JEL újság

Kicsit messzebb kellett misére járni

Agonás Szonja2014.12.07.

Osztovits Ágnes a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáraként újságírók generációit nevelte, emellett irodalmi szerkesztőként és újságíróként is jelentős pályát tudhat maga mögött. Nyugdíjasként is igen aktív mint tanár és a Heti Válasz főmunkatársa.

 

   Az augusztus 20-án a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével is kitüntetett Osztovits Ágnes gyermekkoráról és különleges KISZ-pályafutásáról éppúgy beszél, mint természetesen megélt hitéről.

   – A magyar állam újságírói és pedagógusi munkáját ismerte el, pályáját mégsem újságíróként vagy tanárként kezdte.

   – Tanárnak készültem. A Radnóti Gimnáziumban, ahol gyakorlótanítottam, az ország egyik legjobb magyartanára azt mondta, hogy engem az Isten is katedrára teremtett. Csak amikor az egyetemen végeztem, éppen olyan világ volt, hogy ahhoz, hogy valaki tanár lehessen vagy akár az egyetemen bennmaradjon – mert erről is volt szó –, különleges összeköttetés kellett volna, én pedig ilyennel nem rendelkeztem. Mindegyik állásnál, amit megpályáztam, úttörővezetőt kerestek. Mikor ezt megtudtam, mindig kifordultam az iskolából.

   – Meg sem fordult a fejében, hogy elmenjen úttörővezetőnek?

   – Nevetséges és elképesztő feltétel volt ez a tanársághoz. Bár úttörő voltam, mint akkoriban mindenki, a gimnáziumban a KISZ-be nem léptem be. Nem is volt semmi probléma, de harmadikos gimnazista koromban beválasztottak az ezerfős iskola öttagú KISZ-vezetőségébe. A magyartanáromnak bizalmasan elmondtam, hogy nem vagyok KISZ-tag, mire ő azt mondta: „Ez tényleg probléma, de tudja, mit, nem mondjuk meg senkinek.” A KISZ aztán nagyon szép ajánlást írt az egyetemre, amire szerencsére nem volt szükségem, mert előzőleg az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen magyarból eleve bejutottam az egyetemre.

   – Bizonyára ismerték a személyiségét.

  – Mélyen vallásos vidéki, győri családban nőttem föl, végtelen naiv voltam mindenben. Amikor feljöttem az egyetemre, lett is ebből több bonyodalmam. Az egyetemi menzán eleinte ugyanúgy keresztet vetettem, mint odahaza, és elkezdtem az evés előtti imát. Röhögött rajtam a fél egyetem. Az Eötvös Kollégiumban laktam, és minden vasárnap elmentem a reggel kilences misére a ciszterekhez. Egyszer csak egy kollégiumi gyűlésen fölszólalt egy évfolyamtársam, hogy hogy a fenébe lehet egyáltalán tanár szakon egy olyan ember, aki templomba jár. Nagyon rendes kollégiumi igazgatóm volt, miután hivatott az igazgatói szobába, csak annyit mondott nekem: „Kedves Ágnes, legyen szíves ne a környékre, hanem kicsit messzebb járjon templomba.” Az már a Magvető Könyvkiadóban, a későbbi munkahelyemen esett meg, hogy kétféle esküvői meghívót kellett csináltatnom 1974ben: egy polgári házasságkötésre szólót is kellett készítenünk a templomi esküvőre szóló mellett, hogy hivatalosan is osztogatni lehessen. Föl sem merült bennem, hogy a templomi esküvő a karrierembe kerülhet.

   – Mi az, amit otthonról kapott a keresztény értékrend mellett?

   – Életem legnagyobb szerencséje, hogy abba a családba születtem, ahová. Ezt az öt testvéremmel együtt valljuk, illetve vallottuk. Szüleim vallásos emberek voltak, ráadásul édesanyám ikertestvére ferences szerzetes volt, édesapám egyik testvére pedig premontrei apáca. Édesapám évtizedekig volt a győri egyházközség világi elnöke, még Apor Vilmossal együtt szervezkedtek sok szociális kérdésben. 1945 után nehezebb idők jöttek, apám akkor sem mondott le. Minket akkor is beírattak hittanra, amikor például az egész évfolyamomon én voltam az egyedüli hittanos, s tudta édesanyám, hogy a hittanoktatás nem fog elindulni.

   Édesapám ügyvéd volt, édesanyám egy földbirtokoslány. Persze később kulák nagyapámat földönfutóvá tették, és az ávósok úgy megverték, hogy belehalt a sérülésekbe.

   – Mennyire volt jellemző a családra a szegénység?

   – Szegények voltunk, ráadásul édesapám sokat betegeskedett, hiszen az idegeit a rendszer alaposan megtépázta. A saját házunkban lévő hatszobás lakásból a kommunista rendszerben először átköltöztették szüleimet egy négyszobás lakásba, és ahogy születtek a gyerekek, mindig elvettek egy szobát. Végül is úgy nőttünk fel nagymamástul egy kétszobás lakásban, hogy az egyikben az édesapám dolgozott, a másikban mi voltunk hatan, plusz a nagymama. Nekem például soha nem volt íróasztalom, külön szekrényem, a gimnáziumi évek alatt mindösszesen két fekete nadrágom volt és két pulóverem. Volt úgy az ötvenes években, hogy a karácsonyfa alatt mindenki egy almát kapott, egy citrompótlós teát meg néhány szem krumplis pogácsát, de műsort adtunk a szüleinknek: énekeltünk, szavaltunk, jól éreztük magunkat.

   Nagyon sokat imádkoztunk közösen, amikor nehéz helyzetek voltak a családban. Ha édesapám betegeskedett, s az életéért kellett fohászkodni, akkor édesanyámmal együtt letérdeltünk, és hosszan imádkoztunk. Mindig úgy éreztem, hogy onnan a mennyből jótékonyan figyelik az édesanyám erőfeszítéseit. Meghallgatták az égiek, mert végül is édesapám, akinek 1960-ban mindenki azt jósolta, hogy hamarosan meg fog halni – akkor hatéves volt az öcsém –, végül tizenkét évvel később halt meg, amikor az öcsém tizennyolc lett, s valamiképpen sínen volt a család.

   – 1956-ról mennyire volt szó a családban? Ez volt a legeslegelhallgatottabb dolog az előző rendszerben.

   – Édesapám kórházban volt nagyon súlyos betegként végig az események alatt. Igazából ez nagy szerencse volt, mert utána a győri ügyvédi karból mindenkit kirúgtak és eltávolítottak a pályáról, de a papámmal nem tudtak mit kezdeni az orvosi igazolása miatt. 1956 Győrbe későn érkezett el, hiszen a „vörös Győr” jó darabig tartotta magát. A forradalmi napokban a volt lakásunkba beköltöztetett szovjet asszonyt is befogadtuk, amikor félelmében hozzánk szaladt a kisfiával. Fontos emlékem még, hogy ’56 decemberében a bencés gimnáziumot és rendházat orosz tankokkal vették körül. Mi szokásunkhoz híven rendesen mentünk ekkor is a rorátékra. Akkor jelentek meg a plakátok a „Te sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!” felirattal. Harcias nővéremnek köszönhetően – aki az iskola forradalmi diáktanácsának az elnöke volt – mi a templomba vezető úton tépkedtük a plakátokat. Egyszer elkapott bennünket egy bácsi a hajnali sötétségben, azt hittük, hogy ez a vég. „Mit csináltok, gyerekek?” – kérdezte. Hátranéztünk teljes rémülettel, hiszen tudtuk, hogy bármikor elvihetnek bennünket. Aztán hozzátette: „Nagyon szépen köszönöm nektek.”

  – Milyen emléket őriz iskoláiról?

   – A győri Kazinczy Gimnáziumba jártam, ahol az év tanulója is lettem, és szerettek. Az volt a kamaszkori lázadásom, hogyha mindenki a nővérem kivételes szépségét emlegeti, akkor én majd olyan okos leszek, hogy mindenki azt fogja emlegetni. Hajtottam rendesen. A szüleim egyébként is elvárták, hogy jól tanuljunk, ha már ilyen szerencsétlenül rossz káderek vagyunk. Kitűnő tanulóknak kellett lennünk, hogy ne lehessen belénk kötni.

   – Nagy váltás volt tehát az életében, amikor felkerült Budapestre az egyetemre.

   – Rettenetesen hiányzott a család és Győr nyugalma, ráadásul még a rossz tájékozódási képességem miatt is elveszettnek éreztem magam. Orosz szakot választottam a bátyám tanácsára a magyar mellé, ő javasolta azt is, hogy induljak az OKTV-n. Az első évben aztán kiderült, hogy semmit nem tudok oroszul, jóllehet az orosz irodalmat nagyon jól ismertem. Köteleztek arra, hogy kimenjek egyéves képzésre a Szovjetunióba, Vlagyimir városába. Ott az oroszok is egy kicsit megrettentek, mert nekem annyira hiányzott a templom, hogy képes voltam a háromórás ortodox misékre is eljárni.

   – Hogyan kötött ki az egyetem után a Magvető Kiadónál?

   – Nagy nehezen, egy hirdetés alapján el tudtam helyezkedni a Moképnél propagandistaként. Ma talán menedzsernek neveznék ezt az állást. Az összes, Magyarországra bejövő filmet mi néztük meg először, ismertetést írtunk róluk. Sok filmrendezővel találkoztam az ott töltött másfél év alatt, sőt egy kicsit az újságírásba is belekóstoltam: egy filmes lapot egy idősebb kolléganő betegsége idején én szerkesztettem. Egyik ismerősünknek, a Magvető Kiadó főszerkesztőjének elmeséltem, hogy mennyire élvezem, hogy nyomdába járok, hogy milyen jó korrektúrázni meg címeket adni. Ő erre megkérdezte: „Nem akarsz könyvkiadóba jönni szerkesztőnek?” Mivel mindig is szerettem irodalommal foglalkozni, igent mondtam, és bekerültem a Magvető világirodalmi szerkesztőségébe. A főszerkesztő azért hívott, mert aki oroszul tudott, az vagy igencsak vonalas volt, vagy pedig valamilyen káderféle. Azt mondta, nagyon sokat segítenék neki, ha kiegyenlíteném a dolgot. Rengeteg jó – magyar, angol, orosz – mű elolvasása és szerkesztése mellett elkezdtem fordítani, és nagyon jól éreztem magam tizenkilenc évig a könyvkiadónál. A Magvető – afféle Kádár-kori intézményként – nyugalmas állás volt: hetente kétszer kellett bemennem, otthonról dolgoztam. Ezért az időközben megszületett két gyermekemnek nem kellett bölcsődébe járnia, hanem a két szerkesztőségi napomra nénit fogadtunk, aki vigyázott rájuk.

   – Átugrottuk azt, hogy miként ismerte meg a férjét.

   – Szilágyi Andrással az egyetemről ismertük egymást, közös barátaink révén, ő francia–művészettörténet szakra járt. Érdekes módon nem az egyetemen jöttünk össze, hanem az azt követő nyáron találkoztunk. Immár negyven éve házasok vagyunk. Nem mondom, hogy nem voltak nehezebb időszakok, de soha szóba nem került a válás. Mindig közös volt bennünk a munkánk szeretete, azonkívül hasonló családi nevelést kaptunk. Egyetlen gyerek lévén nagyon szerette első pillanattól kezdve, hogy a mi családunkban mindig nyüzsgés van. A gyermekeinkért mind a ketten mindenről hajlandóak voltunk lemondani. Férjem mindig muzeológus volt, ami soha nem volt jól fizető állás, és az én könyvkiadói munkámat sem dotálták túl.

   – Hogy ért véget az irodalmi szerkesztés szép korszaka a Magvetőnél?

   – Jött a rendszerváltozás, és én úgy gondoltam, hogy a Kádár-kori jó világnak vége kell hogy szakadjon, és hogy a semmirekellő értelmiség végre találjon magára, s hagyja ott ezeket az állami intézményeket, hiszen a magyar államnak nincs pénze, hogy őket eltartsa a jövőben – és felmondtam.

   – Merész lépés volt.

   – Mindenki elájult, ez is az én végtelen, buta naivitásomhoz tartozik, hogy a kollégák nem követték a példámat, sőt kinevettek. Az emberek egyszerűen nem akartak másokká lenni, mint amilyenné a rendszer nevelte őket. Először egy kis kiadónál helyezkedtem el, de az becsődölt. Nagy protekcióval mentem el aztán titkárnőnek a Konrad Adenauer Alapítvány magyar kirendeltségéhez. Hogy valami értelmes dologra használjuk fel a németek által adott pénzt, megszerveztem az első magyar magán újságíróképzést. Így ismerkedtem meg igazából az újságírás világával közelebbről. Mikor két éve ott dolgoztam, a Magyar Nemzetnél sztrájk tört ki azzal a címszóval, hogy ők liberális lap akarnak lenni, s mivel kevés volt az újságíró, a képzés révén megismert Kristóf Attila és Lőcsei Gabriella kért fel, hogy ugorjak be. Jónak találták a cikkeimet, megkértek, hogy menjek a laphoz.

   – Sokat kellett kapacitálni?

   – Igen, mert magamutogató szakmának gondoltam az újságíróságot, azt láttam, hogy furcsa jellemhibákat okoz az arra hajlamos emberekben. Azt hiszem, mivel már elég idős voltam és kellően önkritikus, soha nem szálltam el magamtól. A Magyar Nemzetnél folytatott kulturális újságírói munkámnak köszönhetem azt is, hogy a Pázmány egyetem kommunikáció szakjának megalakulásában segédkezhettem. Nemeskürty tanár úr nagyon elismerően vélekedett arról, hogy miként szerveztem meg az újságíró-iskolát, s azt gondolta, hogyha odajön az egyetemre, kell neki egy olyan munkatárs, akiben száz százalékig megbízik. Aztán megismerkedtem Maróth Miklóssal, a kar alapító dékánjával, sokat beszélgettünk, ő is azt mondta, hogy kellek az egyetemre. Kezdetben hol a Szentkirályi utcában tanítottunk, hol a Ménesi úton, az egész szörnyű kaotikus volt. Aztán tanúja lettem annak, hogy épült ki Piliscsaba. Anyagilag soha nem érte meg tanítani, de mindenért kárpótol, hogy tanúja lehettem azoknak a folyamatoknak, amelyek huszonkét év alatt lezajlott a fiatalságban. Ma egészen más kultúrán felnevelkedett gyermekeknek kell újságírást tanítanom, mint kezdetben. Ráadásul közben az újságírás is átalakult. Ma már a gyerekek nagy többsége a virtuális világban él, újságot nem olvasnak, csak az interneten követik az eseményeket. Egyre nehezebben tudom őket rávenni egy-egy könyv elolvasására, s egyre rosszabbul fogalmaznak. De miközben verbális kultúrájuk romlik, rendkívül ügyesek technikailag, remek fotókat, kisfilmeket csinálnak, vizuális kultúrájuk pedig mérhetetlenül sokat fejlődött. Kultúraváltást figyelhetek meg hétről hétre tanárként. Tizenöt éve még azt mondtam, hogy legyen öt oldal a házi feladat, ma már csak tizenöt sort adok fel. Néha elkeseredem, de a gyerekekre sohasem tudok haragudni, mindegyikben találok valamit, amit lehet szeretni. És én is megtapasztalom a tanítványaim szeretetét.

   – Az újságírásba kulturális vonalon került bele, nem sokan lépnek elő ilyen háttérrel egy politikai hetilap felelős szerkesztőjévé. Hogyan került a Heti Válasz alapító vezetői gárdájába?

   – A Napi Magyarországgal történt összevonást követően nem éreztem igazán jól magam a Magyar Nemzetnél. De csak sokak erőteljes rábeszélésére fogadtam el az állást Elek István mellett. Tudták, hogy kemény ember vagyok, tudok dolgozni, és meg tudom szervezni a lapot. Sok sete-sutaság kísértett kezdetben, s mivel valamennyien napilaptól érkeztünk, meg kellett tanulnunk a hetilapos újságírást. Az első vezércikket én írtam, egy nagypénteki szám volt véletlenül, s a feltámadás reménysége sugárzott ki belőle. Sok-sok vihar volt, többször fenyegetett minket a megszűnés réme, de mindig akadt vevő a lapra. Már évekkel ezelőtt végleg el akartam köszönni, de Borókai Gábor főszerkesztő rábeszélt, hogy maradjak ott főmunkatársnak. Havonta írok egy-egy kulturális cikket, valamint szerkesztem a lap könyvrovatát, a Téka mellékletet.

   – Nem olyan régen visszatért a könyvszerkesztés világába a Helikon Kiadónak köszönhetően, ahol irodalmi vezető volt két és fél évig.

   – A Heti Válasz tulajdonosaié volt a kiadó, és ők kérték meg Borókai Gábort, hogy hadd dolgozzam a Helikonnak is. Így voltam félállásban ott is, meg a lapnál is. Megpróbáltam egy pici életet vinni a kiadóba, meg egy kicsit különlegessé tenni. Nagyon szeretek könyvet csinálni, ezért élveztem a munkát, de nagyon kevés volt a pénz, így állandóan számolgatni kellett, mit engedhetünk meg magunknak. Amikor aztán eladták a Helikont, én megköszöntem a lehetőséget. Úgy éreztem, éppen elég nyugdíjaskorúként újságcikkeket írni és tanítani. Ráadásul megszületett az unokám, ami új távlatot jelent az egész család életében...
 

Agonás Szonja

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Boldog munkáslány

Ferenc pápa 2024. május 23-án engedélyezte, hogy Bódi Mária Magdolnát vértanúként tiszteljük. Boldoggá avatását 2025. április 26-ra tűzte ki, mely vértanúságának 80. évében lesz Veszprémben.

Naplójegyzetek Esztergom orosz megszállásának idejéből

Szivós Donát 1944 és 46 között volt házfőnök, igazgató és gimnáziumi tanár Esztergomban. Ebből az időből származó naplója beszámol az orosz megszállásról, az oktatás újraindításáról, Serédi Jusztinián bíboros haláláról és utódja, Mindszenty József kinevezéséről, de nem hallgatja el renden belüli konfliktusait sem.

Befejezetlen mondat

Tudod, hiszed, fákat ültettél, virágokat, adtál
gyermekeket – Isten kegyelméből – és neki!
Így lehet benned béke, és hiheted
mindezért kezét nyújtja, ölelésre, hogy érezd,
veled teszi meg a kanyar utáni szakaszt
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!