Kezek

Üldögéltem minap az udvaron az árnyékban az igazi békési, vesszőből font fotelben és rápillantottam a kezemre. Néztem a tovafutó ereket és megdöbbentem. Mintha Bandi nagybátyámét láttam volna. Anno úgy szólítottam: Báttya. Így, dupla ty-vel. Nagyon hasonlítunk. Testben és lélekben is. Volt életünknek olyan időszaka, amikor az öccsének hittek, telefonon meg simán el tudtam adni magam helyette. Aztán „kicsit” kigömbölyödtem és így csökkent a hasonlóság, ám most, hogy tudatosan faragom kilóim, unokahúgom szerint ismét kezdünk hasonlítani. Hálistennek.

Aztán tovább nézegettem kacsóimat és anyai nagyapám jutott eszembe. Ede bácsi másoknak, Nagyapó nekem. Így neveztem őt. Bármikor találkoztunk, meg sem kellett szólalnia, tudtam, hogy szeret. Mikor Nagyborosnyón laktunk ő Sepsiszentgyörgyről jött, kezében az elmaradhatatlan disznóbőr aktatáskával. Belépett, rám mosolygott, kinyitotta a viharvert, sokat látott barna táska csatjait és elővett egy kiflit. Ennyit. Nem többet. De nekem ez volt a legnagyobb ajándék. Sem a karácsonyra kapott távirányítós autó, sem apai nagyanyám díszes tortája nem volt akkora ajándék, mint a kifli. Finom volt, falun nem lehetett kapni, és tőle volt.

A kifli mellett volt még valami ilyen „drága” tárgy, ami tőle származott, de tán abba Báttya is besegített. Óvoda, de főleg iskola után összejött a csapat, és rohantunk játszani. Winnetou-t, Két évi vakációt, Három testőrt, Pardaillan lovagot, Robin Hoodot, mikor mit. Volt íjunk, fakardunk, parittyánk (nekem az is a Nagyapó/Báttya párostól származott). Ám volt egy játékpuskám is, vállra akasztható szíjjal. Arra ácsingózott mindenki, s én szívesen adtam oda, csak nálam maradhasson a fekete pisztoly, amit a fenti páros készített nekem egy szélesebb parkettából kifűrészelve és feketére festve. Ennyi. De abban benne volt mindkettőjük keze munkája és szeretete.

Mikor Szentgyörgyre költöztünk, Nagyapónál laktunk. Mentünk együtt az öreg autójával, jártunk a málnási kocsmában, ahol málnafröccsöt ittam, közben szólt a cigányzene, s attól a perctől kezdve, ha a recsegő Kossuthon ilyen zenét hallottam, mondtam: „Hallj! Málnás!”

Engem szalasztott a sarki boltba tíz deka nyers kávéért, egy pakk Marosesti cigarettáért, egy 7.50-es borért. A kávét ő pörkölte, egy vas palacsintasütőben egy félig elégett fakanállal kavargatva, s a háziszőttes konyharuhára kiterítette, hideg vízzel megspriccolta, hogy fénye legyen. Mikor „kehült”, én daráltam le a réz tetejű kézi darálóval, el-elcsórva egy-egy szemet belőle s jóízűen elropogtattam, mint ahogy szeretettem az általa készített piláfot is. Ha meg a nevetségesen alacsony nyugdíját hozták, az első a zsebpénzem volt.

Néha ő olvasta az esti mesét is, de könnyezett a szeme a rossz szemüveg miatt, ezért inkább történeteket mesélt, kis rigmusokat mondott, amiket ma is tudok és unokáimnak meg is tanítgatok. Nem voltam teljesen jócsont gyermek, de 

olyat nem tudtam csinálni, hogy Nagyapó szeretete, szolidaritása megrendült volna.

Megcsörrent a telefonom s vége lett a „kezes” emlékezésnek, de varázsa most is eleven bennem, s az is marad.