Költészet, imádság

Közelítések az Eucharisztiához

Irodalmi művek hatásmechanizmusát nem könnyű boncolgatni. Lelkiségtörténeti téma esetén szembe kell néznünk azzal a helyzettel, hogy a 21. században az egyre csökkenő számú keresztény vallási ismeretanyag messze elmarad attól, amit régebben a család, iskola és templom együtt kiépített az egyénben. Ma már a templomba járók többsége sem ismeri a szentmisén kívüli szertartásokat, lelkiségi alkalmakat; ismeretanyaga, szókincse a gazdag szöveg- és énekhagyományhoz szinte egyáltalán nem kötődik. E hagyomány fordulataihoz, szóképeihez, a szókincsében szépen kidolgozott gondolati és érzelmi vonulatokhoz nem tud kapcsolódni. Megfelelő helyzetek kialakításával azonban felkelthető az érdeklődés. Egy-egy jól megírt irodalmi mű, vagy egy hiteles keresztény életvitele, példája mindig elgondolkoztató.

A szó művészetének leírói, az irodalomtörténészek (sajátos módon) a 18. századi felvilágosodás óta nem tekintik szépirodalomnak a vallásos témájú műveket, azokat az alacsonyabb rendű, úgynevezett használati irodalom körébe sorolják. A képzőművészetben, zenében szerencsére nem így van. Mondandómban a vallással kapcsolatos irodalmi műveket az őket megillető helyen, a szépirodalmi művek között tárgyalom. Nemcsak azok keletkezésének idején, hanem a liturgiában, áhítati alkalmakkor máig is használatos helyükön. Egy példával megvilágítva: amint a liturgia helyszínét jelentő Lőcsei Pál mester szárnyasoltára művészi élményt ad a 21. század elején, hasonló módon adnak művészi élményt a liturgia során elhangzó imák és énekek, a megszólaltatott zeneművekkel együtt.

A következő gondolatmenettel megpróbálom érzékeltetni, hogy mennyire segíti a vallással kapcsolatos művek megértését, élvezését az európai gondolkodásba beépült látens ismeretanyag is.

Graham Greene Célzás egy magyarázatra1 című elbeszélésében Blacker, egy angol kisváros szabadgondolkodó, tehetős pékmestere egy tízéves, katolikus ministráns kisfiút vett rá arra, hogy számára szerezzen átváltoztatott ostyát. Remek a csábítás folyamatának leírása, s már-már eredményes a pék vágyakozása. Végül a kisfiú ablaka alatt szeretné megkapni az ostyát, szeretné megtudni, a hívők miért rágják meg az Istent az ostyában, milyen ízű az. (A történet végén akkor értjük meg a mesélőnek az elbeszélés végén mondott vallomását, „nagyon boldog ember vagyok”, ha közben a pékmester kíváncsiságának komolyságát, a kisfiú helytállását és a mesélő pap voltát együtt látjuk.)

„Ó nem, nem kapja meg” – mondtam. Odamentem a székhez és felemeltem Őt. Csak egyetlen hely volt, ahol biztonságban tudhattam. Nem tudtam a szentostyát leválasztani a papírról, s így azzal együtt nyeltem le. Az újságpapír megakadt a torkomon, mintha szilvahéj lett volna, de leöblítettem a vizeskancsóból. Aztán visszamentem az ablakhoz és lenéztem Blackerre. Ekkor hízelegni kezdett: „Mit csináltál vele, Dávid? Ostobaság az egész! Hiszen csak egy darab kenyér!” – Olyan sóváran, olyan könyörögve bámult föl rám, hogy gyerekfejjel is csodálkoztam: hát ha igazán csak egy darab kenyérnek hiszi, akkor hogyan kívánhatja ennyire.

„Lenyeltem!” – mondtam neki.

„Lenyelted?”

„Le – mondtam –, menjen innen.” És akkor olyasmi történt, ami az én szememben ma megrázóbb, mint akár az ő megrontó szándéka, akár saját meggondolatlan cselekedetem: elkezdett sírni. A könnyek ferdén csurogtak végig félorcáján, egyetlen ép szeméből, vállai rázkódtak. Csak egy pillanatig láthattam az arcát, aztán elindult, fejét lehajtva; kopasz répafeje lóbálódzott a sötétben. Ha ma visszagondolok erre a jelenetre, szinte azt hiszem, hogy magát azt a Valamit láttam akkor, kikerülhetetlen vereségét siratva. Engem akart fegyverül használni, és – íme – eltörtem a kezében. Blacker egyetlen szeméből az ő könnyei hullottak.

A hideg utazásnak egyik fele véget ért. Most hosszú várakozás állt előttünk, aztán a döcögő helyi vonat.

– Érdekes történet volt – mondtam. – Azt hiszem, én odaadtam volna neki, ha már annyira megkívánta. Kíváncsi vagyok, mit csinált volna vele?

– Azt hiszem, mindenekelőtt nagyítóüveg alá rakta volna – mondta útitársam –, minden egyebek előtt mindabból, amiket – gondolom – tervezett vele.

– És a célzás? Nem látom tisztán, mit akar ezzel mondani.

– Hát – mondta töprengve –, ha jól meggondolja az ember, ez az eset számomra egy csodálatos kezdet volt. – Soha meg nem értettem volna, mire célzott ezzel – ha – mikor felállt, hogy táskáját levegye a hálóból – köpenye véletlenül ki nem nyílik, és ki nem villan alóla papi gallérja.

– Azt hiszem – mondtam –, ön úgy érzi, sokat köszönhet ennek a Blackernek.

– Igen – felelt. – Tudja, én nagyon boldog ember vagyok.

 

***

 

Gyermekkorom óta igazi élményt jelentenek nekem bizonyos imádságok. Például Pázmány Péter imakönyveinkben olvasható szentáldozás utáni imái. A miértre magyar szakos bölcsészként, majd tudományos kutatóként is érdeklődve kutattam, s ma is keresem a választ. Olvassunk el egy részletet egyik, először a 17. század elején megjelent Pázmány-imádságból. Nyelvileg nagyon igényesen megfogalmazott szöveg, a megragadhatatlannal, a kimondhatatlannal való viaskodás jellemző rá – és ha nem eleve lezsilipelve hallgatjuk/olvassuk e szövegeket, elgondolkodásra késztetnek. A kiválasztott, szentáldozás után mondandó Pázmány-idézet így szól:

Én üdvözítő Krisztusom, ha ama te kedves apostolod, kinek gondviselésére bízád a te nyájadat, meggondolván véghetetlen méltóságodat, alázatoson kér vala téged, hogy az ő csónakjából kiszállanál, mert ő bűnös ember lévén, nem volna méltó, hogy vele együtt lennél: Megyek és mit mondjak én Felségednek, ki nem egy házba, avagy egy hajóba vagy énvelem, hanem a te véghetetlen jó voltodból az én gyarló hajlékomban és énbennem vagy? Valjon s méltatlan voltomat tekintvén, ké[n]szerítselek-é téged, hogy az én bűnös házamból kimenj?

Eltávoztasd, én Istenem tőlem, hogy téged kikergesselek, tekintvén az én méltatlan voltomat: Sőt, Uram az te tanítvániddal, ké[n]szerítlek téged, a te véghetetlen jó voltodra, hogy maradj énvelem, mert elközelgett az éj, és besetétedik, ha te elhádsz engem, setétségbe maradok és a napfénytül megfosztatom.

Megfoglak ezért téged, én Istenem, és, mint régen Jákob, soha addig el nem bocsátlak, valamíg engem meg nem áldasz; valamíg az én régi nevemet el nem változtatod, az én gonosz szokásimat el nem rontod, az gonoszra gyorsalkodó lábaim erejét meg nem szárasztod. Nám a te gyönyörűséged, Uram, nem egyéb az emberekkel való nyájaskodásnál: a te kívánságod nem egyéb, hanem hogy mindenekkel jól tégy, irgalmazz mindeneknek. Azért, én Istenem, irgalmasságodnak nagy voltát most mutasd meg, az én lelkem erőtlenségét szent testeddel gyógyítsd meg. Ihon, kezeidben ajánlom magamat, és miképpen te énnekem adtad a te szent testedet, én is lelkemet Felségednek adom. [...]

 

Néhány további – különböző műfajú és különböző korokból származó idézettel továbbra is ugyanezt érzékeltetem, a találkozást, annak megsejtését/megélését, különféle helyzetekben. Nem mindig csak a keresztény gondolati hálóban elhelyezett sóhajok ezek, megértésükhöz nem elengedhetetlen feltétel a tanrendszer ismerete, annak elfogadása, megélése.

Lippai János 1664-ben megjelent gazdasági művének ajánlásában2 olvashatjuk:

[...] a régiek [...] oly két hasonló és egy megyéjű országnak tartották az egeket és a kerteket, hogy akik a földön emberekbül virágokká lettek [...] az egekben általvitettek és -plántáltattak [...]

Érdemes figyelnünk azokra a helyzetekre, amelyekből áthallik, átjátszódik hozzánk egy másik világ boldogsága, s olyan is előfordul, hogy valaki tapasztalatot szerez arról. Egy 17. századi ferences szerzetes híveinek a következő példázattal éreztette ezt az időn és téren kívüli helyzetet:3

Olvasom egy barátról, hogy az Istent azon kérte, hogy az mennyországnak érezhesse valami kis édességit. Egy madár kezde énekleni előtte és énekelve repülni az közel való erdőbe kezde. Utána indula. Egy ágra megszálla a madár, ott énekel vala. Az barát a fa alatt hallgatja vala. Végre elrepült, és a barát visszatére és a klastromot nem úgy látja, amint elhadta, őtöt senki nem üsmeri. És a nevéről felkeresék a régi írásokban és 300 esztendeit találák, hogy kiment a klastoromból. És neki az csak egynéhány órának látszott.

Elterjedt népénekünk a találkozás jóleső érzését sugallja:

Uram, jó nekünk itt lenni, a te szent hajlékodban,

Veled egyesülhet lelkünk, itt az oltártitokban!

Értünk dobog itt szent Szíved, mely bűnünkben is szeret,

Uram, jó nekünk itt lenni, hőn szeretni itt lehet!

***

Az „Uram, jó nekünk itt lenni” érzésről csak töredékesen tudok szólni. Nincsenek szavaim erre, s azt sem tudhatom, hogy az olvasó hajlandó-e előítéletek nélkül a mezsgyéről a világ másik oldalát szemlélni.

Annak a „másik világ”-nak a megközelítése – amelyre keresztény hitünk alapján ráláthatunk, ahová eljutni vágyunk – magányosan imádkozva, közösségben pedig a liturgia keretében szokott történni, liturgikus cselekményekkel, énekekkel, arra előkészített térben, a közösség aktív részvételével. Másfajta, de ezzel összefüggő út, ha az irodalom és a művészetek nyújtotta élmények terelnek ebbe az irányba bennünket. A liturgikus cselekmény részese nem kívülről szemléli a cselekményeket, nem határolódik el azoktól. Általában felkészülten, ünnepelni érkezik, nem csak odaszalad kötelességét teljesíteni. A megközelítés élmények, sejtések révén történik.

Aki az irodalom, zene és művészetek iránt fogékony, az nem vitatja az érzelmek fontosságát. A felvilágosodás óta belénk ivódott ratio-kultusz nehezíti, hogy a mezsgyén túli világ előítéletmentesen szóba kerülhessen. Nehéz a mai embernek alázattal, befogadásra készen szemlélődni. Verset hallgatni, képet nézni többnyire teljes biztonsággal, teljes vértezettel kezdünk, minden tanultságunkat bevetve arra törekszünk, hogy okosan észre vegyünk stíluselemeket, korjellemzőket, költői képeket stb., közben elfelejtjük magunkat átadni annak, amit hallunk, amit látunk.

Vallásos tartalmú művek esetén ennek az élménynek az elérését hátráltathatják belénk idegződött ismereteink is. Harmadik évszázada tananyag, hogy a vallásos művek nem tartoznak az igazi irodalomhoz. Régebben odatartoztak, mert segítették a nemzeti nyelveket, hogy „igazi irodalomra” is alkalmassá legyenek. De (azt mondják) „eljárt felettük az idő”. Állandóságuk miatt kiszorultak a kánonból. Hiába élt és él velük az olvasás, a befogadás, az éneklés révén máig népes közösség, nincs bennük újdonság, vallási tanokhoz alkalmazkodnak, a lenézett használati irodalom körébe szorultak.

A katolikus hitélet/liturgia csúcsa a szentmise, az Eucharisztia ünneplése. Kis túlzással azt is mondhatom, hogy itt a szentáldozáshoz járulva (legalábbis vágyainkban) érintkezünk az emlegetett másik világgal. Ebben segítenek az imák és énekek, például Aquinói Szent Tamás Oltáriszentségről írt himnuszai és a századokon át énekelt egyéb verses művek. Egy-egy példával illusztrálom ezt. Aquinói Szent Tamás, domonkos szerzetes, skolasztikus filozófus az 1264-ben elrendelt külön Oltáriszentség-ünnep méltó megülésére több himnuszt is írt, amelyeket máig énekelünk, latinul és anyanyelveken.

Aquinói Szent Tamás himnusza az Oltáriszentségről

Imádlak áhítattal, Isten: rejtelem,
aki e jelekben titkon vagy jelen.
Néked egész szívem átadja magát,
mert Téged szemlélve elveszti magát.

Szem, ízlés, tapintás megcsalódhatik:
de a hallás Rólad hittel biztosít.
Hiszem, amit hinni Isten fia szab:
igédnél, Igazság, mi van igazabb?

Isten-volta rejtve volt a keresztfán;
itt ember-arcát is rejti e talány.
De én mindakettőt hiszem, s vallhatom,
kérve amit kért a bűnbánó lator.

Sebeid Tamásként látnom nem lehet,
mégis Istenemnek vallak Tégedet.
Hadd hogy egyre jobban hinni tudjalak,
Tebenned reméljek, Téged vágyjalak.

Isten halálára emlékeztető
eleven kenyér és embert éltető,
add hogy éljen lelkem Belőled csupán
s jóízét Tebenned ne veszítse szám.

Kegyes pelikánom, Uram Jézusom,
szennyes vagyok, szennyem véreddel mosom,
melyből elég volna egy csepp hullni rá,
világ minden bűnét meggyógyítaná.

Jézus, kit titokban fedve látlak itt,
mikor lesz, hogy szomjas vágyam jóllakik,
hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat
leljem szent fényedben boldogságomat?

(Babits Mihály fordítása)

Ha a strófákat sorba vesszük, pontos és érzelmekkel teli megfogalmazás egyensúlyát találjuk bennük.

1. A strófa az alázat, teljes önátadás, önmagunkról való megfeledkezés alaphelyzetébe helyez.

2. Az érzékszervek csalódást okozhatnak: hitünk azonban hallásból ered, idéződik fel bennünk Szent Pál Rómaiakhoz írt levele (10,17). Emlékmezőnkben folyton felidéződnek korábbi ismereteink.

3. Az Isten- és emberarc is rejtett, nem látható, de hisszük, mint a jobb lator, akinek Jézus az üdvösséget ígérte.

4. Hitünket erősíti a kételkedő Tamás apostol esete...

5. Hitünket táplálja a kenyér, Jézus teste... és

6. a bor. A kiontott vér pelikánhoz hasonlóan táplál bennünket, fiait. (A fiait saját vérével tápláló pelikánnal világi és egyházi irodalomban, művészetben is gyakran találkozunk.)

7. Most még csak rejtve fátyol mögött, de az Eucharisztia már jelzi és ízlelteti a színről színre látást.

A Hozsanna című katolikus népénekeskönyvünk 119. éneke azonos tőről fakadt, azonos szókinccsel, képekkel szól az Oltáriszentségről, tulajdonképpen Aquinói Szent Tamás előbb idézett úrnapi himnuszából öt versszaknak szabad fordítása. Méltóságos dallama hasonlít Balassi Bálint Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét kezdetű versének (1584) dallamához. Első nyomtatott változata Pázmány Péter Imádságoskönyvében szerepel a szentmise imádságai között, az első három strófát az ostya, a negyediket és az ötödiket a kehely felmutatásakor énekelték. Az úrfelmutatás azt jelentette, hogy a hívek szemlélhették a felemelt ostya és bor színe alatt jelen lévő Krisztust, volt mód imádásra is, akár e strófák eléneklésére/elmondására. A szakirodalom ezt az éneket úrfelmutatáskori éneknek, verses imádságnak nevezi. Középkori előzményei is ismertek, Pázmány valószínűleg saját korának gyakorlatából vette fel Imádságoskönyvébe. Ez is máig folyamatosan állandó tétele katolikus énekeskönyveinknek. Pázmány Imádságoskönyvének szövege csak kicsit tér el a Hozsannában olvasható változattól.

Hozsanna, nr. 119. (←Cantus catholici, Lőcse, 1651.)

Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség,
Kenyér- és borszínben elrejtezett emberség,
Noha itt nem láthat, meg nem tapasztalhat
Az emberi gyöngeség.

Isteni erődet elrejtéd a keresztfán,
Testi gyarlóságnak homályával takarván.
Itt emberi tested előlünk elrejted,
Színek alatt titkolván.

Noha szent Tamással sebed helyét nem látom,
Uram, igaz hittel jelenléted megvallom.
E vallásban tarts meg, szent színedet add meg
Égben egykor meglátnom.

Váltságomnak ára, száradt szívem ereje,
Szegény bűnös lelkem megtisztító fürdője,
Szomjú, fáradt lelkem megvigasztalója,
Üdvösségem záloga.

Részegíts meg engem, Uram, te szent kelyheddel,
Oltsd el szegény szívem gonosz lángját véreddel.
Drága harmatoddal aszú szívem földjét
Kegyelmesen öntözd fel.

 

PÁZMÁNY Péter,
Imádságoskönyv, Grác, 1606, 58v.

Imádlak téged, láthatatlan Istenség,
Kenyér színe alatt elrejtetett emberség,
Noha itt létedet meg nem tapasztalja
Emberi érzékenség.

Isteni erődet elrejtéd az keresztfán,
Testi gyarlóságnak homályával befogván.
Itt is szent testedet elrejtéd, kenyérnek
Színe alatt mutatván.

Noha szent Tamással sebed helyét nem látom,
Uram, igaz hittel jelenlétedet vallom.
Tarts meg ez vallásban és te szent színedet
Add bódogul meglátnom.

Váltságomnak ára, száradt szívem ereje,
Én bűnös lelkemnek megtisztító fördője,
Szomjú s fáradt lelkem megvigasztalója,
Üdvösségem záloga.

Részegíts meg engem, Uram, szent poharoddal,
Oltsd meg én szívemnek gonosz lángját véreddel.
Szent véred pecsétit (miként Egyiptomban)
Vesd szívem ajtajára.

Az Oltáriszentségről több száz népének, vers és azok variánsai közül válogathatunk. A szentgyónáshoz és szentáldozáshoz járulást kísérő imádságoknak, énekeknek se szeri, se száma. Körmeneteken, szentségimádások alkalmával, szentséges litániák végzésekor az összeszokott közösségek jelentős része (talán éppen a közvetlen részvétel, közös ima és éneklés révén) ugyancsak a szív vágyódásával juthat el az „Uram, jó nekünk itt lennünk” érzéséhez. Bizonyára ez a jó érzés az oka annak, hogy például Csíksomlyón máig sokszor „végig” éneklik az énekeket, nemcsak azoknak egy-egy strófáját.

A harmadik közölt ének Faludi Ferenc jezsuita szerzetesnek, a magyar vers 18. századi megújítójának szerzeménye/fordítása, nem szorosan vett Oltáriszentség-ének. Ám abba a körbe tartozik, amely az egyén odaadottsági állapotában mindig elmondható, elénekelhető. Európa-szerte, szinte minden nyelven elterjedt, az eredeti, szonett formájú spanyol változatot Xavéri Szent Ferencnek tulajdonítják. Nálunk is imakönyvek állandó darabja. Az alábbi, Csáky Katalin 1767-ben megjelent imakönyvében található változat összevethető Faludi Ferenc azonos időből származó fordításával.

FALUDI Ferenc:
Az Ur Jézushoz                     
 
Jézus, szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Buzgón szeret tégedet;
Nem azért, hogy üdvezüljen,
Tüzre, kinra ne kerüljen, -
Másként szeret tégedet.
Ingyen Uram, te szerettél,
Teremtettél, megszenteltél,
Megváltottál engemet:
Ugy, én szivem szép szerelme!
Az én lelkem gerjedelme
Ingyen szeret tégedet.
Ebben a hív szeretetben,
Hóltig való tiszteletben
Vigan ontom véremet,
Vigan néked én Istenem,
Drága kincsem és mindenem,
Feláldozom éltemet!

CSÁKY Katalin,
Mennyei igyekezet, Kolozsvár, 1767, 73.

Xaverius Sz. Ferencnek isteni szeretettől gerjedező öröme

Szerelmes Jézusom szeretlek tégedet,
    De nem azért hogy te üdvözíts engemet,
    Vagy hogy örök tűzzel bünteted azokat,
    Kik te szerelmedtől elvonják magokat.
Hanem hogy érettem keresztet viseltél,
    Sok kínt, s fájdalmakat érettem szenvedtél,
    Bűneimnek zsoldját halállal fizetted,
    Megtisztítván lelkem bűnöm eltörlötted.
Mindezekért méltó vagy a szeretetre,
    Méltó dicséretre, méltó tiszteletre;
    Méltó, mert királyom vagy, és én Istenem,
    Mind földön, s mind égen, csak te vagy minde-nem.

 

Egy-egy jól megfogalmazott költői kép felidézte az európai keresztény emberekben a katekizmusban már gyermekkorukban memorizált, a prédikációkban folyton hallott tartalmakat, színvonalas művekben újra és újra eljuttathatja őket (legalábbis vágyaikban) „a kétmezsgyéjű világ” határára, talán a másik oldalára is. Jó volna, ha az ilyen irányú gondolatokat elindító tudásból minél többel rendelkeznénk, ha őseink öröksége nem veszne ki belőlünk. Ha az érzelmeinkbe ivódott ének- és imaszövegeket, azok nehézségekben segítséget nyújtó erejét magától értetődőnek, fontosnak tartanánk.

Számomra felszabadító erőt jelentett az Erdélyi Zsuzsanna által közzétett archaikus imádság-anyag.4 Hiszen én még ebbe nőttem bele! És íme: még egyetemista voltam, amikor jeles költők művészi szempontból is értékes anyagnak tartották a közölt archaikus imádságokat. Erdélyi Zsuzsanna egyszerű öregasszonyai számára még egyértelmű a dolgok sorrendje. Furcsa módon: ma újdonságként hatnak.

Egy élményszerű felismerésemről mondok néhány mondatot. Berzsenyi Dániel Fohászkodása, Istenhez fohászkodó himnusza, a szerző kiemelt helyzete miatt bekerülhetett az irodalmi kánonba. A versnek különféle magyarázatai születtek, leggyakrabban a korszerűség eszméit keresik benne, a felvilágosodás hatását mutatják ki belőle. Vallásos népénekekkel foglalkozva, s feltéve, hogy a jó hangú, evangélikus istentiszteleteken részt vevő Berzsenyi bizonyára ismerte felekezete énekeit, jutottam el oda, hogy a vers a hagyományba kapcsolható. Berzsenyi a vers keletkezésekor Kis János evangélikus lelkész, költő istentiszteleteire járt, annak asztaltársaságában gyakran beszélgettek a költészetről. (Minderről Kis János Naplójában olvashatunk.) Arról a Kis Jánosról van szó, aki Berzsenyi költészetének jelentőségét megsejtette, aki Berzsenyi Fohászkodásához hasonló felépítésű verset is írt. Jellemző: Kazinczy Ferenc Berzsenyivel ezt a verset ki akarta hagyatni kötetéből. Később Kazinczy tette közzé Kis János verseinek gyűjteményét, annak valamennyi vallásos versét mellőzve. Kölcsey Ferenc recenziójára írt válaszában Berzsenyi ezt írta a Fohászkodásban is előforduló különös képekről:

„Első vádja a recensensnek az, hogy én gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra tévedek el...” „Az oly expressiók, mint dithyrambok lángköre s gőztorlaszok alpesi, nékem sem tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem, de vajon hideg szemmel kell-é azokat nézni? Vajon nem változik az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exaltált szellembe, melyben azok mondva vagynak, tehát látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint azon szellemnek természetes öltözetei, azaz az exaltált képzelődésnek exaltált képei.”

Megszívlelendő szavak. Csak racionálisan nézve a költészetet, ismételve Berzsenyi kérdését: „Vajon nem változik az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük?”

A gondolati emelkedettségig, az érzelmi azonosulásig nemcsak a költészet mozdíthat el bennünket. A jól megírt próza hasonlót érhet el. Írásom elején Graham Greene 1955-ben írt Célzás egy magyarázatra című elbeszélését idéztem. Most, zárásként, Fekete István Alkony című elbeszélésével5 érzékeltetem azt a jelentéstöbbletet, ami egy apa-fiú viszonyban jelenik meg azoknak, akik legalább sejtik, hogy mi történik az elbeszélésben az apa halálos ágyánál, mit jelent az Eucharisztia a halál elfogadásában. Az öreg erdész haldoklik, papot hívat, papot, aki saját fia.

A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az öregember: – Dicsértessék az Úr Jézus!

A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az utat a gyermeknek…

Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: – Ego te absolvo.

A drága arc fölé hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.

– Istenem – gondolta az apa, – mintha az édesanyja nézne rám… Az ő szemei. Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy mozdulattal hívogatta…

– Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már…

A pap összeroskadt az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.

Aztán csend lett a szobában.

A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a felhők késleltették.

Így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem ér el odáig.

Írásomban a vallásos témájú irodalmi művek befogadásáról volt szó. Arról próbáltam meggyőzni az olvasót, hogy az előítéletek elvetése előfeltétele a vallásos témájú irodalom élvezetének. Ezen kívül fontos, hogy érjünk rá a teljes odafigyelésre, készüljünk azon ünnepi pillanatokra, amikor arra számíthatunk, hogy áthallik valami a szakrális, égi világból. Mert ezek a pillanatok, érzések azok, amelyek felemelnek, felemelhetnek minket is.

Szelestei Nagy László

 


[1] https://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_024.html

[2] Lippay János, Posoni kert, Nagyszombat, 1664, a3v.

[3] Csíksomlyói prédikáció, 1670-es évek, kézirat (Szelestei N. László, Magyar ferencesek prédikációs gyakorlata a 17. században, Piliscsaba, PPKE BTK, 2003, 51.)

[4] Hegyet hágék, lőtőt lépék...: Archaikus népi imádságok, gyűjt. Erdélyi Zsuzsanna, Kaposvár, 19741

[5] https://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_011.html

 

 

 

2021-04-11

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks