Kadosa Beatrix versei

Emlékek

átbucskáznak
az emlékek
az időn

vedlenek az álmok
omló szemhéjba zárt
sikátoros szorongások
érdes repedésein át

vedlenek az ábrándok
zafirkék ösvényen
lavinaként leomlanak
végül gyökerekbe rogynak

vedlenek az árnyékok
árvult hegedűhangok
fényvesztett képek
kisimultan foszlanak

vedlenek az átkok
gömvillám ármányok
tépett sötét alkonyok
haragja lassan bénul

vedlenek az áldások
öblösödik a mélység
ámokfutó a jóság
szétmállik a derű

átbucskázik
az idő
az emlékeken



Esti völgyben

fenyők csúcsáról lecsurgó
esti napsugarak
a holnap titkaiba fordulnak
nyirkosan húz a tű hűse
a gyantaillat fölé csúszik
a mézes-meleg
virágfőn-fuvallat
a tegnap titkai
a bányásztemető
sodronyos halk
rácsába zárkóztak
kívül
a temető menti úton
holt fatörzsek rönkrakása
egymásrautaltság
csillényi-szűk világának
örök riadalmával vár
a lassan szénbe-foszló
harangláb
körben
mindenben
maga-szabdalta
időtereiben
a néma elmúlás
 

Az emlékek keresztjébe

újra meg újra belefeszülök
az emlékek keresztjébe

*

ahogy süllyed a horizontba
végóráin a nap
sugara úgy emeli
sorvadó fénnyel
tekintetét fel
az égre

ahogy fogyott hangja
panasztalan
úgy emelte
békébe-ringó arccal
lelkét fel
az égre

*

mint az októberi erdőn
levélről levélre
hunyt ki az élet

szegett-zárt arcán
befele-fogytak
deresen vékonyultak
eltűntek ajkai
ahogy elnyelte
élete rémségeit
csontra-aszalódott
reményeit
áldva-búcsúzó
kezének csöndje
pillantásnyi ima
az eljövendőre
élőre és esendőre
 

Kadosa Beatrix költészetét itt mutatjuk be.