Közösségben rádiózik

Kocsis Éva az egyik leghallgatottabb reggeli rádióműsor, a Kossuth Rádión futó 180 perc műsorvezetője. A fiatal közszolgálati műsorvezetőtől sokan megkérdezték már, hogy vallásos-e, de arra kevesen tippelnének, hogy egy hétgyermekes, görögkatolikus papcsalád sarja.

   Évával kalandos, mégis egyenes szakmai útja mellett arról is beszélgettünk, mit adott és ad neki ma is a családi, az egyházközösségi háttér.

   – Egy görögkatolikus pap lánya hat húgával együtt. Ez a háttér mennyire befolyásolta azt, hogy ma az egyik leghallgatottabb reggeli műsort vezeti?

   – Ahogy mi egy hétgyermekes családban éltünk – amely egyben egy nagyobb közösségnek, egy egyházközösségnek is a szerves része volt –, annak hatására az ember minden kis picike mozzanaton keresztül óhatatlanul belerázódik abba a tapasztalatba, hogy muszáj egy nagy közösség tagjának lennie. Ehhez az egyházközségi és a családi események egyaránt hozzájárultak. Bár nem érzem rosszul magam, ha saját magammal kell „találkoznom”, sőt szeretek csak magam lenni, de nem tudnám a közösségi lét nélkül elképzelni az életemet. Kisgyermekként egy szabolcsi faluban a közösség olyan volt számomra, mint a levegő, olyan érzés volt, mintha csak hozzám hasonló emberek léteznének, és ez nagyon nagy biztonságérzetet adott. Amikor édesapám Tiszavasváriba került, akkor – tizenéves fejjel – találkoztam először nem kimondottan vallásos közeggel; nem is értettük a testvéreimmel először, mi az a „névadó”. Azért is biztos gyökér a családom, mert a szüleim a szerelmüket, a házasságukat máig úgy élik meg, ami nekünk, a gyerekeiknek vonzó. Azt hiszem, ahol például csak idősek vannak a templomban, annak az is az oka, hogy a saját gyerekeik, unokáik számára nem vonzó az ő vallásosságuk, hisz ha az lenne, az egész család velük menne vasárnap. Szerintem a szülők akkor végeznek jó munkát, ha a gyerekeik – lázadásokkal, szabadságvággyal, harcokkal együtt – az alapvető értékekben őket követik. Ebből lehet lemérni, hogy jól csinálták-e. Én harcos, szabadságkereső, lázadó típus vagyok, de a szüleim által tanított alapokra építettem mindent.

   – Ugyanakkor mégsem egy pap felesége, hanem a közszolgálati média műsorvezetője.

   – Ez nagyon kalandos út volt, ugyanakkor mégis nagyon egyértelmű. Soha nem voltak kétségeim, hogy merre haladjak, egy pillanatig nem voltam bizonytalan, annak ellenére, hogy tele vagyok olyan ismerősökkel, barátokkal, akik más értékrendben hisznek, mint én. Mindig tiszteltem azokat az embereket, akik meggyőződésesen hittek valamiben, és meg tudták mondani, hogy az miért fontos számukra, akkor is, ha gyökeresen különböző értékrendünk volt. Ez mindig is kíváncsivá tett, ám egy pillanatig sem távolodtam el azoktól a közösségektől, amelyekben felnőttem: a családomtól, az egyházközösségemtől, az egyházamtól. Nagyon meghatározók voltak e tekintetben a középiskolai éveim is, amelyeket a Patrona Hungariae Gimnáziumban töltöttem.

   Ugyanakkor mindig örökmozgó típus voltam, rengeteg dolog érdekelt. Főiskolás koromban aztán egyik pillanatról a másikra belecsöppentem egy tévés riportműsorba a Magyar Televízióban, és egy közösségi rádióba is bekerültem, ami inkább kereskedelmi típusúan működött. Belekóstoltam egy világba, ahol én voltam a papnak a lánya, és mindenki kíváncsi volt, hogy meg tudok-e csinálni egy szórakoztató műsort. Aztán amikor lediplomáztam, Keresztes Szilárd, az akkori görögkatolikus megyéspüspök hívott, hogy egyrészt alakítsuk ki az egyház sajtóirodáját és építsünk fel egy sajtóközpontot, másrészt pedig az egyházmegyei lapot szerkesszem. Ez hatalmas kihívás volt egy frissen diplomázott embernek, egy teljesen új világ nyílt meg előttem abból a szempontból, hogy abba a közösségbe kerültem, amely az egyházamat irányítja. Értelemszerűen főként férfiak között dolgoztam, rengeteget tanultam tőlük, nagyon szerettem azt a csapatot. Nagyon inspirált, hogy azt a közösséget, amelyben éltem és élek, vonzó módon mutassam meg a világnak. Bár most bizonyos értelemben eltávolodtam az egyházi médiától, ez továbbra is a szívügyem maradt.

   – Gyakorlatilag munka közben tanulta meg a szakmát…

   – Elkezdtem közben újságírást tanulni a magyar szak és a hittanári diplomám mellett. A szakdolgozatom is morális témát feszegetett, de a reklámokon keresztül. Már elég régen figyelem a médiát, a nagy nemzetközi hírcsatornákat, a szakma öregjeit. De azért ennek a szakmának mégiscsak az az alapja, hogy az ember nyitott legyen, és szivacsként magába szívja a környezetét. Persze jó újságíró akkor lesz az ember, ha ebből helyesen választja ki, mit mutat meg, mit mond el. Ha most az egyházi médiáról beszélünk, akkor az első lépés, hogy eldöntsük, kit és hogyan akarunk megszólítani: azokat, akik minden héten ott vannak a templomban, vagy azokat is, akik „csak”  nyitottak. Nem állhatunk meg a templom falain belül. A nyitottságomat és elszántságomat az édesapámtól örököltem. Ő sosem volt egy négy fal közötti pap, bármennyire is a templomban van a „munkahelye”, a fateleptől, a bolti eladón át az egyetemi tanárig mindenkivel tud szót váltani a hitéről.

   Az egyházi médiában ráadásul szerencsések is vagyunk, mert nem kell nagy igazságokat kitalálni, felkutatni valami remek terméket, hisz az alapok megvannak, annyi a feladatunk, hogy megtaláljuk a megfelelő kommunikációs eszközöket. Ez egyébként csöppet sem könnyű. Mert felvetődik a kérdés, milyen eszköztárral szólítja meg az ember azokat, akik sohasem voltak „ennek” a közösségnek a tagjai, és nem is biztos, hogy azok akarnak lenni. Siránkozhatunk a négy fal között, bezárva a templomba, hogy milyen kevesen jönnek be, de addig, amíg nem tudjuk tisztán, vonzón, szerethetően megélni a saját hitünket, addig felesleges keseregni. És nagyon fontos, hogy egy közösség úgy tudja a hagyományait és értékeit megőrizni, hogy ne legyen abban a szereptévesztésben, hogy minden csak arról szól, hogy például milyen hosszú a szertartás, pusztán azért, mert évtizedekkel ezelőtt is „így szokták”. Nagyon kell ügyelni arra, hogy a krisztusi örömhír legyen a középpontban és ne a külsőségek.

   A Keresztes Szilárd melletti munka pedig még inkább megerősített abban, hogy ebbe a nyitott, de a gyökereimre épülő irányba haladjak. Azt persze akkor még nem tudtam, hogy ennek az iránynak az is a része, hogy az egyik leghallgatottabb reggeli politikai műsor műsorvezetője leszek, csak tudtam, hogy kaptam valamit, amiről mindenkinek el kell mesélnem, hogy nagyon jó.

   – Mielőtt bekerült – szinte véletlenül – a média világába, minek készült?

   – Magyar szakos tanár és hittanár vagyok, és újságírást is tanultam, tehát nagyjából már láttam a kezdetekkor is, hogy mi lesz az én irányom. Mivel koromhoz képest elég korán bekerültem egy olyan közegbe, ahol rengeteget tanulhatok, fontosnak tartottam, hogy ezt tovább is adjam. Ezért a tanári attitűd valamilyen értelemben megmaradt életemben. Sokszor találkozom gyakornokokkal, pályaválasztás előtt álló fiatalokkal. Arra szoktam biztatni őket, hogy a hitük, közösségük megtartásával építsenek karriert. Ez a kettő nemcsak hogy összehangolható, hanem én így vagyok teljes.

   – Mennyire nehéz némileg hektikus munkarend mellett ezt megtartani?

   – Amiben hiszek, ahogyan gondolkodom, amilyen irányba haladok, azt nekem nem nehéz megélnem. Ez nem áldozat, én nem tudnék máshogy élni, nem a megszokás miatt, hanem mert minden lehetőséget mérlegelve a hitemmel együtt érzem magam teljesen szabadnak és boldognak. Nincs olyan érzésem, hogy meg kéne próbálni mást, én nagyon izgalmasnak, színesnek, rendkívülinek tartom a kereszténységet. Nyilván még színesebb az ember élete, ha egy egészen más területen is helyt kell állnia, és a kemény politikában minden reggel három órán keresztül nagyon feszült élethelyzetekben is meg kell felelnie a saját értékrendjének.

   – Hogyan lehet sokszor sumákoló, nem a teljes igazságot mondó interjúalanyokkal úgy beszélgetni, hogy keresztényként ne váltson át vállalhatatlan stílusba?

   – Alapvetően olyan karakter vagyok, aki nem fél kérdezni. Nagyon nehéz egyébként higgadt maradni, amikor sodródik egy interjú, és tudom, hogy valaki nem mond igazat, vagy nem teljesen úgy tálalja az igazságot, ahogy az egyébként történt. Kezdő újságíróként könnyebben lettem indulatos, ez idővel változik: azt hiszem, bölcsebbé váltam, lehiggadtam. Meg kellett tanulnom, hogy ez csak politika, ami ugyan befolyásolja az életünk menetét, de az elsődleges cél nem az, hogy reggelente térdre kényszerítsek valakit, hogy bevallja: hazudott, hanem az, hogy otthon a hallgató maga fogalmazza meg, mit gondol, hogy párbeszédet kezdeményezzen a környezetével, mert a hallgató bizonyos értelemben bíró. Nem a mi csörténk a fontos, hanem hogy a hallgató mit kap, mire jut. Nekem az a lényeges, hogy a hallgatók, ha négyévente bemennek a szavazófülkébe, úgy tudjanak dönteni, hogy a mi segítségünkkel minden ahhoz szükséges ismeretnek a birtokában legyenek. Nem szabad azt gondolni, hogy amiről reggel a rádióban szó van, az az emberek egyetlen és meghatározó lényege. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a kis közösségi rádiók befolyásolják igazán a hallgatókat, mert valójában ezek szólnak a létükről, a gyerek ballagásáról vagy a gyülekezeti orgonahangversenyről.

   – Menjünk egy kicsit vissza az időben. A sajtóapostolkodás után hogyan keveredett bele a tágabb értelemben vett média világába?

   – Amikor Keresztes Szilárd nyugdíjba készült, én is tudtam, hogy valami más, új dologra vágyom. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy megszólított az, ahová kellett haladnom. A Hír TV-nél kezdtem el gyakornokoskodni a kulturális magazinnál, ezzel párhuzamosan kerültem a Lánchíd Rádióba. A rádiózás mindig közelebb állt hozzám, sokkal izgalmasabbnak találtam kép nélkül érzékeltetni valamit. Akkor tévé és rádió között ingáztam, majd a Lánchíd Rádió akkori főszerkesztője, Belénessy Csaba hívott egy kiváló csapatba. A nem sokkal előtte induló Lánchíd Rádiónál ugyanis gyakorlatilag a szakma nagy öregjei bábáskodtak, akiktől a legfontosabb dolgokat, ami a szakmában létezik, meg lehetett tanulni. Az, hogy a hírműsorokkal örök szerelem szövődött a kezdetekkor, azt Varga Sándornak köszönhetem, aki most a Kossuth Rádió Krónikájának a szerkesztője. Neki mindig fontos volt, hogy megtanítsa rádiózni azokat, akik mellé kerültek, így csöppentem bele a kemény politikába. A parlamenti tudósítás volt elsősorban a munkám, jobbára akkor kormánypárti, MSZP-s, SZDSZ-es ügyekkel foglalkoztam. Ehhez nyilván hozzájárult, hogy már akkor is meg mertem kérdezni dolgokat. Ezzel elkezdődött egy jó értelemben vett sodródás, mert a hír műfaj egy nagyon magával ragadó, izgalmas világ.

   – Mit jelent 180 percen keresztül koncentráltan jelen lenni az éterben?

   – Egy háromórás reggeli élő beszélgetős műsor fizikailag is nagyon igénybe veszi az embert, mert például hajnali fél négykor kelek. Eleinte nehéz volt a nyomást, az elvárásokat kezelni úgy, hogy korábban nem övezte a munkámat ekkora figyelem, és nem sejtettem, hogy lesznek támadások is. Mindenesetre az ember idővel bölcsebb és higgadtabb lesz, én is úgy alakítottam az életemet, hogy a szakmai kritikát megkapjam azoktól, akire felnézek, ezek az emberek pedig itt maradtak mellettem. Azt is tudomásul kell venni, hogy egy háromórás élő műsorban óhatatlanul vannak hibák, de a rutin, a stáb, a biztos gyökerek, a felelősség tudata ezt igyekszik a minimálisra csökkenteni.

   Az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Aaron Sorkin szerint a műsorvezető nem pincér, aki feltálalja a híreket, vagy gép, hiszen a híreknek csak emberi kontextusban van értelme. Hasonlóan látom, hisz a műsorvezetőnek is van értékrendje, de felelőssége is, hogy ne csupán az ő nézőpontjáról legyen szó. Nem politikai irányokra gondolok itt elsősorban, hanem például arra, hogy érzékelje a hallgató, hogy vannak fontossági sorrendek az életben. Hogy amikor sápítozunk a belvárosban az esőtől, akkor valahol egy gazdálkodó, akinek a kenyeret köszönhetjük, alig várja, hogy essen. Sokszor hiszik azt, hogy a magyar embert nem érdeklik a külpolitikai hírek. Ez nem igaz. Hogyan tudnánk helyesen ítéletet alkotni a sorsunkról, ha nem tudnánk, hogy egyébként az afrikai földrészen gyerekek milliói halnak éhen. Az érzelmileg érett társadalomban fontos, hogy tudjuk, van mit javítani az országunkon, de azt is tudnunk kell, hogy milliószor nehezebb helyzetben is élnek a földön emberek. Ez persze nem magyarázkodás, csupán csak a hangsúlyok helyes alkalmazása. Sokat hallok a munkám kapcsán arról, hogy el kell Magyarországról menniük a fiataloknak, hogy érvényesüljenek. Biztos, vannak ilyen helyzetek, sőt az sem baj, ha egy fiatal világot lát, de azt is tudom, hogy lehet boldogan élni Magyarországon. A hat húgom közül rövid időt többen is töltöttek Svájcban, Franciaországban, Finnországban, de sosem volt kérdés, hogy itthon fognak élni, boldogulni.

   Fontosnak tartom, hogy kiderüljön a műsoraimból, hogy őszintén hiszek a családban, hogy ezt a közösséget a társadalom alapjának gondolom. Nagyon sok olyan levelet kapok a hallgatóktól, hogy vallásos vagyok-e. Nyilván nem mondom bele az éterbe, hogy egy papcsalád tagja vagyok, de megpróbálok úgy kommunikálni az életemmel, hogy felkeltse az érdeklődésüket.

   – Mennyire látja előre a jövőjét?

   – Az egyik leghallgatottabb reggeli beszélgetős műsort vezetem harminckét évesen, nagyon hálás vagyok a sorsnak ezért. Ám olyan típusú ember vagyok, aki egyfolytában újat szeret kipróbálni. Szeretnék új feladatokra koncentrálni a jövőben, többet szeretnék fiatalokkal foglalkozni, és terveim szerint a társadalom peremére sodródott emberekkel is szeretnék foglalkozni, ez egyelőre a kivitelezés szakaszában tart. És nőként is meg kell találnom a társam.

   – Ma, amikor már mind a heten felnőttek, mennyire tudják megélni a testvéreivel és a szüleivel a családi közösséget?

   – Az édesanyámnak, aki bizonyos értelemben feladta a gyógyszerészi hivatását azért, hogy klasszikus édesanya lehessen, ma is kulcsszerepe van ebben, az hogy ennyire összetartozunk, az nagyrészt az ő gondoskodásának és áldozatának is köszönhető. Minden húgom Budapesten vagy a környékén lakik, így könnyű a kapcsolattartás. Nagyon szeretek főzni, ezért nagyon sokszor jönnek hozzám a testvéreim. Emellett van egy családi levelezőlistánk, amelyen a húgaim, a sógoraim, a szüleim mind rajta vannak; nincsen olyan nap, hogy valamifajta kommunikáció ne történne ezen. Az én családom olyan, hogy mindig történik valami, mintha egy olasz családhoz menne haza az ember. Amikor a húgaim férjhez mentek, nem úgy éltük meg, hogy valaki kilépett a családból, hanem hogy egyre többen tartozunk össze, új színnel gazdagítva a családunkat.

Agonás Szonja