Kísértés vagy próbatétel? (2)

Folytatva a gondolatmenetet arról a bizonyos harcról, mely egész földi életünket és a világtörténelmet is meghatározza, tekintsük át, milyen lehetőségeink, esélyeink vannak, hogy hatékonyan tudjunk szembeszállni a kísértővel.

   A kísértések, próbára tesznek minket, megpróbálják hitünket, hűségünket, szeretetünket. Mi a különbség a kísértés, mint negatív fogalom és a próbatétel, mint pozitív fogalom között?

   Isten oldaláról nézve számunkra próbatétel az, ami a gonosz lélek működése miatt kísértés. Nem az Isten kísért, de megengedi a gonosz lélek működését. Első látásra teljesen mindegy, hogy kísértésnek vagy próbatételnek hívjuk azt, ami minket az elbukásra, a szeretet ellen való vétkezésre akar rávenni, de a látszat csal, és lényeges, hogy ne legyen zavar a fejünkben ebben a tekintetben sem.

   Tisztázzuk tehát: a kísértés célja, hogy elbukjunk, hogy a bűn csapdájába essünk, abban megmaradjunk, tetézzük még vétkeinket, majd rontsunk meg, vigyünk bűnbe másokat is, veszítsük el a bizalmunkat a jó, az igaz iránt, veszítsük el a reményünket, a hitünket az Isten gondviselő jóságában és az örök életben. Essünk kétségbe, végül pedig megátalkodva mindezekben vesszünk is el! Ezzel szemben a próbatétel célja, hogy a szeretet győzzön a bűn felett. A Jóisten azért engedi meg a kísértést, hogy mi magunk objektíven lássuk, hogy hogyan is állunk a szeretet dolgában, mennyire hasonlítunk magához a Szeretethez, akinek képmására vagyunk alkotva. A nagy győzelem, az örök élet elnyerése a sok kis, mindennapi döntéseinken múlik.

   A szeretet csúcsa az áldozatvállalás. Az ember akkor válik Isten előtt nagykorúvá, ha áldozatok árán is vállalja a szeretetet, legyőzve a bűnt. „Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13) – mondja az Úr, aki magát is áldozatul adta értünk. Életünket odaadni, odaajándékozni nem azonos csak a vértanúsággal, hanem saját akaratunk háttérbe szorítását jelenti a hétköznapokban, az apró szeretet-cselekedetekben, amikor lemondok a saját akaratomról a szeretett személy javára. A szeretett személy pedig embertársunk, házastársunk, hittestvérünk, felebarátunk, minden ember, akivel találkozunk, akivel éppen kapcsolatba kerülünk és végső soron maga az Úr Jézus, aki minden emberben jelen van.

   Az ember számára nem könnyű akaratának odaajándékozása, de ez a szeretet lényege. Ezen alapszik a házasság, a család és éppen ezért lehet a keresztény család a Szentháromság szeretetközösségének földi tükörképe. A szeretetből fakadó lemondással válok erőssé, edzetté. Ez a folyamat egy fejlődés, mely az egész életen át tart, ez minden ember életútjának lehetősége, ez az út vezet a saját magam előtérbe helyezésétől az Isten befogadásáig.

   A halálunkig, a beteljesedésig azonban az egész földi élet akadályverseny marad. Joggal írja Szent Pál: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom, és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak.” (1Kor 9,24–27)

   Az élet tehát harc, küzdelem, a szeretet világában azonban nem csak egy győztes van, hanem mindenki győztes, aki célba ér. Mindenki, aki hűségesen kitart a szeretetben, elnyeri az üdvösséget. Ebben az élet-halál küzdelemben megvan a magunk fegyverzete, amivel hatékonyan, biztosan szembeszállhatunk a rosszal az Igazság oldalán. Szent Pál apostol ezeket ajánlja: „Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust!” (Rom 13,8–14a)

   Számunkra jelentse ez azt, hogy fenntartjuk az egyensúlyt az érzelem és az értelem között. Érzelemmel éljünk éltes életet, azaz éljük át teljes valónkkal a múló pillanatokat, az örömöket és a bánatokat egyaránt, de ne hagyjuk, hogy a pillanatnyi érzelmi állapotunk károsan befolyásolja a hitünket, a gondviselésbe vetett bizalmunkat. Az ész, a ráció is a hitünk része, és a hitismeret, a gondolkodás meg tud minket óvni mind a túlfűtöttség gőgjétől, mind pedig a csalódásból, kiábrándultságból adódó kétségbe eséstől, és átsegít az érzelmi mélypontokon. Az ember érzelmi-értelmi egyensúlyát a mértékletesség, a „hit józan mámora” tudja biztosítani. „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok. A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak.” (Róm 12, 9–12)

   A küzdelemben a legfőbb eszközünk és lehetőségünk az imádság és a szentségek vétele, melyek a lehető legszorosabbra fűzik a viszonyunkat az Úrhoz és a szentekhez, a megtartó közösséghez, az egyházhoz. Az imádságból fakad azután minden, ami a győzelemhez, Krisztus békéjéhez szükséges. Ahogy Kalkuttai Boldog Teréz anya írja:

A csend gyümölcse az imádság,
Az ima gyümölcse a hit,
A hit gyümölcse a szeretet,
A szeretet gyümölcse a szolgálat,
A szolgálat gyümölcse a béke.

Csorba Gábor
a KÉSZ társelnöke

A cikk első része itt olvasható