Két Mohács

Az 1526-os esztendő, a mohácsi csatavesztés és azt követő török hódoltság időszaka mélyen beleivódott a tudatunkba, amelynek kiemelt jelentősége van a mindenkori történetírásban és nemzettudatunkban. Súlyát a tudományos publikációk sokasága mellett számos ma is használatos szófordulat, mondás, szállóige és irodalmi alkotás jelzi. „Több is veszett Mohácsnál” – nyugtatjuk magunkat Arany János nyomán, ha valami rosszul sikerül, de idézzük Ady Endrét is, aki Nekünk Mohács kell című versében úgy véli, hogy az akkori veszedelemhez hasonló sorscsapásokra a nemzet fennmaradása érdekében igenis szüksége van a nemzetnek. Valódi vízválasztó tehát ez a csatavesztés, de milyen üzenetet hordozott és hordoz ez az esemény a magyarok számára?

Mohács a korabeli Európa kontextusában

Az Oszmán Birodalom előretörése a Mohácsot megelőző századokban is nyugtalanította Európa népeit. Az 1456-os nándorfehérvári diadal valódi fellélegzést jelentett a keresztény európai országok számára, de amire hat és fél évtizeddel később, 1521-ben Magyarország kulcsa, a mai Belgrád mégis elesett, teljesen megváltozott a nemzetközi helyzet: Amerika 1492-es felfedezésével az európai kereskedelem súlypontja fokozatosan áthelyeződött a Földközi-tengerről az Atlanti-óceánra, a Német-római Birodalomban és számos európai országban negatív pénzügyi folyamatok kezdtek kibontakozni, és ha ez nem lett volna elég, az öreg kontinens forrongott a lutheri reformáció következtében. A nagyobb államokat – részben a fentiek következtében – a saját belső feszültségeik, háborúik kötötték le, így a változatlanul fontosnak tartott oszmán kérdésre kevesebb energia maradt.

A történészek többféleképpen magyarázzák az 1526. augusztus 29-én Mohácsnál történteket, az azonban biztosnak tűnik, hogy ekkora, megsemmisítő csatavesztésre a korabeli Európában szinte senki sem számított. A vereség és vele a jogfolytonosságot és jogbiztonságot jelentő király váratlan halála olyan folyamatokat indított el, amelyek végérvényesen meghatározták a Kárpát-medence további történetét: a korábban közép-európai vezető hatalomnak számító ország előbb kettő, majd három részre szakadt, annak teljes újraegyesülésére pedig évszázadokat kellett várni – és az is csak az első világháború végéig tartott ki.

A történetírás mindig is tisztában volt a vesztes csata jelentőségével. Ha azonban az egyes korok Mohács-képét nézzük, jelentős különbség van köztük abban, amilyen kontextusba helyezték az egyes időszakokban a csatavesztést és az azt követő török hódoltság korát.

Mohács után Mohács

Magyarország az 1526-os mohácsi vész után a Habsburg Monarchia részévé vált, amely önállóságából elvett ugyan, mégis védelmet nyújtott az ellenséggel szemben. A kora újkori leírnivalók között első helyen szerepelt a török elleni küzdelem, amely a 17. század végére megvalósult nemzetközi összefogásnak köszönhetően végül sikerre fordult: a szövetséges hadak végül a történelmi fővárost, Budát 1686-ban vissza tudták foglalni. Mások mellett a Dél-Dunántúli régió stratégiai központja, Eszék azonban még mindig oszmán kézen volt, éppen ezért vonultak fel a szövetséges csapatok a következő év nyarán a Dráva-parti vár ostromára, azonban mire július közepén odaértek, a török had már várta őket. Sikeres támadásról szó sem lehetett, így elhatározták, hogy visszavonulást színlelnek és – újra – Mohács mellé vonultak. Ott vertek tábort. A nagyvezír augusztus első napjaiban kelt át a Dráván, hogy elvonult ellenségét megsemmisíthesse. A Károly lotharingiai és II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem vezette szövetséges erők megindultak az ellenség irányába. A csatát megelőző nap a később borairól híressé lett Villány helyére jutottak el, amely akkor azonban lakatlan terület volt. Szári szulejmán nagyvezír terve az volt, hogy elszakítja egymástól a szövetséges sereg két szárnyát. Augusztus 12-én a vonuló keresztény csapatok mindkét szárnya a Mohácsról Siklósra vezető út vonalán járt, amikor a bozótosokból rájuk törtek a török lovas és gyalogos csapatok, de a szétszakítási szándék kudarcot vallott. Végül a császári csapatok támadtak vissza, de a rohamot a törökök nem bírták, így menekülőre fogták.

Maga a csata a Szársomlyó, másnéven (Nagy)harsányi-hegy közelében zajlott ugyan, de a császári hadvezérek az ütközet előtti utolsó haditanácsot Mohácsnál tartották, és benne szövetséges részről szinte csak a bajor választó alá tartozó harmincezer fős bal szárny vett részt. Károly ugyanakkora méretű jobb szárnyából inkább csak az Enea Silvio Piccolomini császári tábornok vezette erők indulhattak támadásra, ugyanis a jobb szárny beavatkozását a köztük és a török tábor közt elterülő erdőségek megakadályozták. Az ütközetben részt vevő katonák számának tekintetében az egyes szerzők megállapításai valamennyire különböznek ugyan egymástól, mégis kijelenthető, hogy a két szemben álló sereg a teljes létszámot tekintve kiegyenlített volt: nagyjából hatvan-hatvanezer fő. Összehasonlításul: 1526-ban ugyanennyi török állt szemben kevesebb, mint feleannyi magyarral.

A csata kétség nélkül 1687-ben pont fordítva dőlt el, mint bő százhatvan évvel korábban: ezúttal a török sereg szenvedett katasztrofális vereséget. Teljes veszteségük a becslések szerint 25 ezer fő körül volt. Valójában az eszeveszett menekülés mentette meg őket a még nagyobb megszégyenüléstől. A megaláztatást csak tetézte, hogy lényegében csak a szövetségesek egyik szárnya harcolt ellenük. Az ütközet következménye az lett, hogy az egész oszmán hadsereg demoralizálódott, és ezt követően sorra adták fel a délebbre fekvő, addig nagy véráldozattal megvédett várakat. A csatavesztes Szári szulejmánt az ősz folyamán Isztambulban kivégezték, és még ugyanabban az évben IV. Mehmet szultánt is megfosztották a tróntól.

Azok vagyunk, amire emlékezünk

A nemzetközi összefogással kivívott óriási diadal a keresztény sereg számára hatalmas szimbolikus értékkel is bírt, ráadásul a Lotharingiai Károly vezette császári fősereg ősszel Erdélybe vonult, és a fejedelemséget a Habsburg uralkodó hűségére kényszerítette. Maga Károly herceg, a szövetséges fővezér már a csata napján, 1687. augusztus 12-én, a hálaadó Te Deum alkalmával utalt arra, hogy ez a nagy győzelem visszavágás a mohácsi síkon elszenvedett súlyos vereségért. 

Az 1526-os mohácsi csatatájon található – jellemzően a 20. századi útbővítéseknek és építkezéseknek áldozatul esett – Törökdombon (Szultán- vagy Császárdomb) a korábbi török építmény, feltehetően muszlim kultuszhely helyére az 1687-es diadal után keresztény kápolnát emeltek. Ugyanilyen építkezés történt a Szigetvár melletti Turbékon is: az ott török időkben álló Szulejmán-emlékmű, illetve szakrális létesítmények helyére ugyancsak 1687-ben létesítettek Segítő Szűz Mária tiszteletére kápolnát. Más szóval: a győztes csata után nemcsak fizikailag, de spirituálisan is visszafoglalták a területet.

A mohácsi vészre – mai értelemben – ebben a korban nem emlékeztek (még kevésbé ünnepelték), hanem egyszerűen túlhaladottnak tekintették azt. Ha egy bibliai hasonlattal szeretnénk élni: az ország hódoltsági része a tékozló fiú példabeszédében olvasható szófordulattal „elveszett, de megkerült” (Lk 15,24), azaz 1687-ben helyreállt az 1526-ban eltékozolt állapot, igazság szolgáltattatott a Magyar Királyságnak, ráadásul ugyanott, Mohács környékén. Ez a művészetben is tetten érhető. Idősebb Dorfmeister István a mohácsi barokk püspöki nyaraló ún. királyszobájának három képet festett: II. Lajos magyar király mellett az első és a második mohácsi csatát ábrázolta az osztrák származású festőművész – mégpedig nem a korábbi csatavesztés évfordulója, hanem az azt helyrehozó győzelem centenáriuma alkalmából. A hangsúlyok későbbi változását jól jelzi, hogy a két, csatát ábrázoló kép 1859-ben átkerült a mohácsi Kálvária- vagy Csatatéri emlékkápolnába, amelyet 1816-ban emeltetett az akkori pécsi püspök a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére. A mai értelemben vett mohácsi emlékhelyeket ugyanis csak a 18. század végén kezdték el hiányolni, azonban a hangsúly ekkor egyre markánsabban 1526, a fájdalmas „első mohácsi csata” emlékezete felé tolódott el. Ebben a folyamatban minden bizonnyal szerepet játszott a magyar nemzeti öntudat 19. századi fokozatos ébredése. A – nevezzük így – „második mohácsi csata” jelentősége hazánkban fokozatosan feledésbe merült. A diadalt elkezdték nálunk egy téves helyszínhez, Nagyharsányhoz kapcsolni, amely az ütközet helyszínéhez képest a hegy túloldalán, attól délnyugatra fekszik, és – a magyar történetírásban legalábbis – a két ütközet közötti összefüggés, köszönhetően a névváltozásnak is, egyre inkább elhalványult.

Jan Assmannhoz kötik azt az elgondolkodtató megállapítást, mely szerint azok vagyunk, amire emlékezünk. A nagy nyelvek, de a török történetírás is mindkét ütközetet máig ugyanahhoz a Duna-parti városhoz köti. Elég, ha fellapozzuk a Wikipediát, ahol a jelentősebb nyelveken két mohácsi csatát találunk – kivéve magyarul, ahol a vonatkozó szócikkben nagyharsányi csataként szerepel az 1687-es visszavágás. Sajátos, elégikusan magyarosnak is mondható, a „nekünk Mohács kell” ön- és nemzetostorozására emlékeztető dolog, hogy a két Mohács antinómiát a legutóbbi időkig már szinte csak a külföldi szakirodalom és emlékezet őrizte, illetve vitte tovább. A Szársomlyónál vívott „második mohácsi” csatára pedig ugyanúgy fontos emlékezni. Feleleveníteni és elevenen tartani ugyanis nemcsak a tragikus, hanem ezzel összefüggésben az új kezdetet, új lendületet adó, egyben egységet teremtő események emlékét is szükséges. Abból, ami történt, tanulni kell és érdemes. Előre azonban akkor juthatunk, ha tekintetünket felfelé emeljük.