Kísértet járta be nem csak Európát

Meglepően átfogó címmel – A magyar kommunisták 1918–1989 – látott napvilágot a közelmúltban Papp István történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos főosztályvezetőjének kötete a Jaffa Kiadó gondozásában. A szerző nem másra vállalkozott, mint hogy a XX. század történelmének egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor talán még ma is felbecsülhetetlen károkat okozó politikai tömörüléséről adjon áttekintést az érdeklődőknek.

A szerző már a kötet elején tisztázza, hogy a kommunizmus a történelmi tradíciók és az eltérő társadalmi berendezkedések miatt nem ugyanazt jelentette Chilében, Irakban vagy Vietnámban, sőt még a kelet-közép-európai régió egyes országai között is található eltérés. Arra is kitért, hogy ez a kötet elsősorban nem politikatörténettel foglalkozik, tehát nem feltétlenül lehet benne megtalálni minden koncepciós pert vagy állampárti határozatot, ugyanakkor a legfontosabb csomópontokra felhívja a figyelmet. Megkockáztathatjuk, hogy aki korábban – akár életkorából is fakadóan – nem tudott meg közelebbit a kommunizmusról, annak ezt a könyvet kellene kezébe vennie, hogy elmélyüljön a témában.

A kommunista párttörténet legendáriumának origójához is visszavezeti az olvasóit Papp István, megtudhatjuk egyebek mellett, hogy 1918 novemberében a 13. kerületi Visegrádi utcában alakult meg a később totalitárius hatalmával számtalan módon visszaélő magyarországi párt. Már az elnevezés is árulkodó: hivatalos nevükben nem magyarnak, hanem magyarországinak nevezték magukat, mert nem titkoltan ők csak egy fiókpártja szerettek volna lenni a „nagy nemzetközi munkásmozgalomnak”. Így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy nem a magyar nemzet épülésére cselekedtek hatalomra jutásuk után sem, hanem a saját pecsenyéjüket sütögették. A korabeli – Kádár-korszakbeli – történelemtanítás egyik toposzával is leszámol a szerző, amikor azt fejtegeti, hogy a mindössze 133 napig fennálló – és jellemző módon a Gyűjtőfogházban a két munkáspárt egyesülési dokumentumának aláírása után a hatalmat államcsínnyel megszerző – Tanácsköztársaság a „nagy testvértől”, a Szovjetuniótól aligha várhatott érdemben katonai segítséget, hiszen el voltak foglalva a sokmillió embert megnyomorító, jelentősen elhúzódó polgárháborúval, aminek következtében egyedül maradtak Kun Béláék, mint a kisujjuk. A „világforradalomba” vetett hitük is hamar megtépázódott, hiszen nem tudták exportálni a marxizmus eszméit, mindössze a bajor és a szlovák tanácsköztársaság jött létre nagyon rövid ideig, de az osztrákokkal kifejezetten hűvös lett a viszonyuk, miután a sógorok elvtársainak puccsát erős kézzel leverték és a demokratikus osztrák államvezetés hallani sem akart a Kun Béláékkal való tárgyalásról. Sőt Szovjet-Oroszország sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket még abból a szempontból sem, hogy nem kommunista proletárdiktatúraként, hanem valójában nemzetállamként cselekedett a szerző szerint a polgárháború idején. Érdekes momentumként szerepel mindemellett a könyvben, hogy Lenin nem repesett az örömtől a magyar elvbarátaik hatalomszerzése utáni első levélváltásuk során, amikor számon kérte Kun Bélától – aki formálisan sem a kommunista pártot, sem a kormányt nem vezette, „csak” külügyi népbiztos, azaz külügyminiszter volt –, hogy ugyan mondja már meg neki, mennyire lehet megbízni a magyarországi szociáldemokratákban, és egyáltalán: mennyire megalapozottan várható az, hogy belőlük kommunisták váljanak. Pironkodhatott eleget Kun Béla saját főnöke előtt, de épkézláb választ nem tudott adni, igaz, az idő előrehaladtával a kommunisták több pozíciót is megszereztek a kormányban. Hatalmukat azonban nem használták jóra: földönfutókká tették a parasztokat, és a polgárságnak is hadat üzentek, még jó, hogy csak 133 napjuk maradt az ámokfutásra, amelyben a dilettantizmus, a rosszindulat és az emberi gonoszság versenyre kelt egymással.

A kötet kronológiai sorrendben veszi számba a hazai kommunizmus történetét, így külön fejezetet kap a Horthy-korszak illegalitása is, amelyből kiderül, hogy az elvtársak – mintegy szembeköpve addig hirdetett hazug lózungjaikat – előszeretettel igyekeztek a „hanyatló Nyugat” irányába venni az útjukat. Kedvenc célpontjuk Bécs volt, ahol jómódban, hotelekben átvészelve a szűkös esztendőket, nyalogatták sebeiket, és szédítették egymást képtelenebbnél képtelenebb ötleteikkel, miközben a hazai munkásság húzta az igát az olajos gyártermekben. Igazi, mondhatni „magyarosch” munkásszolidaritás. 

Nem mindenki volt közülük ilyen szerencsés, Szamuely Tibort például elkapták a burgenlandi Savanyúkútnál, ahol igazoltatás közben mellkason lőtte magát, amibe belehalt. Igazi bátor lépés: aki emberek százait küldte ötperces rögtönítélő „tárgyalások” után bitófára, egy kis rendőri ellenőrzéstől megijedve menekült a halálba – mellesleg ő volt egy ideig többek között a kommunisták hadügyi népbiztoshelyettese. A Kádár-kori történelemírás (hamisítás) aztán elterjesztette róla, hogy közelharcban hunyt el, miközben ebből egy szó sem volt igaz, ennek ellenére így tanították az iskolákban. Igazi, emberhez méltatlan körülmények között múlt el földi léte: a bécsújhelyi izraelita hitközség Ausztriában nem volt hajlandó eltemetni a tömeggyilkost, és Savanyúkúton is először egy temetőszéli árokban, majd kis idő elteltével a falu határában egy jeltelen sírban földelték el. 

Ennél talán még rosszabbul járt Kun Béla, aki végül Moszkvában kötött ki: őt Sztálin parancsára tették el láb alól. Ahogy mondani szokás: peches ember ne menjen a jégre, a forradalom felfalja gyermekeit. De ne feledkezzünk meg az itthon maradt elvtársakról sem: ez a legfeljebb néhány száz alulművelt, megtévesztett félnótás gyerekes hevülettel fogott földalatti szervezkedésekbe, melynek során tagjaik közül sokakat időről időre elkaptak és börtönbe zártak. Így ismerkedett meg egymással állítólag Rákosi és Kádár is. Milyen vadromantikus, szívszorító élmény lehetett.

A kötet helyes módon és vállaltan nem az eseménytörténetre szorítkozik – hiszen ez esetben egy sokkötetes iratfolyamba bonyolódott volna, nem beszélve a már eddig is megjelent gazdag bibliográfiáról –, bár természetszerűleg teljes mértékben nem tudja azt kizárni. Nagyon szemléletesen tárul elénk a kötetből, hogy a „fenyegetett demokrácia” hogyan, milyen taktikai megfontolások mentén váltott át a Szovjetunióból irányított és minden úton-módon támogatott szűk négy esztendő alatt, 1944 őszétől 1948 nyaráig kőkemény diktatúrába. Ide tartozik Hegedüs András, későbbi miniszterelnök (1955–1956) visszaemlékezésének felidézése, miszerint néhány túlbuzgó kommunista elfoglalta a Damjanich utcai német iskolát, és rögtön kitették a táblát, hogy onnantól kezdve ott már a Kommunista Ifjúsági Szövetség Egyetemi Szervezete rendezi be székhelyét. Amikor ezt a fővárosba érkező Vas Zoltán kommunista „krumplikirály”, a főváros közellátási kormánybiztosa, majd még 1945-ben fél évig polgármestere meglátta, egyből leszedette az ifjakkal a feliratot, és utasította őket, hogy a feliratot változtassák meg MADISZ-ra, azaz Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségre. Ilyen és ehhez hasonlatos fondorlatokra alapozta a majdani hatalomátvételt a kommunista párt, hiszen ne legyenek kétségeink, a MADISZ is az ő uszályukba került.

Nem hagyja ki a kötet a Rajk- és a Mindszenty-pert sem, bár ennek is széles körű irodalma olvasható már a történettudomány jóvoltából. Mindszentyről megemlíti, hogy 1945-ben ellenezte a földreformot, illetve a köztársaság kikiáltását, de egyiket sem tudta megakadályozni. Ezután újabb összeütközése következett a kiépülő pártállammal a fakultatív hitoktatás bevezetése, majd az iskolák államosítása kapcsán. Ahogy Papp István fogalmaz: „Mindszentyt markáns, hitéhez mély meggyőződéssel ragaszkodó egyénisége minden kétséget kizáróan a diktatúrával szembeni ellenállás szimbólumává tette”, ugyanakkor rámutat, hogy a kommunizmussal szembeni ellenállásban való következetessége még a politikai katolicizmus táborában sem aratott osztatlan sikert. Az 1948. december 26-i letartóztatása mindenesetre minden jóérzésű embert felháborított, ami ráadásul a fából vaskarika törvény (1946. évi VII. törvénycikk) alapján életfogytiglani börtönbüntetéssel járt. Ez a jogszabály a köztársasági államforma büntetőjogi védelméről szólt, de a kommunisták a maguk hasznára fordították, és mindenkit ennek alapján ítéltek el, akik útjukban álltak.

A kötetet végigolvasva kirajzolódik előttünk, hogy valóban kísértet járta be Európát, csak éppen nem olyan értelemben, ahogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban 1848 februárjában gondolták. A rémuralom – hiszen hiába terjedt el a „legvidámabb barakk” hamis toposza, az csak nagyon kis százalékban volt komolyan vehető, hiszen a polgári szabadságjogokat mindvégig lábbal taposták, a Kádár-rendszert némiképp legitimáló életszínvonal-politika pedig már a nyolcvanas években a múlté volt – aztán a rendszerváltással véget ért, és ma már csak a történelemkönyvek lapjain olvashatunk szörnyűségeiről. A társadalom széles rétegeinek – főleg a sorra felnövekvő nemzedékeknek – azonban tudniuk kell, miféle rettenetes hatalomvágytól fűtött, igaztalan rendszer volt ez, amiről Papp István egy higgadt hangvételű, filológiai szempontból is értékes könyvet tett le az asztalunkra.