Két doni napló

Nálunk, magyaroknál az ősz és a tél nemzeti gyásznapok sorozata is. Az aradi vértanúk emléknapját hamarosan követi az 1956-os szovjet invázió évfordulója, majd január 12-én a legsúlyosabbra, az 1943-as doni áttörésre, a 2. magyar hadsereg pusztulásának kezdetére emlékezünk.

Három vesztes háború halottakkal, rokkantak seregével, romokkal, – s ami talán a legfájóbb volt: némasággal. Arany János írta Évnapra című tömör versében:

Kelsz és lenyugszol észrevétlenül:
Innep volnál, de senki meg nem ül,
Végzetes évi nap!
Oh, e tömeg más napot ünnepel;
Titkon sohajtja meg a hű kebel
Halomra dőlt oltáridat.
 
Emléked átkos, nyomasztó tereh:
A vérnek és könyűnek tengere
Mind, mind ahhoz tapad.
Az ember gyönge: félve néz feléd,
S mint egykor a tanitvány mesterét,
Nehéz időkben megtagad...

Valóban. Aki 1850-ben márciusra vagy Aradra nyilvánosan emlékezett, életét, de legalábbis szabadságát kockáztatta. Aki 1957-ben Kossuth-címert viselt a kabátján, hasonlóképpen. És 56 emlékét három évtizeden át csak meggyalázni volt szabad. Az áldozatok száma máig is ismeretlen. Így volt ez a 2. magyar hadsereggel is, ami két kegyetlen totális diktatúra ütközetében morzsolódott fel értelmetlenül, nem a haza védelmében, amint a propaganda hirdette, hanem a haza kárára. Aki ott elpusztult, megrokkant, fogságba esett, mind-mind áldozat volt, egy tőlünk idegen gigászi vetélkedés oltárán. Ottlétünkért a végén még meg is gyaláztak, súlyosan meg is büntettek bennünket. Sőt még évtizedekig beszélni sem volt szabad róla. Mi lettünk az utolsó csatlós, és hogy mások mellett mi is kénytelenül voltunk ott, azt szégyellni kellett. Hány hazatért hadifogolytól kérdezte még a jó barátja is, hogy miért akartátok elfoglalni a Szovjetuniót?

A fagyos csendet Nemeskürty István törte meg 1972-ben. Requiem egy hadseregért című kis könyve azóta alapműnek számít. Sára Sándor 1979-ben készített huszonöt részes tévésorozata azokat szólaltatta meg, akik túlélték a katasztrófát – mínusz 35–40 fokos éjjeleken és nappalokon át. 

A 80-as években aztán, ahogy gyöngült a kommunizmus, úgy enyhült a szigor. De meg kellett változtatni a politikai rendszert, hogy lehetővé legyen a méltó megemlékezés. Politikusok, magas rangú tisztek sorra megírták emlékirataikat. Vélhető, hogy többségük őszintén, de emberi gyöngeségből nyilván mentve önmagát is és a mundért is. A „kisemberek” azonban zömmel némák maradtak. Némák maradtak egyszerűen, mert értelmetlennek látták, hogy megszólaljanak. Ami történt, azon úgysem lehet változtatni. S az évek során beléjük kövesedett, ami már ott, a Donnál elkezdődött: a megalázó tudat, hogy velük senki sem törődik.

A történtek eredeti szereplői mára mind eltávoztak. A Mátyás-templomban az évfordulós tábori misén a díszelgő katonák között már csak néhány leszármazott emlékezik tényleges arcvonásokra, élőszóban elmondott vallomásokra. Nekem most két napló került a kezembe.

Rózsahegyi Barnabás Néma hadsereg című kötete a szerző nagyapjának, Wágner Levente mérnök hadnagynak gyorsírással készült helyszíni naplóját és fényképfelvételeit tartalmazza: 156 nap történetét és 123 helyszíni színes fényképet 304 oldalon. Ezt a naplót olvasva újra kezdtem rendezni ismereteimet a 2. világháborúról, szedtem elő porlepte könyveket, meg apám háborús emlékezéseit, s így került elő egy 1996 óta mindmáig olvasatlan kötet: Kónya Lajos Hej, búra termett idő című, saját rajzokkal illusztrált kötete, ami először 1956-ban jelent meg. Ő, a falusi tanító, egy lövész ezred zászlós szakaszparancsnokaként indult Sopronból a frontra 1942. május elején. Naplója útközben, Kurkinóban, valahol Orjol és Voronyezs között kezdődik május 14-én, az utolsó bejegyzés pedig 1943. május 4-én kelt, ismét Sopronban. Kerek egy esztendő!

Furcsa dolgokat tud meg az olvasó ezekből a naplókból. Mindenekelőtt azt, hogy a főesemény, a katasztrofális 1943. január 12-i urivi csata helyszíne olyan távol van Magyarországtól, amilyen messze II. András keresztes hadjáratát kivéve magyar katona még soha nem harcolt: ezerötszáz kilométerre. Ezt az utat az odavezényelt és német alárendeltségben tartott hadsereg nagyrészt vonaton tette meg. Wágner Levente odafelé tizennégy napig utazott Kassán, a sziléziai Teschen városán, majd Breszt-Litovszkon, Gomelen és Kurszkon át. A téli visszavonulás vagy menekülés során pedig harmincnégy nap alatt többnyire gyalogosan jutottak vissza a Dnyeper vidékére, majd szabadságos levelet kapván onnan (akár fékezőfülkében) négynapos vonatozással érték el a legendás határállomást, Lavocsnojét. Kónya Lajosnak a csata után csak április 30-án sikerült felülnie a hazafelé tartó vonatra – három hónapi vándorút, miközben Julianus fráter példájával erősítette magát.

Ugyan miért ezek a hosszú utak, nagy kerülők? Talán mert a győzelmesen előrenyomuló németek csak ezeken a fővonalakon építették át a vasutakat az európai nyomtávra. Ez is izgalmas tanulság! De háború volt, és a legfőbb tanulság, amit Nemeskürty István is Kónya Lajostól idéz: „Végighallgathatod egész hadseregünket. Lepd meg őket a fedezékben, a szobákban, bárhol, ahol maguk között vannak. Az örökös kérdés: mit keresünk mi itt? Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez a mi ügyünk lenne, semmiféle propaganda nem hat ránk, úgy érezzük, hogy csúnyán rászedtek bennünket...” Nemeskürty Nagy Vilmos honvédelmi miniszterrel folytatja: „A kint sínylődő emberek úgy beszélnek a hadseregről, mint olyan alakulatról, amelyről az itthoniak már teljesen megfeledkeztek. A 2. hadsereg tagjai úgy érezték: halálra ítélték őket.”

De az otthoni propaganda más hangon szólt. Kónya Lajos ezt jegyzi fel: „Tapasztalatból tudom, milyen gyávák a nagy frázisok emberei. Jó lenne, ha mindenki annyit mondana, amennyit tetteivel igazolni tud.” Máshol egy hölgy levelét idézi, egy „ismeretlenül levelező honleányét”. „Hemzsegő szólamok a »fajunkért hozott áldozatosságról«, az »ősi magyar harcikedvről«. Kívánja tőlünk, hogy győzelmesen, »cserlombövezte homlokkal« térjünk majd haza. – Egyenesen erkölcstelenség. Undorító. Marha.”

Úgy tűnik, Wágner Levente, a jómódú mérnök erre nem volt olyan érzékeny, mint Kónya, a felsőgallai szabósegéd fia. De ő sem érti, miért és miként kell nekik a Don partján megvédeniük a Kárpátokon túli hazájukat.

1942 nyarán és őszén a Don-vidéken a magyar hadsereg védelemre és áttelelésre készülődött. Nem tudta, milyen lesz a híres orosz tél, de igyekezett felkészülni a küzdelemre nemcsak az ellenséggel, de az időjárással szemben is. Már amennyire körülményei, adottságai ezt lehetővé tették. Wágner Levente szakmai feladatai szerint munkaszolgálatosaival fedezékeket, a harckocsik, ágyúk számára föld alá rejtett állásokat, futóárkokat épített. Részt vett ebben a helyi lakosság is, akik otthon maradtak, mikor a férfiak bevonultak katonának: az öregek és az asszonyok. Kónya Lajos századával viszont a tűzvonal közelében, az első vonalban harcolt. Még a csendes napokon is állandó készenlétben, éjszakánként pedig a drótakadályt és a bozótost lesve, nem bukkan-e fel az ellenség. Nappal a lövészárkot bővítve, mélyítve mészkövön csattogott a csákány. És lőtték őket éjjel-nappal mindenféle fegyverrel, a földről aknával és géppisztollyal, a levegőből bombával és géppuskával. A sebesültek, holtak látványa, a társak elvesztése és a harcok förtelmes bűze mindennapi létformájukhoz tartozott.

Amiben viszont a két napló teljes összhangban van, az a háborúban álló ország népe iránti rokonszenv, sőt többnyire kölcsönös megbecsülés és segítő szándék. Nem derül ki, vajon a „beszállásolás” úgy történt-e, mint a János vitézben, de egyes epizódok mégis azt sugallják, hogy a lövészárokban harcoló katonának is megvolt a szállása, ahol őrszolgálata után lepihenhetett. Ott pedig a háziak nemcsak megtűrték az idegen katonákat, de szinte befogadták őket szűkös házaikba és családi körükbe, a kemence mellé, s kölcsönösen megosztották ételüket is. Wágner Levente is mindig szeretettel ír az egyszerű, sőt sokszor nyomorúságos szállások viszonylagos tisztaságáról és kényelméről. Szállásadóit vagy a keze alatt dolgozó embereket érezhető szeretettel fényképezi. Kónya Lajos, a költő pedig igaz barátsággal szól az orosz emberekről. Balalajkát kap tőlük, s azt pengeti. A csöndes órákon akvarelleket fest, mert megragadta őt a táj szépsége, a Don fensége, lerajzolja a házakat, az embereket. Leírja, hogyan szövődnek barátságok, sőt szerelmek a katonák és a helybéliek között. Egy tiszttársa éppen a nagy csata előtt érkezik vissza szabadságról azzal a szándékkal, hogy kedvesét feleségül veszi, s ha eljön a felváltás ideje, hazaviszi Magyarországra. Mi lett ebből? Ki tudja? Kónya Lajos írja: „Az ember megtanulta, hogy ne higgyen idő előtt semmiben.”

A fronton azonban már a viszonylag békés ősznek is megvoltak a maga konfliktusai. Legsúlyosabb talán a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság. Noha állt a front, mégsem lehetett tudni, meddig, s nem kell-e hirtelen továbbvonulni. A bizonytalanságot fokozta az is, hogy a magasabb rangú tisztek gyakran cserélődtek, s az új parancsnok másképpen fütyült. Wágner Levente egy páncélos századossal kerül összeütközésbe, aki átvette az ő építésvezetői szerepét. Aztán mikor kispórolt a harckocsiállás tartóoszlopaiból néhányat, s az összedőlni készült, csak visszarendelte őt mintegy garanciába. 

A legnagyobb gond azonban az volt, hogy a hadvezetés mintha teljesen elfeledkezett volna a hadseregről. A létszámhoz és fegyverzethez mérten túl hosszú volt az arcvonal. Kevés volt a lőszer, gyenge az élelmezés, nem volt megfelelő téli ruházat. Mindezekről Nemeskürty István részletesen írt a Requiemben, és a két naplóíró is beszámol a saját tapasztalatairól. A legfelháborítóbb azonban a német „fegyvertársak” agresszivitása és pökhendisége. Ez pedig éppen a legkritikusabb időszakban, az urivi csata utáni zűrzavarban, a visszavonulás, vagy inkább menekülés napjaiban csúcsosodik ki.

A nagy orosz támadást egyik naplóíró sem az első vonalban élte át. Wágner Levente egyébként is kissé mindig hátrébb tevékenykedett, Kónya Lajos pedig éppen szálláscsinálóként indult nyugat felé, hogy a leváltásra készülő alakulata számára megszervezze a hazavonulást. A menekülő áradat azonban utolérte mindkettejüket, s itt a két napló számunkra elképzelhetetlen eseményekről számol be. Wágner Levente azt írja 1943. január 27-én: „Minden ajándék, ami még egyáltalán megvan.” A hőmérséklet nappal is mínusz 20–25 fok, éjszaka mínusz 40 fok Modern, autóhoz szokott emberekként többnyire eszünkbe sem jut, hogy ebben a háborúban a legfontosabb közlekedési eszköz még a lófogat volt. Lovak vontatták az ágyúk többségét, lófogaton szállították a lövészalakulatok poggyászát, konyháját, a katonaládákat, egyebet. Ezek a lovak éppoly rosszul tápláltak voltak, mint az emberek. Dőltek is ki sorjában! Az utakat jég borította, a mezőket méteres hó. A dombos tájon a hófuvatok embernél magasabbra nőttek, és minden árkot, gödröt betakartak. Az utakon hömpölygött a forgalom: kelet felé a hirtelen bevetett német tartalék, nyugat felé pedig a német, magyar, olasz menekülők. A gyalogos magyarnak sokszor csak a szántóföld jutott. Menekülés közben az ellenség tüzérségi tűzzel és repülőkkel üldözte a vert sereget. Kónya Lajos írta: „Kijev gyalog egy hónapi út. Egy hadsereg bolyong étlen a világban, senki sem tud róla.” Majd március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján ezt jegyzi fel: „Sorakozik a zászlóalj, el lehet merengeni rajta. Kilencvenöt ember az ezerből.”

Amerre mentek, az éjszakai szállásért, egy-egy befogadó parasztházért szinte harcot kellett vívni. Néha még a fegyverek is előkerültek. Itt is a német volt az erősebb és agresszívabb. Az orosz paraszt vagy városi polgár viszont gyakran megosztotta szűkös élelmét a magyar katonával. (Ámbár gyerekkoromban apánk azt is elmesélte, mikor ők futva menekültek a sarkukban loholó szovjet lövészek elől, a falusi gyerekek tapsolva kiabálták: „Pasol magyarszki! Vagyis: Futsz már, magyar!”)

Bennem, késő olvasóban egyre nyugtalankodik a kérdés: Mit tudunk mi erről, mai magyarok? Haminchárom évi hazugság és kényszerű hallgatás után 56-ról már sok szó esik, bár zömében az is csak amolyan „szó, szó, szó”. De a doni évforduló mintha csak a katonák muszáj-ünnepe lenne, a többség észre sem veszi. Idén nagy megemlékezések lesznek a mohácsi síkon, hanem a doni hősöknek van-e a szívekben méltó emlékezete? Hiszen mi soha nem akartuk elfoglalni a Szovjetuniót. A magyar népnek soha nem volt baja Tolsztoj és Dosztojevszkij népével. De ösztönösen azt is tudta, amit Wágner Levente egy német nyelvű orosz röpcédulából idéz: „Soha többé nem fogtok hazatérni. Minél mélyebbre nyomultok Oroszországba, annál kevesebb kilátástok lesz a hazatérésre. Már számos hódítási vágy megtört Oroszországban, és még senki sem menekült ép csontokkal.”

Erről szól ez a két napló.