JEL újság

Jelen lenni a fiatalok életében

Agonás Szonja2015.02.17.

Gábor Miklós a katolikus egyház ifjúságpasztorációjának egyik emblematikus alakja. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottságának irodavezetője, aki közlekedésbiztonsággal foglalkozó mérnökként is dolgozik. Az egyházon belüli ifjúsági munka múltja és jelene mellett személyes életéről beszélt lapunknak.

 

– Aki az egyházon belül ténykedik az ifjúság szolgálatában, annak a fiatalkorára biztosan rányomta a bélyegét az egyház.

– Valóban. Budapest belvárosában születtem hívő családba, szüleim nálam és az öcsémnél már kicsi korunktól fogva fontosnak tartották, hogy életkorunknak megfelelő hittanra járjunk, ami a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nem volt annyira egyértelmű dolog. Családunk egyik ismerőse, Khirer Vilmos fiatal káplánként a Szent István-bazilikában szolgált, így itt voltam elsőáldozó, százötvened magammal. Rá egy évre Vilmos atya még közelebb került hozzánk, az Egyetemi templomba, ahol kezdetben csak néhány gyerekkel kezdett színvonalasan foglalkozni. Ezt a mai napig alapvető gyökérnek érzem, akárcsak az idén negyvenéves Don Bosco énekkart, ami azután jött létre, hogy 1975-ben Vilmos atya a templomba hívta Dauner János szalézi atyát. Ő korábban félig illegalitásban volt kénytelen működni, hiszen az 1950-es rendi szétszóratás után maximum kántorként dolgozhatott. Egy-két család gyermekével kezdődött el a munka, egyszerű kis dalokkal, de az egész kórus arra szolgált a hetvenes évek közepén, hogy védőburkot adjon a fiatalok hitoktatásához és vallásos neveléséhez. Aztán amikor Vilmos atya már továbbkerült, nagyon kiváló gimnazista és egyetemista hittant tartó tanáraink voltak, gondolok itt a nemrég sajnálatosan elhunyt Tarjányi Zoltánra vagy Pápai Lajos püspökre. Szüleink baráti köre révén kerültem Blanckenstein Miklós atya közelébe, amikor Krisztinavárosban volt káplán, később az Örökimádás-templomba is követtem. Végső soron az egyházi közegben való mozgásomat neki köszönhetem.

– Pontosan hogyan kapcsolódott be Blanckenstein atyának köszönhetően az ifjúságpasztorációba?

– Miklós atya a rendszerváltás idején az Örökimádásban rendkívül intenzív papi életet vitt, nagyon sok fiatal járt hozzá nemcsak katekézisre, hanem lelki vezetésre is. Fontos volt számára, hogy a fiatalok ne csak úgy odajárjanak, hanem valamilyen tevékenységet is folytassanak. 1989 végén elindította a Katolikus Ifjúsági Mozgalmat (KIM), benne különböző munkacsoportokkal. Én a KIM irodájának a megszervezésére jelentkeztem, amely a szentimrevárosi plébánia épületében kapott helyet. Az egyik első egyesületként létrejött KIM-nél eleinte nem voltam az első vonalban, mi a háttérmunkát végeztük az akkori vezetők, Becker Pál (a későbbi Antall-kormány pénzügyminisztériumi államtitkára), Puchard Zoltán és mások mögött. Például a különböző európai városokban tartott taizéi találkozókra való utazásokat szerveztük.

1988-ban volt Párizsban az első olyan taizéi találkozó, amelyre már magyarok is tudtak nagy számban menni. Akkor még nem volt ilyen szabad szervezkedés, szervezőnek a Pegazus Tours utazási iroda volt kijelölve. Mi azonban a baráti-ismerősi körből többen úgy gondoltuk, hogy túl sok pénzt kérnek el az utazásért, ezért nekiálltunk utat szervezni a meghirdetett díj kétharmadáért. Ettől kezdve nem volt megállás, ez a tevékenység becsatornázódott az akkori KIM-irodába. Később az 1991-es budapesti találkozó megszervezésében is nyakig benne voltunk, aztán a rákövetkező évben százhúsz busz ment Bécsbe az év végi találkozóra. Emellett bekapcsolódtam az egyesület pénzügyi-pályázati feladataiba. 1996-ban érkezett aztán egy megkeresés a német katolikus egyház Renovabis alapítványától, hogy a világiak ügyében egy kisebb-nagyobb projektet támogatnának. Blanckenstein Miklós atya, mint az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója az intézeten belül létrehozta a világiak koordinációs irodáját, hogy a család és az ifjúság ügyének terén Bíró László család- és Balás Béla ifjúsági referens püspököt a háttérből segítsük. Kruppa Kriszta volt a családügyekért a felelős, én pedig az ifjúsági területért. A Renovabis-támogatás lejártával hat év után a világiak irodája ilyen módon megszűnt, de a két terület munkatársai átkerültek az illetékes püspökkari intézményekhez, így kerültem az Ifjúsági Bizottsághoz.

– Ez volt a hivatali útja az elmúlt húsz-huszonöt évnek, és mi volt a személyes útja?

– A fent említett papoktól annyi mindent kaptunk, a nívós hittanban, abban, ahogy a gondolkodásmódunkat társadalmi érzékenységre formálták, hogy úgy éreztem – az egyetemi templomi közösségemben és tágabb értelemben is –, hogy ezt valamilyen módon a következő generáció javára vissza kellene forgatni. Az Egyetemi templomban klasszikus kisközösségi, plébániai életet kezdtünk el szép lassan fölépíteni, vittük a kisebb gyerekeket táborozni, kifejezetten kerestük az ország különböző területein az üresen álló, de még nem annyira lerobbant plébániai épületeket, amelyek alkalmasak voltak nyári táboroztatásra. Persze mindig voltak társaim is a korosztályomból, akik hozzám hasonlóan fontosnak találták ezt a fajta munkát. Ilyen értelemben volt tehát egy ifjúságvezetői feladatköröm, voltam ministránsvezető, pásztorjáték-szervező, tábort, kirándulást szerveztem. Amikor 1989-ben Gyulay Endre, az akkori ifjúsági püspök kezdeményezte, hogy a regnumi vezetőképzés mintájára elinduljon a Hajszoló nevű ifjúsági vezetőképző, rögtön az első csoportba jelentkeztem. Később egyébként az Ifjúsági Bizottságban a képzés hátterének szervezése is a feladatom volt.

Miklós atyának köszönhetően 1992-ben kerültem a KIM-be. A KIM egy polgári egyesület, amelyet a püspöki konferencia elismert Krisztus-hívők magántársulásának, és mind a mai napig számos program megvalósításában együttműködik az MKPK Ifjúsági Bizottságával. Az utóbbinál alkalmazottként ketten dolgozunk, de egy-egy nagyrendezvény esetében ez nyilván nem elégséges, ilyenkor az önkéntesi kör leginkább a KIM tagjaiból verbuválódik.

– Még a személyes életednél maradva: az ifjúságszervezői tevékenység mellett gazdag mérnöki pályát is magadénak tudhatsz. A kettőt hogyan lehet összeegyeztetni?

– Mindkét helyen félállásban és rugalmas munkarendben dolgozom. Az egyes helyeken végzett munkában időnként akadnak zsúfoltabb időszakok, de a Közlekedéstudományi Intézetben viszonylag nagy a szabadság, a távmunka is megoldható. Közlekedésbiztonsággal foglalkozom, az emberi tényezőket is érintő határterületekkel. Mindig is mozgatott az, hogy szakmailag igényes feladataim legyenek, de az is, hogy az egyházban is igényes munkát végezzünk. A feleségem is – akit a KIM-ben végzett munka során ismertem meg – elég aktív az egyházi életben: a Fokoláre mozgalom önkénteseként az utánpótlással, az önkéntes hivatásra jelentkező fiatalokkal foglalkozik.

– Visszatérve az Ifjúsági Bizottságnál folytatott tevékenységedhez: a legszembetűnőbb rész ebből talán az időről időre megrendezett országos ifjúsági találkozók, de ennél nyilván sokkal több a feladatotok.

– Először inkább arról szólnék, mi az egyház feladata a fiatalokkal kapcsolatban. Szent II. János Pál pápa 1984-ben életre hívta az ifjúsági világtalálkozókat, és utódai is nagy hangsúlyt fektetnek az ifjúság evangelizálására. Ez azért is fontos, mert lassan végbement az a szemléletmódbeli változás, hogy a fiatalokat nem pasztorálni, hanem evangelizálni szeretné az egyház, a személyes életükben felmerülő kérdésekre igyekszik hiteles válaszokat kínálni. Világos, hogy ilyen értelemben nekünk elsősorban nem az iskolarendszerben tanuló fiatalokhoz van közünk, ott az egyre gyarapodó egyházi iskolák úgyis foglalkoznak velük, hanem az iskolarendszeren kívüli ifjúsági élettel. Az egyik korábbi ifjúsági referens nagyon jól megfogalmazta, hogy mi is a mi feladatunk: nem vallásos népszórakoztatást kell szerveznünk, hanem azt szeretnénk elősegíteni, hogy a fiatalok érett, keresztény emberekké váljanak. Fontos, hogy a saját szintjük, felkészültségük, felelősségvállalásuk keretein belül meghívjuk őket olyan feladatokra, amelyeket képességeiknek megfelelően meg tudnak oldani, és amelyekkel személyes és szakmai kibontakozásukat is segíteni tudjuk.

Piramisként ábrázolva: minden fiatalnak, aki az egyházba kerül, szinte kötelező, hogy valamilyen kisközösséghez tartozzon. Nagy számban vannak olyanok, akik valamilyen lelkiségi mozgalomba bekapcsolódnak, és viszonylag kevesen, akik még valamilyen civil szervezeti formában is elköteleződnek az egyházi tevékenység javára.

– Mennyire van a mai fiataloknak erre igényük?

– A hittanközösségben, a plébániai élet különböző szintjein, a lelkiségi mozgalmakban a mai fiatalok is megtalálhatják kérdéseikre a választ, ott találhatnak olyan társakat, akikkel meg tudják osztani problémáikat. Persze fontos, hogy ezeken a helyeken felkészült, igényes, odafigyelő, jól képzett ifjúsági vezetőkkel, lelkipásztorokkal találkozzanak. A mai fiatalokban ugyanúgy megvan a közösség, a személyesség iránti igény, ezt a vágyat az Úristen oltotta belénk.

Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a fiatalok közötti kommunikáció kiemelt terepe az internet világa. A világháló már nem hordozó közege a kommunikációnak, hanem a lételeme az emberek, különösen a fiatalok életének. Ismernünk kell az Y- és a Z-generáció problémavilágát, sajátosságait (nagyon ajánlom Tari Annamária pszichológus könyveit), azt, hogy ma a fiatalok hogyan viselkednek a digitális kultúrában. Sokan csonka családból jönnek, vagy maga a szülő sem tud azzal a sok bizonytalansági tényezővel mit kezdeni, ami őt is körülveszi. Azok a jelenségek, amelyeket a fiatalok körében látunk, bizonyos értelemben félelmi, elzárkózási reakciók. A virtuális világ ahhoz a nagyon sok bizonytalansághoz képest, ami egy fiatal életét ma körülveszi, még mindig egy biztosabbnak tűnő közeg, ráadásul nem is kell felelősséget vállalni, ha például blogokon, hozzászólásokban nem adjuk a nevünket a véleményünkhöz.

– Változott valami abban, hogy mi a vonzó a fiatalok számára, mi az, amibe szívesen bekapcsolódnak?

– Egy fiatal, aki felnőtté válik, nagyjából ugyanazokra a dolgokra érzékeny: az a célja, hogy elfogadják, szeressék. Boldog, ha választ kap a kérdéseire az élet legkülönbözőbb területein, ha emberszámba veszik, ha barátokat találhat, párkapcsolatba léphet, családot alapíthat. Hogy melyik korosztálynál mi ér célt, az már más kérdés. Például egy kamaszt jól „meg kell hajtani”, lekötni az energiáit, kihívást adni neki. Mindig meg lehet találni korosztálytól függően azokat a közösségeket, rendezvényeket, ahol igényesen, a saját életkorának megfelelő kérdésekre választ talál. Nem lehet mindig az országos vagy világszintű rendezvények csúcsélményeit felkínálni, de lényeges, hogy plébániai és egyéb szinten is legyen a fiatalok számára számos, rendszeres, vonzó program, legyen az lelkigyakorlat, tábor vagy egyéb esemény. Ezek előkészítése során adódnak olyan alkalmak, amikor nagyobb összefogással valósul meg egy-egy rendezvény, azok részeként számtalan feladat és lehetőség adódik, és sokan, ha látják, hogy jó közösségben dolgozni másokkal, akkor ők maguk is bekapcsolódnak. Azt kell erősíteni a fiatalokban, amiben jók, amiben sikerélményük lesz, akkor növekszik a bizalmi háló, s a személyiségük is fejlődik.

Ezt a személyiségfejlesztő ifjúsági munkát szeretnénk az Ifjúsági Bizottság munkájában részt vevő egyházmegyei ifjúsági referensek közreműködésével segíteni. A bizottság munkájában további feladatunk az ifjúsági területért felelős mindenkori minisztériummal való kapcsolattartás éppúgy, mint a megfelelő szentszéki szervezettel, a Világiak Pápai Tanácsával való együttműködés. A 2000-es évektől erősen együttműködünk az evangélikus és a református egyházzal, elég, ha a KözösPont missziót és a 72 óra kompromisszum nélkül programokat kiemeljük. De szerveztünk már közösen két nagy keresztény ifjúsági találkozót is a Budapest Sportarénában és a Petőfi Csarnokban.

– Mennyire van rálátásuk az egyes plébániák életére, hiszen a fiatalok az ifjúságpasztoráció azon végpontjával találkoznak inkább, és nem a püspöki bizottsággal?

– Minden egyházmegyében dolgozik ifjúsági referens a megyéspüspök megbízásából, az ő feladatuk elsősorban az, hogy feltérképezzék a saját egyházmegyéjükben, hol vannak olyan papok, közösségek, ahol aktív ifjúsági élet zajlik, és közöttük próbáljon meg kapcsolatot építeni, adott esetben közös programot szervezni. Természetesen az is a munkájukhoz tartozik, hogy bátorítsák új ifjúsági közösségek létrejöttét, és segítsék az ifjúsági vezetőket. Minden egyházmegyében, akár több helyen is vannak egyházmegyei lelkigyakorlatok, táborok, táncos rendezvények. Sokszor egy-egy plébánián viszonylag kevesebb fiatal van jelen, ezért felerősödik az egyházmegyéken belüli regionális összefogás. Ezek keretében nagyobb figyelemmel vannak egymásra a fiatalok és az egyes közösségek. Előfordulnak, főleg a nagyvárosokban olyan nagyon jól működő nagy plébániák, amelyek szinte minden programot meg tudnak vonzó módon szervezni az odajáró fiataloknak, de a saját tevékenységükben kevésbé jut energia és idő arra, hogy mások fele is nyissanak.

Nekünk az Ifjúsági Bizottságban nem az a feladatunk, hogy a terepen egy-egy város vagy falu katolikus ifjúsági életét szervezzük, hanem inkább segítséget adjunk a referenseknek, látásmódjukat, gondolkodásmódjukat arra irányítsuk, amit a pápa fontosnak tart, vagy más, az ifjúság életét meghatározó események szellemi tartalmaként megjelenik, hogy azt ők átültethessék a terepen végzett munkájukba. Emellett próbálunk azon lelkiségi mozgalmak és szerzetesrendek felé is nyitni, akik komolyabb ifjúsági munkát végeznek. Palánki Ferenc ifjúsági referens püspök atya vezetésével évente négyszer hívjuk egynapos találkozóra az egyházmegyei referenseket, amelyeken meghívott előadó tart buzdítást egy-egy fiatalok számára is aktuális témában, illetve a közösen szervezett programokat beszéljük meg. Arra is törekszünk ugyanis, hogy az országos események előkészítése során minél több egyházmegye referensét vagy fiataljaikat bevonjuk a szervezésbe. Ezáltal ők is jobban magukénak érzik az eseményeket, valamint lehetőséget adunk számukra is, hogy bekapcsolódhassanak ilyen munkába. Így a mi tapasztalatainkat és közvetve a világegyház tapasztalatait tudják konvertálni a saját munkájuk szintjére.

Fontos lenne emellett, hogy a majdnem kortárs vezetőket folyamatosan képezzük. Ahogy gyorsul a fejlődés, már néhány év különbséggel a fiatalok más-más nyelvezetet használnak. Nehéz egy felnőttnek odaállni egy mai tizen-, huszonéves elé, és „kinyilatkoztatni”, hogy miként kellene valamit megcsinálni, illetve ezt csak nagyon óvatosan és áttételesen szabad tenni, leginkább velük együtt munkálkodva. Tapasztalom, hogy erre nagyfokú nyitottság van a részükről.

– Nem dolgozhat minden keresztény értelmiségi ilyen szorosan a fiatalokért, de mi lehet a szerepük velük kapcsolatban?

– A keresztény felnőtteknek véleményt kell formálniuk mindazokról a társadalmi folyamatokról, amelyben élünk, hiszen ez a keresztény hivatásunk is. Nehezen lehet az egész társadalmi rendszert megváltoztatni, de a fiatalok felé jelét adhatjuk, hogy szolidárisak vagyunk velük, tűnődünk azon, hogyan tudjuk velük együtt gondolkozva segíteni őket. Ehhez pezsgőbb szellemi életet tudnék elképzelni. A legfontosabb feladat azonban jelen lenni a fiatalok életében.

Agonás Szonja

Fotók: Mészáros Gábor és családi archívum

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Bástyák vagy világítótornyok?

A szerzetesi iskola fő vonzereje továbbra is a közösség: az életüket Istennek átadó és a tanítványok iránt odaadó szerzetesek jelenléte.

Apostollá válni a Lélek útján

Pünkösd alkalmából újabb epizódokkal jelentkezik a KÉSZ Hitből pajzsot-videósorozata. Ezúttal Kubik Anna Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk.

A Szentlélek közkincs

Az első pünkösd óta tudjuk, hogy a Szentlélek közkincs. Nem titok. Nem bennfentesek előjoga. Kérni kell, és kapni fogod, mert ez megváltásodhoz, örök életedhez tartozik.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!