Jézus, Mária fia

Az iszlám térnyerése, az európai széles körű muszlim jelenlét már jó ideje nem hat az újdonság erejével számunkra, a tőlünk nyugatabbra fekvő országok a nagyszámú muszlim mecsetek, imaházak meglétéhez is hozzászoktak, kezelni próbálják a kezdetben pártfogolt, azonban ma már kritikusabban szemlélt idegen kultúra képviselőit. 

Szerzőnk dilemmáját nyilván sokan osztják: vajon az erősödő muszlim jelenlét magába olvasztja-e az európai civilizációt, vagy képes lesz-e ennek gazdagító részévé válni. Egyelőre biztos válasz nincs. Viszont szükséges lenne mindenféle előítélet nélkül valamiféle párbeszédet folytatni közösségeikkel a célból, hogy jobban megismerjük, legalább nagy vonalakban az ő gondolkodásukat, s közben ők is mélyebb ismereteket szerezzenek rólunk.

Dobos Károly Dániel, az ismert judaista-arabista vallástörténész, a PPKE tanára különösen aktuális kötettel jelentkezett: Jézus alakja a Koránban címmel, amely Bevezetés a keresztény-muszlim párbeszédbe alcímet viseli. Teológiai fogalmak boncolgatása helyett alaposan körüljárt Jézus-portré szemlélői lehetünk, sőt mi keresztények tudomást szerzünk arról, hogyan vélekedik a muszlim vallás a mi hitünkről. 

Jézus nem főszereplője a Koránnak. Ábrahám vagy Mózes jóval nagyobb jelentőséggel bír. De a Megváltó alakján keresztül érthetjük meg a kereszténység és az iszlám közti lényegbe vágó különbségeket. Jézus személye nélkül a kereszténység egész tanítása érthetetlen maradna.

Szerzőnk kötete tíz fejezetben dolgozza fel Mohamed szemüvegén keresztül a Jézus-történetet. A Korán fejezeteit szúráknak nevezik, s a száztizennégy szúrából mindössze tizennégy említi megbízhatóan Jézust. A kötet hatalmas műveltséganyagot tár elénk, igen részletes és pontos értelmezéseket kapunk a közel-keleti források, a muszlim vallásos hagyomány és az apokrif irodalomnak a Koránhoz kapcsolódó teljes választékából. 

Történelmi-földrajzi körkörös megközelítéssel érkezünk meg a Próféta, Mohamed életének két legfontosabb állomásához, Mekkához és Medinához. Utóbbi helyszínen helyzetének megerősödését látjuk, s ez a Koránban is kifejezésre jut. A fáma Mekkában csupán etióp keresztény lakosokról szól Mohamed születése idején, egyes kutatók azonban amellett érvelnek, hogy az iszlám kialakulásában része volt bizonyos zsidókeresztény csoportoknak, amelyek menekültként érkeztek az Arab-félsziget északi részére.

De térjünk vissza a jelenlegi helyzethez: ha a Koránt a kezünkbe vesszük, nézzük, mit találunk abban Jézusról, a Messiásról.

Elsőként Jézus nevei és címei kelthetik fel az érdeklődésünket. Vajon mennyiben felelnek meg a kereszténységben kialakult tartalmuknak?

A megtanulhatatlannak tűnő arab írásmódot is alkalmazza a szerző, amelynek a kötetbe került mikéntje egyszerűen titok a számomra. Természetesen a magyar betűk eligazítanak minden esetben. A Jézus név koráni megfelelője: Íszá, ami leginkább egy szóösszetételben fordul elő: Jézus, Mária fia. S ehhez a formulához a kegyes muszlimok a mai napig automatikusan hozzáfűzik: Béke legyen vele. 

Az európai tudósokat erősen foglalkoztatta ez az elnevezés, amelyre több válasz is született, s amelyből csupán ízelítőt adhatunk alább, mert a muszlim elképzelések levezetése újabb könyvet eredményezhetne.

A Korán Jézust még Al-Massihként, azaz Messiásként is említi, ám a Próféta valószínűleg csupán Jézus egyik neveként ismerte ezt a fogalmat. Azt is olvashatjuk még, hogy Jézus volt Allah Lelke, illetve Allah Szava, de ezek sem takarnak semmiféle illúziót az Ő istenségével kapcsolatban.

A koráni versek révén – amelyek Jézus származásával foglalkoznak –, jutunk el a muszlimok különleges Mária-tiszteletéhez. A LXVI:12 szúra szó szerint ezt írja róla: „És /példának állította / Máriát, ’Imrán leányát, aki érintetlenül őrizte meg a szemérmét és mi belélehelünk a lelkünkből. És ő hitt Ura szavaiban és Írásaiban és áhítatos volt az áhítatosok között”. A vers dicséri Mária kiválasztottságát és tisztaságát, és máris meglepődhetünk, mert a vers egyúttal Jézus szűzi születésére utal. Ez egyedülálló eset. A sémi nyelvek általában a gyermek apját jelölik meg a származással kapcsolatban. 

Az anya személye felé fordul a figyelem, és ez esetben támpontot Mohamednek – ha nem is közvetlenül – az apokrif evangéliumok elbeszélései adnak úgy, mint a keresztény hagyományban (pl.: Jakab ősevangélium). Az arabul Marjamnak nevezett Mária családfája és személye körül mégis téves feltételezések is meghúzódnak. Az egyik kapcsolatba hozza őt Mózes testvérével (Mirjam) és családjával, a későbbi kidolgozott variációban is kétféle leírás szerepel. Mária anyja mindkettő szerint Hanna (mi Annának ismerjük), aki Erzsébetnek, Zakariás pap feleségének a testvére. A másik szerint azonban Mária és Erzsébet között van testvéri viszony. Apja Imrám (mi Joachimnak ismerjük), már meghalt a leányka születése előtt, s templomi neveltetéséről sorshúzás döntött: a rokon Zakariás kapta ezt a feladatot, a másik apokrif variáció szerint azonban egy hófehér galamb röpte döntött a leánykáról, mégpedig az általunk is ismert későbbi idős férj, József javára. Mária további sorsát a keresztény hagyományok kiszínezése jellemzi.

Jézus érkezésének hírüladását Mohamed és arab nyelvű környezete számos apokrif legenda szóbeli változatából ismerhette meg, keresztény honfitársai tolmácsolásában. A szűzi születés csodája eleven része maradt az iszlám Jézus-képének. A fogantatás pontos részleteit azonban a bizonytalanság övezi. Az egyik változat szerint Allah maga lehelte volna a lelkét Máriába, a másik változat szerint az életadó leheletet egy közvetítő, Gabriel angyal adta át a szűznek, méghozzá nem is a testébe, hanem csak levetett ingébe lehelt a Lélek megbízásából. 

A születéstörténet egészen különböző a keresztényitől. S oly bonyolult, hogy értelmezése egész kutatói csoportnak adott munkát. Az európai tudósok szerint Mohamed a Szent Család egyiptomi menekülésének leírását használta fel a koráni ábrázoláshoz: Mária egy dúsan termő pálmafa árnyékában adott életet gyermekének, aki azonnal, még a bölcsőben szólt anyja ártatlanságának védelmében.

Itt lényeges megállapításhoz érkezünk. Mohamed ugyanis párhuzamot von Ádám és Jézus születése között: akármilyen nagy csoda is Jézus szűzi születése, mindkét személy csak ember. Ebből Mohamed soha nem engedett. „Ez az a döntő pont, amely alapjaiban teszi összeegyeztethetetlenné a koráni és a keresztény krisztológiai hagyományt.” 

Jézus későbbi sorsáról elég kevés információt tudunk meg a Koránból. Csodáival kapcsolatban az „Allah engedelmével”-formulát többször olvashatjuk, mert a koráni gondolatvilágban a csoda Allah privilégiuma. Csodás jeleket adhat kiválasztottjainak, így Jézusnak is, de az életet adó lehelet csakis tőle származhat.

Jézus csodáit csoportosítva találjuk, s megint az apokrif evangéliumokból származóknak tekinthetjük. A legismertebb koráni leírás, amiről mi egyáltalán nem tudunk, az égből alászálló asztal története, a csodát közlő szúra címadója: V. Az asztal. A név szerint sehol nem említett tanítványok kérik Jézust, ő pedig Allahot, hogy az égből küldjön egy asztalt, amelyről ünnepi eledelt fogyaszthatnának. E történetnek apokrif előzményei nincsenek, a Koránt értelmezők úgy vélik, hogy Mohamed a keresztény liturgia elemeit ismerhette, s ebből született ez az egyéni hangú történet.

Jézus földi élete a szúfiknál (mohamedán aszkéták) kiegészül néhány új részlettel. Számukra Jézus a tiszta vándor, az aszkéták ideálja és a nagy imádkozó.
Ennél nagyobb „rangra” Jézus nem számíthat, sőt a mekkai szúrákhoz képest a kifejezés keményedik, miután Mohamed helyzete Medinában megszilárdul. Jézus istenségének tagadása az iszlám hitvallásban (sáháda) is megjelenik: „Nincs más isten, csak Allah. S Mohamed Allah prófétája… A Messiás, Mária fia, csupán egy küldött. Már előtte is eltávoztak küldöttek /az élők sorából/…Az ő anyja az igazak közül való.” 

A Korán megvallja Jézus követendő példa voltát, de megállapítja, hogy küldetése kizárólag Izrael fiaira korlátozódik. A próféták sorában azonban kiemelt hely jut neki, mivel ő az, aki megelőzi, sőt meg is jövendöli az utána következő utolsó prófétát (Mohamedet), „akinek fölöttébb dicsért a neve” (LXI:6 szúra).

Jézus kereszthalála elutasításra talál a Koránban. A IV. szúra arról tudósít, hogy nem ölték meg, hanem helyette mást feszítettek keresztre. Illetve a szöveg úgy is értelmezhető, hogy az egész esemény csupán látszólagos volt. Az iszlám ugyanis nem ismeri a megváltás fogalmát. Annyit még megtudunk, hogy Allah magához emelte, és feltámadása az idők végén lesz, amely akkor minden ember életében bekövetkezik. A korán a kereszthalál tagadásán túl Jézus további sorsát homályban hagyja, úgy tűnik, ez a kérdés nem igazán foglalkoztatta Mohamedet, aki csupán egy dolgot hangsúlyozott: Jézus halandóságát. Istenként való tisztelete ennek ellentmond szerinte. 

Mohamed a maga számára e homályban hagyott eseményekből annyit szűrt le, hogy Jézust Allah megmentette ellenségeitől, sőt mint utolsó küldöttet szintén ki fogja menteni egy hasonló szituációból. 

Jézus második eljöveteléről a Korán nem, csupán a hagyomány emlékezik meg igen színesen, össze nem egyeztethető kijelentések sorával.

A kötet végül szót ejt a századok során változó Jézus-képről, ám a XX. századi muszlim elemzőkkel a szerző nem foglalkozik, szerinte ez újabb külön monográfiát igényelne. A Függelék a Jézusra vonatkozó koráni versek vagy a későbbi muszlim hagyomány Jézusra utaló gyűjteménye, s e sorok írója olvasásra ajánlja, mivel kifejezetten hasznos és élvezetes keresztény hitünk szempontjából is.

Az elmúlt évek eseményei, az iszlám jelenléte azt jelzi Európa országainak, hogy a két kultúra nem nélkülözheti a dialógust, ha keresztény identitásunkat meg akarjuk őrizni. A szerző vallja, hogy ez a kis kötet ebben az irányban „próbál egy aprócska lépést tenni…”

(Dobos Károly Dániel: Jézus alakja a Koránban – Bevezetés a muszlim–keresztény párbeszédbe. Szent István Társulat, Budapest, 2016)