Kondor Ilona versei

Füredi fák

A parti fák alatt
elénk tárul a tó;
örök pillantást,
sok belső vihart
hordozó.
A felszín villódzó színében
fodrozó napszakok alatt
valami végtelen kezdődik,
sohasem ugyanaz.
Múlt századok
koppanó léptei
felébresztik
az időtlen időt,
a rejtve érkezőt.
Sok lélek
gomolyog a ködben,
ránk hajol
pillanatnyi csend.
Vonat zakatol.
Megérint egy hang,
válaszol
vadkacsák tavasza,
vadkacsák nyara
– íratlanul.
Mindez a végtelen
karjaiba hull,
felőrli lelkeinket,
kikeletet csihol a télből.
Minden születés
égő szín,
napszítta szikla,
vitorlások szélben
csilingelő hangja.
A tavat hívják,
a tavat őrzik
a parti fák.
Az emberre bízzák
a csodát

Átölelhet-e még?

Kenyerem van
és égig érő hitem,
még sincs rendben
semmi sem.
A szükség
tördeli a gondolatot.
A szép szavak
elszállnak.
S mint a vakok,
botorkálnak a csillagok.
A viszonylatok
megszállva kavarognak.
Mikor lesz végre születés?
Mikor látod úgy
a mennyet és a poklot,
hogy szemed előre néz?
Utad merre kanyarog?
Megtalálod-e
egy kicsiny házban,
hol pók szövi
a holnapot?
A parti fövenyen
kagylók hada.
Tőlük talán megtudhatod:
átölelhet-e még a csönd,
mi múltat, jelent összefog?
Egy kicsiny házban,
hol pók szövi
a holnapot.
S benne az ember,
mint a gyermek,
örök játékba fog

Kondor Ilona költészetét itt mutatjuk be

fotó:Balatonfüred honlapja