Kétnézetű csont

E furcsa – orvos létemre egyáltalán nem anatómiai és nem is húslevesbe, sőt kutyának sem való – vázdarab úgy keletkezett, hogy némely emberek – mint jómagam, s családom is – ilyen vagy olyan okból kifolyólag, hosszabb vagy rövidebb időre elkóborolnak a szülőhazájukból, és – mit ád Isten – le is telepszenek valahol. Máshol, mint ahol a világra jöttek. 

Annak idején, mikor még az útlevél kiváltság volt, szüleim baráti kapcsolatának hála eljutottunk Nyugatra. Igen, a nagybetűs Nyugatra. Ettől ők nem lettek sem rendszerbarátok, sem besúgók, de meg kellett ígérniük, hazajövünk, hogy annak, aki lehetővé tette e kollektív eltávozást, ne essék otthon baja. 

A tapasztalás sokkoló volt. Nekem, gyermeknek már maga az utazás is csodálatos, az először látott Budapest elképesztő élmény volt, még akkor is, ha itt-ott lerománoztak. Az első osztrák falusi szálláshely patyolattiszta istállójától a Nyugat-németországi bőségzavarig tényleg katartikus élmény volt minden. El sem tudtam képzelni, hogy van ilyen élet is a világon. Kis disszidensi bíztatásra apám maradt volna. Anyám nem. Érvelt, tiltakozott, hivatkozott az otthoni rokonságra, a barátokra. Én meg, suttyó kamaszkölyök megátalkodottan csak azt szajkóztam, hogy magyarok lakta területen akarok élni. Így hazamentünk. Apám mérgesen, anyám szomorúan nézte a határőrt Nagyvárad előtt. Otthon a „segítő jobb” megkönnyebbülve szusszant meg, mikor viszontlátott, szüleim barátai meg megrendezték nekünk a „hülye vacsorát”. Így nevezték el ezt az eseményt, mondván, hogy aki családos útlevelet kap és visszajön Ceausescu Romániájába, az nem normális.

Mikor aztán a rendszer kezdett eldurvulni s szépen a viharfelhők is gyülekezni kezdtek a családunk fölött, apám szájából el-elcsattant egy „bezzeg, ha…” Azóta is vissza kell fognom magam, ha a múlt siratását hallom. Hiszen ez az az állapota a kornak, amin biztosan nem tudunk változtatni és minden búsongásra vesztegetett energia csak a hasznos erőnkből vesz el. A múlt az okulásra szolgáló tapasztalásaink tárháza. A jelen az – éden vagy a csatatér –, ami jutott nekünk, és milyenné tesszük mi. A jövő a cél: a vakító fény vagy a sötétség. Ha előbbi, oda igyekszünk, ha utóbbi, teszünk ellene.

Amikor felnőtt lettem, családom lett, feleségem és három gyermekem, a rendszer is fordult – furcsán tette – és az énem is változott. Így a marosvásárhelyi pogrom után felpakoltunk és eljöttünk. De épp csak a határon túl, ahol magyarul beszélnek, ahol szeretettel befogadtak. Ám a kettősség maradt: itthon vagyok Békésen s hazamegyek Sepsiszentgyörgyre, ahol otthon vagyok, és hazatérek Békésre. Nekem nem lerágott csont ez a téma, hanem maga a valóság. Hát ezért kétnézetű ez a csontdarab.