Keresztény szemmel

Ismét sorsfordító időket élünk. Április 6-án országgyűlési választásokat tartanak hazánkban, „mehetünk” szavazni. Felmerül mindenekelőtt a kérdés, kell-e szavazni?

   Hála Istennek túl vagyunk már azokon az időkön, amikor a kommunista diktatúra az állampolgári jogot hazafias kötelességgé változtatta, így biztosítva – az amúgy választási alternatíva nélküli szavazás – 100 százalékos végeredményét.

   A döntés most a mi kezünkben van; nem kötelező a szavazóurnákhoz járulni. Tudnunk kell azonban, hogy a választásokkor leadott szavazatunk az egyik legerősebb eszköz a kezünkben, hogy magunk határozzuk meg hazánk és a saját sorsunk alakulását. Vizsgáljuk meg, milyen alternatívák közül választhatunk 2014 tavaszán.

   Amikor a plakátokon látjuk és a választási hirdetésekben halljuk az ígéretek kimeríthetetlen halmazát, fel kell tennünk az örök kérdést: Qui prodest? Kinek az érdekeit szolgálják a hangzatos ígéretek, gondoljuk át, hogy azonosulni tudunk-e velük, egyetértünk-e a megfogalmazott célokkal. Gondoljuk végig azt is, ki vagy kik ígérnek, mit ígérnek, és mit tettek az elmúlt években valamely parlamenti frakció tagjaként vagy oda be nem jutott pártként; mit tettek akkor, amikor esetleg a választók bizalmát elnyerve a kormányhatalmat birtokolták.

   Ha mindezt végiggondoljuk, láthatjuk, hogy azok ámítanak szép jövővel, akik kormányzásuk idején el akarták törölni múltunkat, eladósították az országot, megnyomorították az ifjúságot és megtagadták külhoni testvéreinket – ők maguk pedig (tisztázatlan körülmények között) busásan meggazdagodtak. Ugyanakkor nem átallottak éhségmenetet vezetni és szociális érzékenységről papolni. Ádáz harcot hirdettek a korrupció ellen, üvegzseb programról beszéltek, s mára kiderült, a pénz nem zsebbe vándorolt, hanem nokiás dobozban és nejlonzacskókban kézből kézbe. Az ellenzéki összefogás vezéralakja nyilvánosan szólította fel és biztatta hazugságra saját támogatóit a minap, amikor azt tanácsolta nekik, hogy a közvélemény-kutatók kérdésére válaszolják azt, hogy Fidesz-támogatók, de a szavazófülke magányában már az ő pártját húzzák be…

  Nehéz persze a Tízparancsolat ismeretét olyanokon számon kérni, akik kiszolgálói és haszonélvezői voltak egy olyan rendszernek, mely ellenségének tekintett mindenkit, akinek valamely egyházhoz – vélt vagy tényleges – köze volt, nem beszélve lelkészekről, papokról és szerzetesekről, akik a legkegyetlenebb kínzásokat is kiállták a hitükért. A rendszerváltoztatással újra lehetőség nyílt arra, hogy a jövő nemzedékek a felekezeti iskolákban valami pluszt kapjanak, hogy az államilag előírt tudásanyag elsajátításán túl hitbeli ismeretekkel is gyarapodjanak, olyan értékekkel, melyek segítségükre vannak abban, hogy eligazodjanak az élet kérdéseiben és helytálljanak a nehézségek idején. A 2013-14-es tanév őszén bevezetett kötelező erkölcstanoktatás ezt a pluszt kínálja azoknak, akik nem a hitoktatást választják. Valóban olyan nagy veszélyt jelent ez a jövőre nézve, hogy el kell törölni a felekezeti iskolákkal, sőt a Szentszékkel megkötött megállapodással együtt? Régóta hangoztatott lózung, hogy az oktatás legyen „világnézetileg semleges”. De hát mutassanak egy tanárt, egy oktatót, akinek a világnézete semleges! Nyugodtan kijelenthetjük, hogy semleges világnézete csak „a döglött állatnak” van. Az ember gondolkodik, és felelőssége teljes tudatában dönt.

   Mely kérdéseket kell hát átgondolnunk az X felelősségteljes behúzása előtt?

   Nézzünk utána mindenekelőtt, melyik párt milyen véleményt hangoztat az életről, annak kezdetéről, végéről és céljáról. A keresztény felekezetek tanítása ebben a kérdésben egységes és egyértelmű: az élet Isten ajándéka, a földi élet a fogantatással kezdődik, és a senki ember által ki nem kényszerített halállal ér véget, célja pedig az örök boldogság.

  Hasonlóan alapvető a házasságról, a családról alkotott képe egy-egy pártnak. Magyarország 2012. január 1-jén életbe lépett Alaptörvénye megegyezik ebben a kérdésben az egyházak tanításával: „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját” (L cikk). Olyan sziklára épített ház ez, melynek bármelyik kövét elmozdítjuk, összedől az épület: „házasság” férfi és férfi, nő és nő között improduktív, nem szolgálja az életet. De a liberális szemléletet sarkítva tovább játszhatunk a számokkal: ha lehet két férfi, akkor miért ne lehetne három – vagy annál több…?

  És ha már a családnál tartunk: érték-e gyermeket vállalni, gondoskodni arról, hogy a mi időnkön túl is éljenek magyarok a Kárpát-medencében? Ösztönzi-e a nekünk szimpatikus párt (tömörülés) a gyermekvállalást, programjában találunk- e olyan elemet, mely a gyermeknevelést támogatja?

  Vizsgáljuk meg azt is, mit mondanak az áprilisi választásokon magukat megméretni kívánó pártok a határainkon kívül élő magyarokról: idegenek-e ők vagy nemzettestvéreink, akik önhibájukon kívül élnek „külföldön”?

  Túlnő ezen írás keretein az összes tárgykör végiggondolása, néhány megemlítésére van már csak lehetőség: közteherviselés, munkajövedelem vagy fogyasztás alapú adózás, munkahelyteremtés, szociális ellátás, szociális segély és közmunka, közbiztonság stb.

  Az ember gondolkodik, és felelőssége teljes tudatában dönt. Beszélgessünk sokat a választásokig hátralévő időben, érveljünk és ismerjük meg mások érveit, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretünk, amikor felvállaljuk a felelősséget, és hazánk következő négy évéről döntünk.

Horváth János
a KÉSZ elnökségi tagja