Korunk számára adott jel

A szentek történetéből tudjuk, hogy aki átadja magát Isten akaratának, az isteni kegyelem befogadása által maga is jellé változik. A szentek és boldogok annak a korszaknak jelei, melyben élniük adatott. S ezen korszakokat a szentek s boldogok által megélt élet jelén keresztül tudjuk leginkább jellemezni, értelmezni. Korának ilyen, egyre fényesebben ragyogó jelévé válik Isten szolgája Esterházy János is, akinek boldoggá avatási eljárása 2019. március 25-én kezdődött Krakkóban.

Életútja

Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon. Édesanyja a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő, édesapja gróf Esterházy János Mihály volt. A Trianon után Csehszlovákiába szakadt felvidéki magyarság kiemelkedő politikai vezetőjeként és prágai majd pozsonyi parlament képviselőjeként tevékenykedett a két világháború közti, küzdelmekkel és megpróbáltatásokkal teli időszakban.

Esterházy a „keresztény hit buzgó megvallója és az üldözöttek önfeláldozó és bátor védelmezőjeként”, a legnagyobb veszélyek közepette is felemelte szavát mindennemű jogtiprás ellen. Annak ellenére, hogy személye a folyamatos támadások kereszttüzében állt, sohasem szűnt meg hirdetni a közép-európai (s elsősorban a magyar–szlovák) sorsközösség és kiengesztelődés fontosságát. A keresztény társadalomtanítás elveire épülő politikai küzdelmei mellett 1939-ben tevékenyen részt vett a lengyel menekültek magyarországi befogadásában. 1942-ben a pozsonyi parlament képviselői közül egyedül ő utasította el nyíltan a szlovákiai zsidóság deportálását kimondó törvényt. Ezt követően számos üldözött zsidó életét mentette meg azzal, hogy Magyarországra menekítette őket. Mindezért a Gestapo körözte, s a nyilasok letartóztatták. Kereszténysége és magyarsága miatt 1945 után neki is az üldöztetés és a szenvedés jutott osztályrészül.

Miután tiltakozott a csehszlovákiai magyarokat a Benes dekrétumok miatt érő üldözés ellen, letartóztatták, a Gulagba hurcolták, majd távollétében, Pozsonyban kötél általi halálra ítélték. Négyéves szovjet kényszermunka után tért vissza Csehszlovákiába, ahol halálos ítéletét kegyelemből életfogytiglanra változtatták. Esterházy tizenkét évig szolgálta népét hivatásából fakadóan keresztény politikusként. Ezt követően ugyanennyi időt kellett raboskodnia kommunista börtönökben, tüdőbajtól sújtva, súlyos szenvedések közepette. Hosszú évekig tartó börtönkálvária után, 1957. március 8-án, a szentség jegyében halt mártírhalált a morvaországi Mírov börtönében.

Az életét és szenvedését vezeklésként Istennek felajánló Esterházy János halála után a hatóságok még földi maradványait sem voltak hajlandóak kiadni hozzátartozóinak. Tragikus történetéről, évtizedeken át tartó kényszerű elhallgattatás után, csak a rendszerváltoztatást követően lehetett beszélni. Temetésére csak halálra ítélésének hetvenedik évfordulóján kerülhetett sor, végakaratának megfelelően szülőföldjén, a zoboralji Alsóbodokon. Életművének tényszerű feltárása után megkezdődött boldoggá avatási eljárása. Tisztelői a jelenleg is folyamatban lévő eljárást és Isten szolgája lelki testamentumának megvalósítását a 2021. január 6-án megnyílt Esterházy Emlékév eseményeivel és imáival is szeretnék lelkiekben támogatni és megerősíteni.

Életszentsége és áldozata

Azon túl, hogy politikusi hivatását a Rerum Novarum enciklika alapjaira építve teljesítette, a második világháború vége felé a szovjet hadsereg közeledtére nem menekült Nyugatra, mert az volt az elve, hogy az elkövetkező nehéz időkben azok mellett kell maradnia, akiket képviselt, vagyis honfitársai mellett. Gróf Esterházy János tisztában volt azzal, ami reá vár, mégis maradt. Önként vállalta a keresztet, a meghurcoltatást, a megaláztatást. Tudatosan vállalta az áldozatot, mint egykor Mestere, Jézus, aki szeretetből áldozta életét értünk. Ugyanez az áldozatos szeretet késztette Esterházy Jánost is arra, hogy felajánlja magát Istennek áldozatul. Ő maga, így írt erről, nővérének, Lujzának:

„A háború vége felé, körülbelül amikor a pesti ostrom kezdődött, akkor kezdtem imádkozni azért, hogy a jó Isten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy Őt megtisztulva követhessem. És mivel ezt kértem, ezért imádkoztam, mikor az oroszok elszállítottak, és aztán később is, teljesen nyugodt voltam – és mikor már úgy éreztem, hogy helyzetem nagyon nehéz – egyszerűen azt mondtam magamnak, hogy nem szabad kétségbe esni, hanem örülni kell, mert az Úr Jézus meghallgatta kérésemet.”

Esterházy János a rabságban sorstársait vigasztalva, folyamatosan imádkozott népéért és szeretteiért, akiknek egy hazacsempészett cetlin a Gulagból ezt üzente: „Hitemet nem veszítem. Az Úristen és minden szentjeink itt vannak velem és segítenek. Imádkozom értetek és mindenkiért.” Fogolytársaiért is imádkozott. Egy halálos beteg lett fiú Esterházy érte elmondott kilencede után gyógyult meg. Önmaga vonatkozásában viszont nem az egészségért, nem a szabadulásért fohászkodott, hanem azért, hogy jól fel tudjon készülni az Istennel való találkozásra. Ez az imája is meghallgatásra talált. „Legjobban attól féltem, hogy szent gyónás és szent áldozás nélkül kell meghaljak. És ezért Szent Terézkéhez és Kaszap Istvánhoz azért imádkoztam mindennap, hogy eszközöljék ki az Úr Jézusnál, hogy halálom előtt meggyónhassak és szent áldozáshoz járulhassak. De mivel erősen beteg voltam, azt kértem, hogy ha nem gyónhatnék és nem áldozhatnék halálom előtt, akkor eszközöljék ki, hogy utolsó pillanatomig öntudatomnál legyek, hogy az Ő segítségükkel utolsó percemig tudjak ájtatosan imádkozni és a bűneimet bánni, hogy üdvözülhessek.”

Fogságból való hazatérése kapcsán azt kérte: „De ha nem térhetnék haza, eszközöljék ki kegyesen az Úr Jézus Krisztusnál, hogy olyan helyzetbe kerüljek, bárhol is legyen ez, hogy reggelenként szent misére járhassak, és minél gyakrabban járulhassak szent áldozáshoz, hogy az Úr Jézus legirgalmasabb testének magamhoz vétele által megerősítve, a megszentelő kegyelem birtokában olyan mélyen vallásos, katolikus életet, manrézai életet élhessek, hogy az Úr Jézusé lehessek már életemben, hogy aztán az övé lehessek halálomban is. Aztán kértem, hogy tegyék lehetővé akkor, hogy legyen egy missalem és egy manréza imakönyvem, hogy ezek segítségével jobban tudjak imádkozni.

És ma édes Lulkóm, Pozsonyban vagyok kórházban (tehát nem otthon), van itt egy kápolna, ahol mindennap van szentmise, hétköznap reggel 6-kor, vasárnap 7-kor, […] van egy missalem (a Te régid) és Mariska fog hozni egy manréza imakönyvet... Hát, ha ez nem csodálatos és százszázalékos imameghallgatás, akkor semmi. Hát igazán nem lehet nem könnyezve megköszönni ennyi kegyelmet és irgalmat.”

Esterházy János számára egy volt a fontos: lelkileg megerősödni, gyónni, áldozni, jól imádkozni, jól felkészülni az Istennel való találkozásra, a halálra. Hazatérése után az alázat érzésével így ír önmagáról: „Visszatértem és ma olyan vagyok, amilyenre formált Jézus urunk legirgalmasabb szíve, a Mama, a Te és Mariskának kérésére – Tudom, hogy nagy változáson mentem át – de ezért engem dicsérni nem lehet és nem is szabad – mert még ma is mikor ezen változáson átmentem, oly végtelenül messze vagyok attól, hogy igazán olyan legyek, hogy Jézus Urunknak öröme lehessen belőlem. És hogy így engesztelhessem, hogy csak azt kérhetem tőletek, hogy a Ti nagyon hatásos imáitokkal kérjétek az Úr Jézust, a jóságos Szűz Máriát, Szt. Terézkét és Kaszap Istvánt, hogy adjanak kegyelmet nekem és erőt, meg kitartást, hogy jószándékaimat meg tudjam valósítani.

A levél címzettje, testvére Esterházy Lujza volt, aki e sorainak olvasása után írt emlékirataiban veti papírra utolsó találkozásuk kapcsán: „Most értettem meg, mi ez a békés ragyogás a tekintetében: a hite volt az, ami éltette. Mindig hívő volt, ahogyan kortársai közül is sokan. De már a letartóztatása előtti hónapokban észrevettem, hogy a hite sokkal elmélyültebb lett; az előző nyár óta egyetlen vasárnapi misét sem mulasztott el.

Lujza nővére, megértéssel fogadja, hogy a Gulag táborok szörnyű szenvedéseit maga mögött tudó Esterházy János nem azért kér tőle imát, hogy mielőbb teljes mértékben megszabadulhasson a rabságból, hanem azért, hogy az „Úr Jézust engesztelhesse”, illetve, hogy „jószándékait” (azaz felajánlásait) meg tudja valósítani. Esterházy Lujza láthatóan tisztában volt azzal, hogy testvére levelében mit takar a „jószándékaimat” fogalom, mert válaszlevelében sietett biztosítani bátyját: „igen, nyugodt lehetsz, teljesíteni fogom azt, amit kérsz és teljes szívemből fogok imádkozni érted, hogy a jó Isten kegyelme erőt adjon és biztatást jó szándékaid megvalósítására”.

Isten szolgája, Esterházy János „jószándéka” fogadalmát, az életfelajánlást rejti magában. Ennek egyik bizonyítéka az Esterházy János életének legfontosabb mozzanatait tartalmazó rövid életrajzi összefoglaló, amelyet nővére Lujza, röviddel bátyja halálhírének kézhezvétele után fogalmazott meg a család nevében Párizsban, 1957. március 15-én, s amely a következő sorokat tartalmazza: „Kiszabadult fogolytársai szerint (mind)ennek ellenére, Esterházy János tartotta a lelket mindannyiukban. S gyakran emlegette: szenvedéseimet szívesen viselem el és ajánlom fel Istennek könyörgésként Magyarországért és a többi rabországért, hogy szabadok és boldogok legyenek.”

Az Eucharisztia tisztelete

Szabaduló börtöntársai elmondták, Esterházy, ha tehette, segédkezett vagy ministrált, amikor az ott fogva tartott papok titokban misét celebráltak a bebörtönzötteknek. Lénár Károly atya, akit lukanényei plébánosként tartóztattak le, így beszélt az egyik vele készített interjúban: „Lipótváron a börtön kórházában találkoztam vele. Ott is példát adott a többieknek. Titokban miséztünk a börtön vaságyán, a rozsdás kanál volt a kehely. A jobb érzésű őrök csempészték be a bort, és a legmegbízhatóbb civil rabtársaink – élen Esterházy gróffal – hordták szét az Oltáriszentséget a többi fogolynak.”

Erről tett tanúságot František Mikloško, szlovák keresztény politikus is, aki egy szintén bebörtönzött szerzetes paptól, Jan Mastiliaktól hallotta, hogy a titokban átváltoztatott kenyeret „a súlyos beteg Esterházynak adták át megőrzésre. Ő, ha a zárkában, a rabok szájából durva szavakat hallott, akkor lehetőség szerint inkább kiment a cellából, és a folyosón tartózkodott, hogy ne kelljen a »Szent Kenyérrel« a trágárul beszélő rabok társaságában lennie.” Esterházy Jánost a börtönkörülmények közti Eucharisztia tisztelete miatt rabtársai „járó szentségtartónak nevezték”. Az őt látogató húga, Mária szinte megdöbbent azon, hogy mindennek következtében fivére a szenvedések közepette milyen megbékélt és belenyugvó lélekkel viseli sorsát. Több alkalommal is megjegyzi leveleiben, hogy fivére lelki tartását már önmagában csodának tartja. Nyomát sem látja benne a haragnak vagy bosszúvágynak. Ennek egyik okát maga Esterházy mondta el neki az egyik beszélőn: „Nincs hiányom semmiben, mert a legjobb orvosságot [az Oltáriszentséget – MI] mindennap megkapom.”

„Megkérdeztem, nem érez-e gyűlöletet vagy bosszúvágyat azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedések tömegét zúdították rá – írja Mária, egyik levelében Lujza nővérének. – »No hallod! Miért? Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta ezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?« – válaszolta. Ebben a pillanatban kedvem lett volna a kezét megcsókolni. Ő, aki korábban annyira megjegyzett minden sértést, most a mások iránt érzett gyűlöletnek vagy az elutasításnak még az árnyékát is távol tartja magától! Szánakozik azokon, akik valaha is ártottak neki, s fáj neki, hogy oly sok ember van, aki ily módon is megbántja az Istent.”

Egy börtönlátogatás után így számolt be testvére sorsáról: „Szegényke egyszerűen elpusztul ott az éhségtől és a hidegtől, és nincs, egyáltalán nincs mód a segítségre. ... Most először értettem meg a szavakat: »Féljetek azoktól, akik nem csak a testet ölik meg, de a lelket is.« Ők ezt teszik. Az ő lelkét nem tudják hála Istennek, nem, mert ő meg tud bocsátani most is.”

Bár Mária mindent megpróbált, fivére hamvait soha nem kapta vissza, még utolsó búcsúlevelét sem, amit már csak diktálni tudott egyik orvosának. Ez az orvos később Máriának elmondta, e levélben Esterházy „elbúcsúzott Tőletek, és átadta magát Isten akaratának”. Ezt követően a vele együtt raboskodó boldog Vasil Hopko görögkatolikus püspök karjaiban lehelte ki lelkét 56 évesen, tizenkét év rabságban eltöltött súlyos szenvedés után. A Gulagon mondott imáinak egyik kérése, hogy ne halhasson meg szentségek nélkül, ezzel beteljesedett.

A halálát követően szülőfalujában Újlakon tartott gyászmise után Mária így írt testvérének, Lujzának: „A gyász fájdalmát enyhítette egy ismerős szlovák asszony vigasztaló szava, aki mise után azt mondta: »Nem érte, hanem hozzá kellene imádkoznunk!«” Számos, börtönből szabadult rab is megerősítette számára, hogy bátyja rabként is néma alázattal és állandó imádságban viselte sorsát. Hétköznap szeretteiért imádkozott, vasárnapi imáit és szenvedéseit jótevőiért és ellenségeiért ajánlotta fel.

Esterházy János szolgálata, mártíromsága, az Oltáriszentséghez való ragaszkodása lelki iránytűként szolgálhat az egyetemes magyarság, illetve minden más nemzet fiai számára is. A lengyel–magyar származású, egykori mártír életű politikus példája a keresztény Európa védelmében éppúgy, mint a visegrádi négyek népei megbékélésében is nagy szerepet tölthet be.

A hamvait befogadó alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpont a Pázmaneum Társulással és a felvidéki Mirjam Rádióval születésének 120. évfordulójára Esterházy Emlékévet hirdetve fokozni szeretné a boldoggá avatásáért folyó előkészületi munka és imádság intenzitását, illetve az e célt szolgáló lelki programok hatósugarának kiterjesztését, s várja minden olyan felvidéki, illetve kárpát-medencei magyar szervezet és intézmény csatlakozását, amelyek magukénak érzik a mártír gróf oltárra emelésének ügyét. Mindezt az Isten szolgája Esterházy által is oly gyakran hangoztatott felhívás szellemében: „Cselekedjünk mindnyájan teljes egységben és szeretetben!”

Molnár Imre

 

 

2021-03-07

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks