Kegyelem és hála

„De vigyázz, ne feledkezz el Istenedről, az Úrról oly módon, hogy nem tartod meg parancsolatait, döntéseit és rendelkezéseit, amelyeket én ma parancsolok neked! Amikor jóllakásig eszel, szép házakat építesz és azokban laksz, amikor elszaporodnak marháid és juhaid, lesz sok ezüstöd és aranyad, és bővében leszel mindennek, akkor föl ne fuvalkodjék a szíved, és el ne feledkezz Istenedről, az Úrról, aki kihozott téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából! Ő vezetett téged a nagy és félelmetes pusztában, ahol mérges kígyók és skorpiók vannak; a kiszikkadt földön, ahol nincs víz, ő fakasztott vizet a kemény kősziklából. Ő táplált a pusztában mannával, amelyet nem ismertek atyáid. Megsanyargatott és próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled. Ne gondolkodj tehát így: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem gondolj arra, hogy Istened, az Úr ad neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak. Így van ez ma is.” (5Móz 8,11-18)
Kedves keresztény Olvasó!
Anakronizmusnak nevezhetjük azt a jelenséget, amikor egy régi korokra jellemző szokás kiüresedett, feladatát vesztett megszokássá válik. Úgy mondjuk, hogy eljárt felette az idő. Korszerűtlen. Nem „lelki anakronizmus”-e az aratási hálaadó ünnep? Régen falun majd’ mindenki aratott, mindenkinek volt oka a hálaadásra. Ma egy-két nagygazda arat csak, azok nem is jönnek istentiszteletre hálát adni. Ez az Ószövetségben már leírt (sőt, előírt!) ősi szokás (3Móz 23,15-16) nem vesztette-e el mára jelentőségét? Nevezik ma terménybetakarítási hálaadásnak is, hogy ne csak a gabonát aratók jussanak eszünkbe, nevezik egyszerűen hálaadásnak, hogy mindenféle haszonra gondolhassunk. De maga ez a kifejezés: hálaadás, nem vált-e mára anakronizmussá (időszerűtlenné)?
A hála, mint az ember alapállása az életben, megfakult. Átvette helyét a panasz, az örökös elégedetlenség, a mindig többre vágyás. A mai kor embere arra figyel, ami hiányzik, ami még kéne, és alig figyel arra, amije van. Így aztán eszibe nem jut hálát adni, hálásnak lenni. És miközben panaszkodás és elégedetlenség tölti el a szíveket, sosemvolt jólétben élünk. Hallom az öregektől, hogy mennyit kellett régen dolgozni, és milyen szívszorító nyomorúságban éltek. Étel, ruha, ház, autó szinte minden családban fölös mértékkel van. Már lassan ott tartunk, hogy az átlagember oda is autóval (nem is akármilyennel!) megy, „ahova a király is gyalog jár”.
Sok szempontból jobban él ma a kisember, mint régen egy király. Eljött az idő, amikor „jóllakásig eszünk, szép házakat építünk és bővében vagyunk mindennek”. Ebben az általános jólétben sokan úgy érzik, hogy „az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot”. „Fölfuvalkodik sokak szíve, és elfelejtkeznek Istenről, az ő Urukról, aki kihozta őket a szolgaság házából” (az anyagi szegénységből). Így van ez azokban a legkisebb falvakban is, ahol megfordulok lelkészi feladatom teljesítése során. Micsoda ellentmondásban élünk: jólét és felfuvalkodottság együtt jár panasszal és gyötrő elégedetlenséggel! Mindkettő már önmagában egészségtelen klímát teremt a családban és a társadalomban, ahol aztán sorvad az egyén és lelkibeteggé válik. Együtt, egyszerre azonban a boldogtalanság sajátos tünetegyüttesét okozzák. Ez a szindróma sok más, genetikai hibából eredő szindrómával ellentétben gyógyítható.
A gyógymód neve: hálaadás.
Ez a pánácea (csodaszer) a szindróma kialakulásáért felelős mindkét lelki működési zavar hatásos ellenszere: az elégedetlenség és a felfuvalkodás ellen egyszerre fejti ki hatását. A mellékhatások tekintetében kérdezze meg lelkészét vagy „sekrestyését”! Előforduló mellékhatások azonban: kitörő életöröm okozta izzadás, az élet csodáin kitágult pupillák, szívtáji érzéketlenség pénz láttán… Gyakran függőség alakul ki…
Kedves Olvasó, ez a mai közös elmélkedésünk legyen tehát „az indító nagy adag gyógyszer”, ami megkezdi a soha abba nem hagyható kúrát! Aki felhagy ezzel a kúrával, az menthetetlenül visszaesővé válik…
Aki hálás, az megelégedett. Aki hálás, az boldog. „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” (1Thessz. 5,17-18). Isten azért hív hálára, hogy ne veszítsük el a boldogságunkat – javunkat akarja. Keresztény hitünk alapja az evangélium. Az evangélium kulcsszava a kegyelem. A kegyelem kívülről kapott ajándék: nem szolgáltunk rá, nem tettünk érte semmit, sőt, méltatlanok vagyunk rá – és az egész életet áthatja, az életünk minden területét átformálja, mert az embert formálja át. A hálás ember életének minden eseményét másképp látja, másképp éli meg, mint a sikereit és előrehaladását magának tulajdonító ember. Az a kegyelem, amit Jézus Krisztusban nekünk nyújt Isten, nem életünk egy részproblémájára ad megoldást, hanem az élet problémájára: a létezés megszűnésének őrjítő gondolatára.
Ez a kegyelem leginkább a halálos ítélet visszavonásához hasonlít. A legjobb kifejezés, hogy kegyelméből élünk – vagyis nem a magunk erejéből, ügyességéből, tehetségéből, mert végső soron az erő, az ügyesség és a tehetség is kegyelem. Bizony, sola gratia! Már az is kegyelem, hogy létezünk, de ezenkívül mindenki az Ő kegyelméből él: érdemtelenül, megszolgálhatatlanul élvezett csodák között. Nem egyformán élvezhetjük a bennünket körülvevő csodákat, nem is adatnak mindenkinek ugyanazok a csodák és lehetőségek, de mindenki Isten kegyelmében „lubickol”.
A keresztény hit kulcsfogalma a kegyelem, a keresztény ember alapérzése a hála.
A keresztény ember arra tekint, amije van: elvehetetlen, mindennél értékesebb megtartó kapcsolatára az élő Istennel, nem pedig arra, amije nincs: mulandó, anyagi értékekre. Ráadásul még mulandó anyagi értékei is vannak. A mulandó anyagi értékek jellemzője, hogy mindig lehetne belőlük több (és ez kiváltképp a pénzre igaz!), az elvehetetlen, isteni kegyelemet illetően értelmetlen a „több” – az mindig elég. „Elég neked az én kegyelmem…” – mondta Jézus Pálnak (2Kor 12,9), és mondja mindnyájunknak panaszkodásaink és önhittségünk közepett. „Keressétek először az Ő országát és igazságát…”, vagyis ébredjetek rá növelhetetlen és oszthatatlan megtartó kegyelmére, töltse el érte magával ragadó hála a szíveteket, és boldogok lesztek. És csak mellesleg, ráadásul a növelhető és osztható anyagi javakban is részesültök elegendő mértékben.
Testvéreim, a „gyógyító hálaadás-kúra kezdő dózisa” tehát ennek megértése: „elég neked az én kegyelmem” – ahhoz, hogy létezz, hogy boldog légy és a teljességre eljuss. A hálaadás a kenyérért, ruháért, anyagi lehetőségekért, egészségért, a megélhető évek számáért… csak ráadás a hálás örömben élt életben. Ahogyan az étel-ital, ruha nélkülözhetetlen ráadás, úgy az ezekért való hálaadás is nélkülözhetetlen az egész életen át tartó kúra során. Így leszünk egészséges, lelkileg gazdag, magabiztos és félelmektől mentes, boldog örököstársak, „utódok az Isten örökén” (Juhász Gy.).
A hálás ember érti csak az emberlét lényegét.
Imádkozzunk!
Úr Jézus, aki életet hoztál nekünk és kegyelmedet kínálod, ments meg minket a kicsinyes elégedetlenkedés és a megkövérítő felfuvalkodottság életrontó betegségétől! Szembesíts minket újra és újra a te végtelen kegyelmeddel, ami életünk és boldogságunk oka és alapja. Köszönjük Neked az idén kapott anyagi javakat, a termést és kenyeret, amit végtelen kegyelmedre ráadásul ebben az évben is megkaptunk Tőled.
Ámen.