Katolikusok, gyertek haza!

Egy, az USA-ban elvégzett szociológiai felmérés szerint a legnagyobb, egzaktul körvonalazható vallási jellegű réteg a volt katolikusok köre. Olyanoké, akiket korábban, gyermekkorukban katolikusnak kereszteltek, talán elsőáldozók is voltak, majd később „kibérmálkoztak az egyházból”, s azután legfeljebb a házasságkötésnél, esetleg a gyermekük keresztelésénél, s végül a sírnál találkoztak egyházi személyekkel, papokkal.

     Nekünk Magyarországon ugyan nincsenek meg az anyagi lehetőségeink egy ilyen kutatás elvégzésére, de bizonyára mi is érezzük, hogy nagyjából ez a helyzet nálunk is. Persze nemcsak a katolikus hívek száma fogyatkozik, hanem a többi történelmi egyház is érintett ebben a kérdésben. A szomorú ténymegállapításon túl példaértékű válasz az USA püspöki kara által támogatott civil kezdeményezés, a Katolikusok, gyertek haza! mozgalom.

     Az akció középpontjában egy profeszszionális, modern technikával megszerkesztett internetes oldal áll, a http://www. ca t holicscomehome.org. Élő, folyamatosan karbantartott, minden részletre kiterjedő, majdnem hogy interaktív weboldal, röviden, de mégis pontosan tájékoztat hitünk alapvető, meghatározó téziseiről, sarokpontjairól, s mindezt fűszerezik még az egészen megindító, személyes tanúságtételek, életpéldák. Megtudhatjuk például – a sok tipikus esetből egyet kiragadva –, hogy sokan azok közül, akik korábban eltávolodtak az egyháztól és így Jézustól is, egy-egy személyes rossz élmény miatt tették ezt, egy-egy okkal, vagy ok nélkül történt sértődés, csalódás miatt maradtak el a templomtól, az egyházközségtől, az egyház közösségétől, így fordulva el valójában Jézustól is.

     S aki Jézustól elfordul és kiesik az egyház által gondosan és hűen őrzött keretekből, a Tízparancsolat által meghatározott erkölcsiségtől, aki eltávolodik a szentségektől, annak előbb-utóbb, de inkább előbb, Jézus szava és az egyház szava „kemény beszéd” lesz. Lehet persze magyarázkodni, hogy kivel mi történt, kinek, milyen rossz élménye volt az egyházzal, az egyháziakkal kapcsolatban, de mindezeken túl érdemes feltennünk magunkban a kérdést, hogy mindez mit segít rajtunk? A fő kérdés számomra ettől nem változik: velem mi lesz?

     Szent Pál apostol nem véletlenül állítja párhuzamba egymással a családot, a férj-feleség viszonyt és az egyházat (vö. Ef 5,21–32). A család, mint a teremtéskor közvetlenül az Istentől eredő intézmény, mely természetes közösség, ugyanolyan biztos keretet, életteret ad számunkra, mint a Jézus személyében, szintén az Isten alkotta, de természetfeletti intézmény, az egyház. S ahogy a család egysége és szeretetközössége a boldogságunk záloga, ugyanígy az egyházban való megmaradásunk az örök boldogságunk, üdvösségünk biztosítéka. Az isteni kegyelem a természetesre épít, azaz nemcsak hogy semmi természetes nem mond ellent a természetfelettinek, hanem valójában minden természetes dolog rendeltetése, hogy a természetfeletti szolgálatába álljon. Evvel kapcsolatban állapítja meg Jézus: „a lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet” (Jn 6,63). Mert bizony csak a lelkünk örök, a testünk pedig akkor tölti be hivatását, ha a lelkünk szolgálatába állítjuk.

     Ez pedig nagyon nehéz feladat, mert ez érzelmeken túli, tudatos, szilárd, áldozatkész hitet kíván tőlünk. Mindnyájan megtapasztaltuk, hogy a családon belüli szeretetet, az egységet, a békét ápolni kell, önmagától nem marad meg. Mennyi áldozatot tudunk hozni a családunk egységéért, mennyit tudunk nyelni, mennyi szomorúságot tudunk eltűrni érte?

     Ugyanígy legyünk azért az egyházunkkal is! Az egyház a mi nagy családunk. S ahogy a családban nem lehet sértődés, úgy az egyházon belül sem. Megtapasztaltuk-e már, hogy milyen család nélkül élni, milyen a családon belüli békétlenség és az mennyire tönkre tud tenni minket? Rájöttünk-e még időben, hogy mit jelenthet elveszíteni családunkat? Nem csak fizikai, hanem lelki értelemben, bűn, harag, keményszívűség miatt? Meg éreztük-e már valaha, hogy mit veszíthetünk? Ahogy család nélkül elveszítjük gyökereinket, úgy Jézus nélkül senkik vagyunk. Hitünk megvallása nem könnyű, folytonos áldozathozatalokat, de főleg hűséget kíván napi szinten, kis és nagy dolgokban egyaránt. Jézus Krisztus isten-emberi személyének megvallása a kereszténység lényege. A hitemen múlik a jövőm, mindannyiunk saját személyes döntése által, konkrétan azon, hogy ki nekem Jézus. A hit nem más, mint a Jézus Krisztusba vetett teljes bizalom. Erre és csak erre van szükségünk.

     Az említett amerikai kezdeményezés azért volt nagyon sikeres, mert a motiválatlan, csalódott, bűnben, vagy bűn közeli állapotban élő embereknek megmutatta a visszatérés, az újrakezdés értelmét és lehetőségét. Megmutatta az egyetlen egyház sarokköveit: az Istennel való kiengesztelődés módját, a bűnbocsánatot, a lelkünk tisztasága visszanyerésének esélyét, a Krisztussal való teljes egység lehetőségét, az Eucharisztiát, az egyetemességet térben és időben, az egységet a tanításban és a liturgiában, mely mindnyájunk számára biztosítja, hogy a helyes és egyetlen úton maradjunk, mely az örök boldogságba vezet, s már a földön megkezdődik.

     Október közepén indul a Hit éve. Jézus kérdése nekünk és minden ex katolikusnak, kereszténynek is szól: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,67). Adja meg a Jóisten, hogy a Lélek indítására Péterrel együtt tudjuk válaszolni: „Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak” (Jn 6,68).

    Csorba Gábor
a KÉSZ társelnöke