Kiengesztelődés

Mélyről fakadó konfliktusok

A Magyarországtól távol eső Fülöp-szigeteken sem konfliktusmentes a közélet, olyannyira, hogy tavasszal még lövöldözés is volt a Szenátusban. Az egyik párt a nemzetbiztonsági szolgálat embereivel akart elvitetni egy szenátort, akit a másik párt a kormányőrséggel próbált megvédeni. Ez a két fegyveres testület lövöldözött egymásra. Míg a nemzetbiztonságiak odakint várakoztak, a kormányőrség egy titkos folyosón kimenekítette a szenátort. 

Az ország korábbi elnökének is a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt kell felelnie a hivatali ideje alatt az emberiesség ellen elkövetett bűnökért, melyekkel vádolják. Vagyis a világnak ezen a részén, ahová sokan üdülni járnak, az európai olvasó számára talán elképzelhetetlen mértékű társadalmi feszültség van még ma is. 

Ez a feszültség korábban azonban sokkal rosszabb volt. A legnagyobb problémát az okozta, hogy az 1930-as megalapítása óta a Fülöp-szigeteki Kommunista Párt gerilla hadviselést folytat az ország vezetése ellen. A párt 1969-ben újjáalakított frakciója hosszú ideig be is volt tiltva. Az ellenük folytatott hadviselést a reguláris hadsereg oldalán szintén gerillamozgalmak támogatták. Hasonló polgárháború dúlt a muszlim lázadókkal szemben is. Az ilyen harcok régebben kiszámíthatatlanná tették a Fülöp-szigetek életét, különösen a nagyvárosokban és a távoli területeken. Ezek azok a helyek, ahol gerillaharcosok könnyen el tudnak rejtőzni és váratlanul tudnak támadni.

Nehéz pontosan leírni, mi is okoz konfliktusokat. A szigetvilág népcsoportjai erősen különböznek egymástól, ez már eleve magában rejti az ellentéteket. Különösen nagy problémákat okozott, amikor a múlt század nyolcvanas éveiben keresztényeket próbáltak betelepíteni az ország déli részén lévő Mindanao szigetre. Ez mind vallási, mind etnikai, mind tulajdonjogi ellentéteket teremtett, hiszen a kormányzat elvette a régóta ott élők földjeit és a betelepítetteknek adta. Akik mégsem voltak mind elégedettek, hiszen új helyükön mindent újra kellett kezdeni akkor is, ha a korábbinál több és jobb minőségű földet kaptak „ajándékba” az államtól nemzetiségi és vallási hovatartozásuk miatt. Ez egyfajta „belső” gyarmatosítás volt. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ország történetében kívülről érkezett keresztény gyarmatosítók által megteremtett kulturális háttér okán (például a katolikus vallás, az angol nyelv stb.) a lakosságnak mindig volt némi betekintése sokkal fejlettebb tengerentúli országok életébe, és nehezen értette meg, hogy a Fülöp-szigeteken miért olyan lassú a fejlődés. 

Az egymással fizikailag harcoló csoportok sohasem voltak többek, mint a jéghegy csúcsa. Az elégedetlenek közül kevesen vállalták fel nyíltan a fegyveres harcot. A félkatonai küzdelmekben részt vevők számánál sokkal többet mond a konfliktus több évtizedes időtartama – illetve azok lecsengése és a kiengesztelődés...

Kommunista párthadsereg

Az Új Néphadsereget (NPA) a Fülöp-szigeteki Kommunista Párt (CPP) hadseregének tekinthetjük. Ez a pártszervezet a mai, Jose Mari Sison által újjászervezett formájában be van tiltva. Üldözött, de sok szimpatizánssal rendelkező csoport. A marxizmus–leninizmus–maoizmus elméleti ideológiáját követi. Célja a politikai hatalom átvétele a jelenlegi „polgári reakciós bábkormánytól”, mégpedig egy „népi demokratikus forradalom” jegyében. A Fülöp-szigeteket félkoloniális, félfeudális államnak tekinti. A párt eredeti megalapítása (1930) óta gerilla hadviselést folytat az ország vezetése ellen. Ehhez tartja fenn az NPA-t, melynek a 1980-as években mintegy huszonötezer katonája volt. Területeket ellenőrzött és forradalmi adót gyűjtött be a lakosságtól. Bár az NPA 1998-ban átfogó megállapodást írt alá a kormányzattal, mégsem tartotta be a fegyveres konfliktusokat szabályozó Genfi Egyezményt (1949) maradéktalanul. Így az Egyesült Államok és az Európai Unió 2002-ben, illetve 2005-ben „külföldi terrorszervezetnek” minősítette mind a kommunista pártot, mind a párthadsereget.

Önbíráskodó harcosok

A Tadtad egy antikommunista vallási szekta, tagjai hathatósan segítettek a kormányerőknek az NPA és más lázadók elleni harcban. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy a kormányzat kijátszotta ezt a csoportot az államellenes felkelők ellen. Hitfelfogásukat követve így félkatonai, úgynevezett „vigiláns”, azaz önbíráskodó egységekké váltak. A közösség hivatalos neve, Sagrado Corazon Señor (SCS), magyarul „az Úr Szent Szíve”, nagyon katolikusnak hangzik. Mégsincs semmi köze a katolikus egyházhoz – ők az egyház „öntudatosabb” változatának tartják magukat, mert meg merik tenni azt, amit a „gyáva” katolikusok nem: az istentelen kommunisták elleni fegyveres harcot. Jellemző, hogy a tagok sokszor katolikus templomba (is) járnak. Az egyház azonban mindig is elítélte a csoport önbíráskodását és ma is kritikus túlbuzgóságukkal szemben. 

Mint látjuk, az ájtatos névvel már az alapításkor szemben állt agresszív és brutális harcmodoruk, melyet „a hit és Isten ellenfelei” ellen alkalmaztak. Népi nevük, a Tadtad a helyi nyelven annyit tesz: „vagdosók”. Ezt a nevet eredetileg beavatási rituáléjuk miatt kapták, melynek során karjukat késszúrásokkal sebesítették meg. Néhány évvel alapításuk (1972) után váltak önbíráskodó harcosokká. Az ellenséges szellemek és ideológiák elűzésére szolgáló szertartásokat végeztek, mielőtt harcba szálltak. Amulettekkel védték magukat a gonosz elleni küzdelemben. Hazafias érzületükből fakadóan a Fülöp-szigeteki nemzeti zászlót is magukkal hordták kis táskákban vagy a test különböző részeire erősítve vagy festve. Bozótvágó késeikkel és kalapácsaikkal semmisítették meg ellenségeiket. Harcmodoruk később radikalizálódott: áldozataikat szó szerint megcsonkították. 1987-ben egy országos sajtótermékben is jelentek meg képek egy lefejezett kommunista vezetőről, akinek megitták a vérét. A közösség vezetői szerint az 1980-as évek végén több mint százötvenezer tagjuk volt országszerte. 

Tagok és eszmények

Mindkét gerillacsoport tagjai elsősorban a marginalizált vidéki és városi lakosság köreiből származtak. Különösen olyanokból álltak, akiket az 1970-es és 80-as években a Fülöp-szigetek déli részén élő muszlim őslakosság semlegesítésére telepített oda a kormányzat. Idegenek voltak új letelepedési helyükön, és keresték önazonosságukat. Sokan az illegális NPA-hoz csatlakoztak, mások pedig a Tadtadhoz. A harcosokat mindkét alakulatban „ideológiai mag” irányította. Az NPA-t a kommunista ideológia mozgatta. Szellemi vezetőik radikalizálódott egyetemi hallgatók és oktatók voltak. Kommunista eszményeiket talán tanulmányaik során szívták magukba, de rájöttek, hogy azok megvalósítása a fennálló társadalmi viszonyok között esélytelen. Hittek abban, hogy ők a világforradalom és a történelmi haladás eszközei.

A Tadtad ideológiája viszont úgy jellemezhető, mint „keresztény etnonacionalizmussal vegyített antikommunizmus”. Túl lazának, túl engedékenynek találták a katolicizmus társadalmi állásfoglalásait. Fanatikusan hittek szent identitásukban. „Krisztus katonáinak” tekintették magukat, akik világi vagy „istentelen” felkelők ellen harcolnak. A magyar olvasó ezt mindig lelki értelemben veszi – a Tadtad számára viszont ez azt jelentette, hogy ugyanúgy meg kell semmisíteni az istentelen ellenséget, mint a háborúban az ellenséges katonát. Ebben ószövetségi példákra is támaszkodtak. Komolyan elhitték, hogy Isten közbenjárásából adódóan tévedhetetlenek és ezért joguk van erőszakkal képviselni az „igazságot”. Meg voltak győződve legyőzhetetlenségükről. 

Nem elhalás, hanem metamorfózis:

visszatérés a polgári életbe

Marcos Fülöp-szigeteki elnök, aki a betelepítéseket különösen szorgalmazta, 1986-ban elvesztette hatalmát. Ezután a konfliktusok is kezdtek lecsengeni. A Marcos ellen harcoló NPA-s kommunista felkelők ellenségképe elhalványult. Bár időnként még felbukkan a médiában, az Új Néphadsereg elvesztette majdnem minden aktív harcosát. 2025 augusztusára a Fülöp-szigeteki Fegyveres Erők becslése szerint 785 harcos alá csökkent az ereje. A kormányzat ugyan továbbra is küzd ellenük, egyre sikeresebbek reintegrációs programjaik. Sok kommunista felkelőt nyertek meg az országos amnesztia-kezdeményezések, melyek gyakran az üzleti sikert kínálják fel az önmegvalósítás új területeként. Erre példa Raffy Baylosis, korábbi prominens NPA-tag, aki egy olyan szövetkezet vezetőjévé vált, amelyet húsz másik volt felkelővel együtt alapított. 

Marcos után a Tadtad is kezdett megnyugodni. A kormányzatoknak már nem volt szükségük rájuk. A közösség utolsó fegyveres konfliktusát már nem régi ellenségeikkel, hanem az őket leszerelni kívánó kormányerőkkel vívta 2000. augusztus 11-én. A rajtaütést és a kulcsfontosságú tagok halálát követően a csoport megmaradt frakciói feloszlottak és elrejtőztek, hogy elkerüljék a további letartóztatásokat. Így ért véget a közösség aktív félkatonai működése. Militáns egységeik békés vallási enklávékká váltak. Beavatási szertartásukat ma is gyakorolják. Központi templomuk oltárán az alapító fekete-fehér képe látható, Jézus Krisztus és Szűz Mária képei között. Imádkoznak hozzá. A tagok többsége katolikus templomba is jár, az ottani ünnepeket is megtartja. Vannak azonban saját gyakorlataik is. Háromóránként egyedül, péntekenként pedig együtt imádkoznak. Nem dohányoznak, nem isznak és nem játszanak szerencsejátékot. „A katolikusoknak nehéz szembenézni azokkal a katasztrófákkal, amelyek manapság történnek. Mi azonban fel vagyunk készülve” – nyilatkozta vezetőjük. 

Az eddigiekből azt is gondolhatná valaki, hogy mivel az elnök, a kormányzat, és az államhatalom már nem hergelte ezeket a csoportokat egymás ellen, azok egyszerűen elhaltak. Bizonyára ez is hozzájárult a kommunista NPA jelentőségének visszaeséséhez, illetve az, hogy a harci energiákat gazdasági vállalkozások irányában vezetik le.

A Tadtad esetében a vezetés továbbra is a Seguerra család kezében van, a tagság pedig a korábbi önbíráskodó harci tevékenység helyett vallási buzgóságban éli ki azt az energiát, amivel régebben felkoncolták áldozataikat. Nem tudunk bocsánatkérésről az áldozatok vagy az ország irányában, de a böjtölő, imádkozó, saját és katolikus templomokat látogató tadtad tagokra tekintve nem kétséges a metamorfózis.

A kiengesztelődés és felszabadulás kettőssége

a világvallásokban

A fegyveres önbíráskodó csoportok és a kormányerők felszabadító harca, valamint kiengesztelődése mély jelentéssel bír. Bemutatja a kiengesztelődésnek azt a mintázatát, amelyről azt gondoljuk, hogy az emberiség egész történetében fontos szerepet játszik. Eszerint megmaradnak az egymással ellenséges szervezetek, de már nem harcolnak egymással és a kormányzattal fizikailag. Ugyanis a katonai harc helyett egészen más irányba mozdultak el. A kiengesztelődés során ellenségképek ápolása helyett a harc „rossz” energiái jó irányba fordulnak. A gerillaharcos mozgalom más, nem konfrontálódó keretrendszerbe való átmenete sokszor előfordult a történelemben.

A reintegrációt, azaz a harc utáni felszabadulás, kiengesztelődés és új élet egymásutánját sok vallás tartja a lelkiség alapvető tényezőjének. Vannak összehasonlító vallásfilozófusok, akik éppen ezt tartják közös dolognak a történelmi vallásokban. Azok megújulásának lényegét éppen a „kiengesztelődés evolúciójában” látják, amikor földi harc és küzdelem helyett magasabb dimenziót érhet el az Istent kereső ember, aki felszabadul és új életet kezd. Vallásfilozófiai eszmefuttatások helyett foglalkozzunk most inkább a kiengesztelődés teológiai vetületeivel. Azt lehet mondani, hogy korunk két legfontosabb teológiai irányzatát éppen a kiengesztelődéssel kapcsolatos értelmezésük választja el, nem pedig felekezeti korlátok. 

A „kiengesztelődés teológiája” szerint a bűnből és a harcból előlépő kiengesztelődés a keresztény energia forrása. Wolfhart Pannenberg eszkatológiai lencsén keresztül szemléli a kiengesztelődést, ahol Isten jövőbeli országa aktívan behatol a jelenbe, hogy legyőzze az emberi elidegenedést és megosztottságot. Szerinte a kiengesztelődés nem csupán egy elvont gondolat, hanem Krisztusban az egész emberiség előrehaladó önmegvalósítása. Pannenberg számára az emberiség és Isten – és tágabb értelemben az emberi „ellenségek” – közötti megosztottság áthidalható, mert Isten lényege az, hogy önmagába foglalja mindazt, ami nem ő, sőt ellenséges vele szemben. A keresztények ezt a végső győzelmet a bűn és a gonosz felett azáltal mutatják meg, hogy aktívan törekszenek a kiengesztelődésre és a közösségépítésre a jelen világban. 

Karl Barth szerint a kiengesztelődés a történelem elővételezése, melynek beteljesedését már halandó emberként is átélhetjük Jézus megtestesülésének és keresztre feszítésének történelmi eseményében. Jürgen Moltmann úgy gondolja, hogy a kiengesztelődés reményt ad mind a politikai, mind a lelki felszabadulásra.

A „felszabadítás teológiája” ezzel szemben a kiengesztelődés helyett a testileg és lelkileg elnyomott ember felszabadulásában látja Isten velünk kapcsolatos művét. Ez a felszabadulás fontosabb számukra, mint a kiengesztelődés. A Johann Baptist Metz által kidolgozott Új Politikai Teológia a szenvedő másokkal való együttérző szolidaritás politikáját szorgalmazza. Metz Karl Rahner tanítványa volt, de fokozatosan eltávolodott az elsősorban annak az egyénre összpontosító teológiájától a történelemmel, a társadalommal, a szenvedéssel és a politikai felelősséggel foglalkozó teológia felé. Gustavo Gutiérrez A felszabadítás teológiája (1971) című művének központi témái közé tartozik a szegények előnyben részesítése, valamint a felszabadulás és megszabadulás mind a strukturális igazságtalanságtól, mind a bűntől. 

Míg Metz arra kéri a kereszténységet, hogy ne csak kiengesztelődjön vele, hanem őrizze meg a szenvedés és a harc emlékét, Gutiérrez felszólítja a teológusokat, hogy a szegények szemszögéből hassanak a történelemre. 

Nemcsak a kereszténység, hanem a legtöbb mélyen gondolkodó vallás szent iratai képekben mutatják be a kiengesztelődés transzcendentális erejét. A lelki írók és teológusok gyakran foglalkoznak azzal az erővel, amit a hit ad a világ nehézségeivel szemben. A „kiengesztelődés” és „felszabadítás” teológiai dilemmája szinte minden világvallás alapvető dinamikájához tartozik. Legtöbb esetben, ha egészen általánosan szólhatunk, azt mutatják be igazi felszabadulásnak, amikor fizikai harc után valaki megtalálja a kiengesztelődésben a lelki békéjét és élete célját.

Ferenc pápa is beszél a kiengesztelődés folyamatáról. Számára a kiengesztelődés alapvető feltétele a hatalom alázatos és felelősségteljes használata. Úgy gondolja, hogy a fegyveres harc mindig összefügg a hatalom kérdésével. „Minél hatalmasabb vagy, annál nagyobb hatással vannak tetteid az emberekre, annál nagyobb a felelősséged alázatosan cselekedni. Ha nem teszed, a hatalmad tönkretesz téged, és tönkreteszed a másikat. Ha nem kötöd össze a hatalmat az alázattal és a gyengédséggel, akkor magadat és másokat is megbántasz. Az emberiség jövője nem kizárólag a politikusok, a nagy vezetők, a nagyvállalatok kezében van. Igen, hatalmas felelősséggel tartoznak. De a jövő mindenekelőtt azoké az embereké, akik a másikat »te«-ként, önmagukat pedig a »mi« részének ismerik el.” (Ferenc pápa a hatalomról és az alázatról – 2017. április 26.)