Köszönöm, Tiszi!

Miért őrzi márványtábla és díj egy állami gimnáziumban egy ott alig három évet működő paptanár emlékét? Mit tudott a harminchárom évet sem élt fiatalember, amitől évtizedek múltán is meghatottan emlékeztek rá diákjai? Írásunkban a száztíz éve született vértanúra, Könözsy Lajosra (1915–1948) emlékezünk az Óbudai Árpád Gimnázium iskolatörténeti gyűjteményének segítségével.

A Magyar Királyi Állami Árpád Gimnázium 1940-ben nemcsak új iskolaépületet kapott a Nagyszombat utcában, de új hittanár is érkezett az intézménybe: Dr. Ajtai Kálmán helyére az 1939. június 18-án felszentelt esztergomi egyházmegyés pap, Dr. Senkár (1942-től: Könözsy) Lajos került. Az épp csak huszonöt éves, frissen doktorált lelkipásztor a csupa fiúkból álló nyolc évfolyam hitoktatója lett. Doktori munkáját Az istenképiség teológiája címmel írta és védte meg Schütz Antal vezetése mellett még 1939-ben. Schütz személye és a mellette végzett munka Senkár önéletrajza szerint mély hatást gyakorolt rá: „Ekkor alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy az elméleti kérdéseknek és az életnek a legteljesebb harmóniában kell lenniök.” Neki köszönhetően Rómában is folytathatott elsősorban a dogmatikára és filozófiára összpontosító tanulmányokat („nem l’art pour l’art, hanem hogy jobban bírjak szeretni”), majd hazatérve 1940-ben az Árpád Gimnáziumban valóra válthatta fent idézett célkitűzését, és a lelkipásztorkodás, valamint a pedagógia terén is kamatoztathatta tehetségét.

Komoly és szent ambíciókkal kezdte meg munkáját az intézményben. Ahogy önéletrajzában írja, célja az, hogy „diákjaimat megtanítsam lendületesen, merészen gondolkodni; intenzíven szeretni mindent, ami igazi érték; és arra, hogy az igazi transcendencia a humanumnak legmélyebb bázisa”. Valódi ars poetica ez, amelyet megvalósulni látunk iskolalelkészi, hittanári működése során.

Hittanárként egyben a már működő – az önnevelést és a tevékeny szeretetet középpontba helyező – Mária Kongregáció vezetését is átvette. Az évkönyvek szűkszavú, hivatalos hangvételű beszámolóiból is kitűnik, milyen új lendülettel fogott hozzá az ifjúsági lelkipásztorkodáshoz. Azt, hogy a fiatalok mennyire lelkesedtek a rendkívüli intelligenciával megáldott és közvetlen pap iránt, a róla megőrzött anekdoták mellett a kongregáció tekintélyes létszámgyarapodása is tükrözi: az 1939–1940-es tanévben még 15 tagot sorai között tudó Mária Kongregáció egy évvel később már 44 kongreganistát számlál, 63 Szív-testőr mellett. (A „Szívtestőr-gárdát” az alsósok, a Mária Kongregációt a felsősök alkották.) Az előbbivel kapcsolatban Könözsy kiemelte: a társulat működése soha nem lehet öncélú, ugyanakkor törekedett arra, hogy a 10–14 éves fiúk igényeire hangolja a tevékenységeket („kirándulások, játékok, rögtönzött előadások, teadélutánok, közös reggelik stb.”), azzal a céllal, hogy a gárdából a komolyabb elköteleződést kívánó kongregáció felé szabad és természetes legyen az átmenet. Tudatosan számolt a serdülők lelki sajátosságaival: „Állandóan akarnak tenni valamit, sőt nagyon sokat a liliomos zászlóért, Krisztus és a Nagyasszony országáért. Fogékony a lelkük, de szalmaláng temperamentumuk megneveléséhez sok isteni kegyelem és idő kell. (…) Minden fáradságot megér ez a munka…” – fogalmaz az 1940–1941-es tanév évkönyvének beszámolója. A későbbi bejegyzésekből is kitűnik: a kongregációs tevékenység célja elsősorban az volt, hogy párbeszédbe hozzák a katolikus tanítást és a hétköznapok dilemmáit, „világnézeti kérdéseit”.

Nemcsak a kongregációs életet újította meg és tette korosztályspecifikussá, de így járt el az iskolai lelkigyakorlatok rendszerével is. A korábban csak a végzős évfolyamok számára elérhető lehetőséget kiterjesztette az alsóbb évfolyamokra is, őket is kétfelé osztva: az alsóbb és a felsőbb évfolyamok külön buzdításokat hallgattak, míg a végzős diákok a Manrézában vettek részt lelkigyakorlaton.

Az Árpád Gimnáziumban töltött első tanévében az igazgató, Gáldy Béla segítségével elérte, hogy a tanulók az új, modern iskolaépületben vehessenek részt a szentmisén: Dr. Hamvas Endre érseki helytartó járta ki az erre vonatkozó szentszéki engedélyt. 1941. január 12-étől vasárnapi szentmiséket ünnepeltek az iskola aulájában („amely a maga komoly, arányos vonalaival, nemes anyagú kivitelével s fűthető voltával szinte predesztinálva van e célra” – fogalmaz a tanév évkönyve). Hogy ezt méltó módon tehessék, Lopos Gyula bútorgyáros „művésziesen szép szárnyas oltárt” ajándékozott az iskolának, a liturgikus felszerelések beszerzéséhez szükséges hozzájárulást pedig a tanulók családjai adták össze. A mozgó oltár nem láthatott el sokáig szolgálatokat az iskolában: a második világháború során megsemmisült, így mára pusztán néhány halvány fénykép őrzi emlékét.

Annak, hogy az iskolai szentmiséket az iskola aulájába helyezték át, jelentős pasztorális haszna lett: a diákok a korosztályuk igényeit és kérdéseit célzó prédikációkat hallgathattak. A tanév végén, fél év tapasztalattal a háta mögött az új iskolalelkész és az iskola levonta a következtetést: „Az iskolai szentmisékkel (...) ifjúságunk lelki nevelése felbecsülhetetlen értékű lehetőségekre tett szert. Tanulóink hitéletén, egész magatartásán üdvösen látszik máris ennek eredménye.” Az évkönyv a tanulók szentségi életének fellendüléséről számolt be: „az iskolai szentmiséken egyre emelkedik a gyakrabban áldozók száma”, s hogy ez így történik, az bizonyosan Könözsy Lajos személyes figyelmének gyümölcse.

Erről a személyes figyelemről őriz egy történetet az iskola öregdiákja, az ekkor második osztályba járó, később színművésszé lett Sinkovits Imre – aki Könözsy atya hatására a papi hivatás választásán is elgondolkodott. „Az egyik húsvéti vakációban egy teljes napon át kirándultam vele, utána hazakísértem. Mondtam, köszönöm, Tiszi, ezt a napot. Hallottam, hogy mondja latinul a gyónási feloldozás szövegét. Hozzátette: »Aztán, Siki – így becéztek akkoriban –, ha van kedved, holnap reggel elmehetsz áldozni.« »De Tiszi, hát hogy menjek, ha nem is gyóntam?!« »Lüke vagy? Egész nap beszélgettünk…«”

Tiszinek szólították. A háta mögött használt becenév éppen az ő bátorítására vált „hivatalossá” – emlékezik ugyancsak Sinkovits Imre: „...főleg indirekt pedagógiával hatott értékvilágunkra és jellemünkre. Például lebeszélt bennünket arról, hogy atyának, főtisztelendőnek hívjuk. »Srácok, hogy hívtok a hátam mögött?”« »Hát... öööö... Tiszinek.« »Akkor szembe miért nem így?!« Ha egy tizenegy-tizenkét éves gyereknek ilyet mondanak, az valamit megtanul az őszinteségről, tisztességről.”

Iskolai emléktáblájának avatásakor egykori diákja felidézte sokuk emlékét: a szünetekben Könözsy Lajos az udvaron játszó gyerekek között sétált, s időnként egyet-egyet „kiemelt”, megszólított, s ketten folytatták a sétát. A távolról szemlélők egyszer csak látták: reverendája zsebéből lila stólát vesz elő, nyakába teszi, feloldozza a beszélgetőtársat, és engedi is vissza társai közé, tovább rúgni a bőrt.

Könözsy Lajos lelkipásztori tevékenysége nem üres aktivizmus volt. A Jel folyóiratban publikált lelki naplója szemelvényeiből kitűnik a belső hajtóerő: „Istenem, én apostolod akarok lenni, Mindenem a Tiéd: hangom, tollam, szívem, tehetségem, semmit magamnak vissza nem tartok” – fogalmaz 1937. november 20-i bejegyzésében. Küldetéséről pedig így vall 1938-ban: „Hányat kell még vezetnem? Kiket? Nem számít. Te kellesz nekem, Uram, a Te életed, s én megsemmisülök. Nekem örömöm s egyetlen boldogságom, hogy a Tiéd lehetek: szavam, megjelenésem, tekintetem, gesztusom, lelkem, tüzem, életem – mindenem…” 

Tanítványai a rajongásig szerették a ragyogó intellektusú papot, aki nemcsak hittant tanított nekik, de szabadidős tevékenységeikben is társuk volt. Szőnyi G. Sándor filmrendező élénk visszaemlékezéseiben úgy jelenik meg, mint lelki atya, cserkészvezető és idősebb barát: „Rómából érkezett, több diplomával a tarsolyában. Csodáltuk Olaszországból hozott széles karimájú, fekete papi kalapját, kisportolt, energikus mozgását – szinte röpült körülötte a reverenda. Együtt járt velünk uszodába, csodáltuk okosságáért, de még jobban szerettük, tiszteltük azért a baráti és mindig kedves bölcsességért, ahogyan eligazított bennünket nemcsak a világi, hanem a hitbeli kérdésekben. Sohasem tette ezt »fenségesen«. …egy picit – nagyon büszkén – a barátunknak is tartottuk őt.”

Ezekben az években személyes élete sem volt eseménytelen. Az iskolai évkönyvek tanúsága szerint évente költözött. 1942 szeptemberében változtatta meg nevét: nevelőapja, Könözsy Pál után felveszi a Könözsy vezetéknevet.

A szeretett paptanártól az 1943–1944-es tanév közepén kellett búcsút vennie az árpádistáknak: január 28-án áthelyezték a Műegyetemhez, miközben a Képzőművészeti Főiskolán is lelkészi feladatokat kapott. Ekkorra Schütz Antal meghívására teológiai magántanári feladatok is megtalálták. Hittanári állását a gimnáziumban Balzsay András vette át, aki a második világháború ideje alatt hősies embermentő tevékenységet folytatott Óbudán. Könözsy 1945 és 1948 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban miniszteri titkárként működött – miközben egyre fogyott körülötte a levegő. Az ÁVO vallomást akart kicsikarni tőle a Mindszenty-per előkészítése során, ám ő ezt többszörösen megtagadta. Tanítványa, a már korábban idézett Szőnyi G. Sándor visszaemlékezésében úgy tudja, „meghalt a háború után egy-két évvel, fiatalon, egy váratlan, súlyos betegségben”, a kórházi dokumentumok pedig agyhártyagyulladást állapítanak meg halála okaként. A valóságban a kínzások következtében már menthetetlen állapotban szállították a Margit Kórházba, ahol jelen volt – ekkor még cselédkönyves – orvosként egykori diákja, Pintér Endre. Ő tanúskodott arról, hogy szeretett tanárát „túlkínozták”, és az ő karjai között érte a halál 1948. május 31-én. Egykori tanítványai, cserkészei, lelki gyermekei és családtagjai körében temetését a Farkasréti temetőben Mindszenty bíboros végezte, Szőnyi G. Sándor szerint „talán ez volt a prímás egyik legutolsó, akkori nyilvános szereplése letartóztatása előtt”.

Abiit, non obiit – hirdeti az Óbudai Árpád Gimnázium főlépcsőházában a vértanúságot szenvedett paptanár, Könözsy Lajos, a szeretett Tiszi emléktáblája. És valóban így van: eltávozott ugyan, de nem halt meg. Egy egész iskola egykor volt és jelenlegi közössége, írásai és a róla megőrzött történetek őrzik emlékét – a száztíz éve született lángoló szívű tanárét, aki rövid élete alatt örök nyomot hagyott generációk életében.

A szerző az Óbudai Árpád Gimnázium könyvtárostanára.