó,
kevésbeszédü lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.
          (Radnóti Miklós: Téli napsütés)

Radnóti mesterének versében fellobban a makulátlan emberségért dobogó szív téli környezetben is világító belső lángja, a rejtőzve is munkálkodó lélek felszínre törő üzenete:

Csendesen, botfülű vonat!
A szakrális lepel alatt
Piheg a téli Balaton.
Fehér áhitattal köszöntsük,
Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
A felnyújtott jegenyegallyakon.

Csak ez, csak ez van, − nincs se vér, se bomba,
Nincs katakomba,
Csak a szépség van, ez a hófehér.
Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
A szépséggyilkos emberért!
          (Sík Sándor: Téli áhitat)

A székesfehérvári születésű Bella Istvánra sajátos nyelvezete hívta fel a figyelmet indulása idején. A hazai költészetet mindig jellemezte egy-egy szokatlan hang felbukkanása, amikor a léttörvényhez igazodó mondanivalót a megszokottól eltérő köntösbe öltöztetik:

Hogy didereg a hó, s a hóban
az eszméletlen fehér.
Mintha hullana a valótlan:
sárgaráncú gyerektenyér;
rézpénz a szemre, szeptemberlevél.

Hogy didereg a tó, s a tóban
a fehér ráncai.
Mint egy kihűlő fény elaluvóban,
nem akar látszani
másnak, mint ami.

Hogy didereg a jó, s a jóban
az, ami emberi.
Mint egy eltévedt űrhajó,
ahogy a Föld, e Trójai Faló
velünk: foglyaival
a végtelent szeli.
          (Bella István: Hogy didereg a hó)

Vasadi Péter gyönyörű sorokkal közvetíti a Téli búcsúzást: „varjak röpte fojtott sikongás / kendőzi hó és némaság / felforrt a kő vad feketébe / sötéten lobognak a fák (…) kiimbolyogsz a ragyogásból / fekete láng vagy a havon / suhogásába belefárad / míg utolér az irgalom”.  Nagy László az elmúlás/megmaradás következményeiről töpreng Ó, csodálatos jégvirág című versének befejező szakaszában: „Ó, csodálatos jégvirág, / mi lesz így velem s teveled? / Ha rád lehelek: tovatűnsz, / ha megbűvölsz: megdermedek.” A tél halála című versében Petőfi rögzít ítéletet: „Nézd, a melynek rabja voltál, / A tél maga érzi vesztét, / Dúlt arczán megtört szemébül / Sűrű könnyek omlanak szét. / Hah, ki eddig csupa jég volt, / Most hogy olvad, mily gyáván hal!... / Nem csoda, hiszen testvér a / Gyávaság a zsarnoksággal.” Gyakorlatból tudható, hogy minden télnek a tavasz vet véget:

Örültök úgye a kies tavasznak?
Maholnap eljő, s annyi élvet ad!
A réteken majd méhek táboroznak,
Megostromolni a virágokat.

S amíg elszántan ütközetre mégyen
A szűz bimbók mézéhes ellene:
Csicserg a szomszéd lombozat hüsében
Madárajakról lelkes harczene. −

Elzárkoztában a kihalt kebelnek
Engem virág, dal, méh nem érdekel...
Ohajtásim mégis mivégre kelnek?
Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.

Én a tavaszt csak annyiból kivánom,
Mert melegebbek lesznek a napok,
S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon
Kopott ruhámban fázni nem fogok.

Debrecen, 1844. február
          (Petőfi Sándor: Tél végén)

Bizakodunk, ahogy Halmai Tamás szintén bizakodik Napforduló című négysorosában: „Kisüt a nap, de legbelül / még árnyékot vet valami. / Még árnyékot vet valami, / de kisüt a nap legbelül.” Bizakodásunk alapja a tapasztalat.  „Nézd a mezőkön friss vizek fakadnak, / puhul a föld az irtó tél után” –  olvassuk Áprily Lajos versében, az Új tavaszban. Bárdosi Németh János Tavaszi éneke a következőképpen cifrázza e gondolatot: „Tótágast áll bennem is / a mindent-beborító érzés: / élni-ölelni! / Szép tanya-házzá tenni a földet, / mákvetéssel, pipaccsal beszegve, / olvadóbbá tenni az olvaszthatatlant, / széppé a rútat, / romlatlanná a romlót.”

A versek vonzásában élők örök eligazító terepe a költészet, így télen is, legyen akár fájdalomcsillapító, nyugtatóan elandalító, akár élénkítő, felvidító hatása. Mikor mi. A legjobb költők elviekben felmutatják a sérülő lélek gyógyszereit, lírai kötszereit. Ezzel is csak azokat orvosolhatják, akik nyúlnak érte. A római katolikus délszláv sokácok a néphagyomány szerint busójárással űzik el a gonoszt, temetik a telet.

Tanácsos a bajok megelőzéseként gyakorta megsétáltatni szellemi tekintetünket a jégvirágos lírai mezőkön is, melyek a könyvlapokon emlékeztetve megmaradnak, nem olvadnak el. Érdemes az olvasás szokását folyamatosan cselekedve ébren tartani.