Keresztény tanúságtétel egy pluralista világban

Közösségi tanúságtétel 

Milyennek kell lenniük közösségeinknek, ha komolyan kívánják venni elhívásukat, mind saját belső valóságukban, mind a társadalom számára? Szembe tudunk-e nézni azzal, hogy evangelizációs feladatunk hiányos elvégzése is az oka, hogy a kereszténység nem gyakorol kellő hatást jelenkori európai kultúránkra? Érezzük-e annak a súlyát, hogy életpéldánk hitelességének hiányában hűtlenek leszünk Urunkhoz, s egyben a morális támpontokat kereső embertársaink igényeire se tudunk felelni?

Keresztény hitünk nem csupán filozófia vagy világnézet, hanem az ember rendeltetéséről mondható végső igazság. Hivatásunk, hogy embertársainknak elmeséljük azt a történetet, amely egyedül számít életünkben: Jézus Krisztus ítéletet fog mondani rólunk. 

Képesnek kell lennünk felmutatni az üdvösség ajándékát és felébresztenünk a fogékonyságot az egyetemes érvényű értékek és a morál iránt. Keresztény gyülekezeteink feladata, hogy felizzítsák az emberekben személyi méltóságuk és szabadságuk tudatát, és hirdessék az ebből sarjadó jogokat, de ezzel párhuzamosan az erkölcsi kötelességeket is.

Korábban a család, a plébánia, a lakóhely szilárd és biztos alapot nyújtottak, ma azonban, a társadalmi összetartozás rohamos gyengülésének a korában sokan ezek híján kényszerülnek fogódzókat találni. Az emberek igénylik, hogy tartozzanak valahova. Gyülekezeteink így olyan szigetekké válhatnak, amelyek a hit mellett biztonságot és összetartozást nyújthatnak, melyek élettel teli alternatívát ajánlanak a világnak. 

Nem elégedhetünk meg a kereszténység individuális aspektusaival, szükségünk van az egyházi keretekre. Egyházainknak – Szent II. János Pál pápa gondolatát továbbszőve –, jellé kell válniuk egy atomizált világban, átformálva azt. A Szentlélek segítségével evangéliumi lelkületű csoportokat kell létrehozni és tanúságot tenni arról, hogy hitünk egy olyan élettörténetre épül, amely Isten által betöltött, a másikért megélt felajánlás, egyszersmind emberi testben és a történelemben, bizalommal megélt élet. Közösségeinknek nyitottnak és ébernek kell lenniük, s egyaránt meg kell tudniuk szólítani a kapcsolatot és a megismerést szomjazókat. Ugyanakkor nem rettenhetnek vissza a szabályok és tilalmak felállításától, mert a valódi emberi szabadság felmutatásához, a relativizmus elkerüléséhez szükségünk van a tekintélyre.

Egyházainknak – a halál kultúrájára nemet mondva –, az élet kultúráját kell képviselniük és ennek különböző módokon meg is kell nyilvánulnia, felismerhetővé kell válnia. 

A társadalmi rendet csak akkor leszünk képesek megreformálni és morálissá tenni, ha először magunkban sürgetjük az erkölcsi élet megújulását.

A kommunikációra oly érzékeny posztmodern légkörben tudatosítanunk kell, hogy a hit nyelvét a megvallás teremti meg. A keresztény üzenet sajátosságát jelenti, hogy nyelve nem jelképekre szorítkozik, hanem egy élő személy valóságáról, Jézus Krisztusról tesz bizonyságot.

A keresztény közösségek tanúságtétele azt a magatartásformát jelenti, hogy az evangéliumot bele kell szőni a diskurzusokba, felmutatva a szemléletesen megélt örömhírt. Jézus arra hívta a keresztényeket, hogy vállalják missziós identitásukat. „Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5,14-16)

Egyházaink meggyőződéssel vallják, hogy feladatuk támogatni mindent, ami igaz, jó és szép található a társadalomban, s előadniuk a perszonalitásra, a szolidaritásra és a szubszidiaritásra épülő szociális tanításukat és erkölcsi dolgokban ítéletet mondani, ha szükséges. Fel kell szólítanunk a megtérésre és a darabokra tört világ újjáépítésére, kimondva, hogy az igazi értékek nem a birtokláson alapulnak, hanem Isten szeretetén.

A nyugati civilizáció nem korlátozhatja magát a gazdaságra és a politikára. Az értékeknek, kultúrának, vallásnak is szóhoz kell jutnia a jövőnkről való együttgondolkodásban. A kereszténység igyekszik érvényre juttatni az általa vallott értékeket a posztmodern kulturális légkör keretei között is. Ezek közül az elvek közül is kidomborodik a szolidaritás és a szubszidiaritás. Mivel hisszük, hogy a hitünk által képviselt alapvető értékek természetünk, létünk objektív szabályai, ezért joggal vélhetjük, hogy az ezektől való tartós elszakadás társadalmunk vesztét okozhatja. Ez arra kötelez, hogy a kereszténység folytassa az általa vallott értékek elfogadtatásáért és azok védelméért való munkálkodását. Hírnökké és misszionáriussá kell válnunk Európa újraevangelizálásában. 

Az egyházak társadalmi céljai a bonum communét, a közjót szolgálják, és hasznot hajtanak karitatív, nevelő, gyógyító munkájukkal, de azáltal is, hogy reményt adnak az emberek millióinak. A keresztény társadalometika talaján állva szolgálnak és az igazságosságra, a szolidaritásra, a szubszidiaritásra, a közjóra és a morálra hívnak. Láthatóvá teszik a család, a házasság és a munka keresztény dimenzióit, antropológiai teljességét.

A hitet akkor tudjuk hitelesen hirdetni, ha jelen vagyunk a társadalmi törésvonalak mentén és egyéni egzisztenciák krízishelyzeteinél. John Merle Davis amerikai misszionárius fogalmazott úgy, hogy az evangelizáció gondoskodást jelent a beteg testekről, a düledező paraszttanyákról, küzdelmet jelent az emberhez méltó élet feltételeinek a megteremtéséért, harcot az erkölcsi, szellemi és lelki stagnálás ellen, s olyan erőfeszítésként áll előttünk, ami az evangelizációt képessé teszi arra, hogy az egyén Krisztusban érje el a bőség növekedését. Az önkéntes bezárkózás a kereszténység legnagyobb problémáját jelenti a modern világban. Ahelyett ugyanis, hogy lemondunk az oktatás, az egészség, a szórakozás és az életfenntartás területeiről, a keresztény tanúság eszközeivé kell őket tennünk.

A kereszténység joga és igénye a demokratikusan megválasztott politikai erőkkel való párbeszéd. Hozzá kíván járulni a politikai döntéshozók és az állampolgárok közötti párbeszédhez. Ezen dialógus főbb témái: az emberi méltóság, az igazságosság, az elesettek segítése, az oktatás és a teremtésvédelem. 

A posztmodern narratívákkal ellentétben a keresztény egyházak azt vallják, hogy egy konkrét történetet élnek meg, a szentségek köré építve. Ez az életforma, mely Jézus személyében és életében nyilvánul meg, az ember természetéről, küldetéséről és választásairól szóló nézőpont. Így a keresztények alapfeladata, hogy olyan társadalmi tereket hozzanak létre, amelyekben ezt az alternatív narratívát megoszthatják embertársaikkal.

A választási lehetőségek gazdagsága miatt a „hit, mint opció” akkor tud igazán vonzó lenni, ha a kereszténység nemcsak a szociális, hanem a kulturális kihívásokra is választ ad, s képessé válik a szeretet ethoszát konkrét formába önteni, valamint az emberi személy keresztény képét Istenhez, a világhoz, az embertársaihoz és önmagához kapcsolódóan bemutatni. Ha meggyőző alternatív életformát mutat fel, és, ha azt érzik a megszólított emberek, hogy elköteleződésükért cserébe erkölcsi tartást és egész életükre vonatkozó iránytűt kapnak.

Olyan közösséggé kell válnunk, melyet radikális szeretet vezérel. Olyan egyházzá, amely a Szentháromság képét hordozza magán és azt mutatja fel a világnak. Olyan emberek csoportjává, akik az igazságra éhesek, de mindezt alázattal, jézusi szeretettel keresik, s mindenkor készek Isten kezében eszközzé válni és alternatívát felkínálni önközpontú, reményvesztett és erőszakos világunk számára.

Egyéni tanúságtétel 

Fontos elméleti és egzisztenciális kérdés, hogy a hívő embernek milyen egyéni lehetőségei, mozgástere, illetve milyen kötelezettségei vannak arra, hogy hangot adjon hitének és az abból fakadó cselekvésnek a mai társadalomban. Annak a hitnek, mely Isten ajándéka, megváltoztatja életünket és zsinórmértékként szolgál számunkra. Krisztusban kapott új életünk nem válhat el egzisztenciánk egyéb elemeitől. Ha keresztény mivoltunk és a munkánk, családi életünk, hobbijaink során megélt énünk különválik, akkor el fog torzulni keresztény identitásunk.

Már a 3. század eleji Diogenétosz-levél úgy fogalmazott, hogy „ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresztények a világban. A lélek is a testben lakik, de nem a testből való. A keresztények is a világban vannak, de nem e világból valók. A keresztények a »világba vannak zárva«, de mégis ők tartják össze a világot. Isten rendelte őket e helyre, nem lenne illendő elhagyniuk azt.”

Ezerhétszáz évvel később Jacques Maritain is úgy látta, hogy a modern világ átalakításának előfeltétele, hogy a hívő ember önnön spirituális és erkölcsi életét megújítsa, hogy ezáltal éltető erőt adjon a társadalmi tettekhez is.
A keresztény ember Isten megváltásának ajándékában részesült. Ez azonban azzal a feladattal, felelősséggel is jár, hogy meg kell testesítenie, s a kívülállók számára láthatóvá kell tennie a Szentlélek által kapott új életet. Életmódjában, élete gyümölcseiben az eljövendő új teremtés jeleinek kell felcsillannia. Hasonlatosan a történeti Izrael missziós hívásához, szóval és tettel részt kell vennie Jézus missziós munkájában. A hívő ember életének minden mozzanatában fel kell, hogy mutassa a missziói dimenziót.

Az ébredési jelek ellenére, a mai európai társadalmakban betöltött szerepét tekintve, az intézményesült vallásosság gyengülésével vagyunk kénytelenek szembenézni. Így nagy jelentősége van annak, hogy a valóban megélt keresztény élet a társadalom tömegei felé intézett szó legyen. Valamennyi hívőnek küldetése, hogy környezetében válaszokat adjon azon kereső embertársainak, akikben a szekularizáció hatására deformálódott, felszínessé és ellentmondásossá vált, ám mindezek ellenére megmaradt a vallásos tudat.

A keresztény ember a mindennapok során végzett feladatai kapcsán is képes hitéből erőt meríteni és a rábízottakat tudása legjava szerint elvégezni. Feladatainak végzése során a spirituális és a világi küldetése összeér: a világi hivatás a munka tárgyával, a spirituális pedig az elvégzés módjával egyenlő. Realizmusa megóvja a fanatizmustól és az utópiától, ám reménységgel cselekszik, mert tudja, hogy törekvéseiben nincs egyedül. Munkálkodását pedig áldozatként ajánlja fel az Atyának, aki képes azt a mennyei királyság számára megőrizni, ezáltal a világban végzett emberi cselekedeteket imádsággá alakítani. A hit nem a magánszféra eldugott rejteke, hanem alapkő, benső alkat, amire építve képesek lehetünk Mennyei Atyánk tervei szerint munkálkodni. 

A II. Vatikáni Zsinat szellemében szem előtt kell tartanunk, hogy a kereszténység akkor tud hatékonyan hozzájárulni a megújuláshoz, ha világi tagjai társadalmuk, kultúrájuk szövetét az alapokig átitatják az evangélium üzenetével, tanúságtételével. A hívők sem nem többek, sem nem kevesebbek más polgároknál. Azt igénylik, hogy kapják meg a lehetőséget, hogy erejük legjavát nyújtva, hozzáadhassák hitükből fakadó meglátásaikat a közös víziókhoz. A hit nem kész válaszokat, hanem ajánlásokat, viszonyítási pontokat tud adni a társadalmi kérdések megoldásához. Mindezt a világért cselekedve. 

Az egyik legfontosabb egyéni feladatunk az élet tiszteletének a hirdetése. A kizsákmányolással, arctalanná válással, géppé silányítással és a halál kultúrájával szemben ki kell állnunk azért, hogy az emberi személy istenképiségéből fakadóan abszolút érték. A hit, mint összetartó erő képes a relativizmustól megszédült embereknek irányt mutatni, reményt adni. Erre annál is inkább szükség van, mert a modern kultúra hasadásai miatt nem létezik olyan pólus, amelyből kiindulva egyértelmű válaszokat, célokat lehetne találni. 

A közösségi életben aktív keresztények számára és munkájuk eredményessége szempontjából is áldásos lenne, ha egymással élő kapcsolatot tartanának fent; képezve magukat és együtt gondolkodva a közös feladatokról. 

Feladatunk megélt hitünkön keresztül igazolni Isten ajándékának az újdonságát. Az evangéliumot kell hirdetnünk, megújító erőként. Elizeus prófétától tanulva gondoskodnunk kell az edényekről és Istentől bátran és bizalommal kell hozzá olajat kérnünk (vö.: 2Kir 4, 1-7).

A II. Európa szinódus (1999) tanítása alapján a posztmodern nyugati civilizációban élő katolikusoknak Istentől eredő hivatása van arra, hogy a remény evangéliumát terjesszék, az igehirdetés, az istentisztelet és a felebarát szolgálata által. Küldetésünk lényege a keresztény értékek felmutatása és az új evangelizáció előmozdítása, hogy ezek által megmutatkozhasson az egyház valódi arca.

Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy a hívő egyén, éppúgy, mint maga a keresztény közösség, három küldetéssel rendelkezik a világ felé: a hit megvallásával, azaz a martüriával, az emberiség szolgálatával, a diakóniával és végül a liturgikus, szentségi gyakorlattal, a leiturgiával.