Köztünk kétezer év

Írásba adtam már, de még nem elégszer: Halmai Tamást olvasni nekem mennyei gyönyörűség. Nemcsak, hogy magasan a rációba-ragadt világ fölé emel, de idősíkok, rejtett dimenziók közti utazásokra is bátorít. Számomra tehát nem meglepő, hogy egyetlen viszonylag rövid versével képes elénk vetíteni egy hatalmas történelmi tablót. A Krisztus követése című, mindössze kétoldalnyi hőseposz egyszerre személyes történet, egyháztörténet – és világtörténelem is. Soraiban és a sorok között is végtelen távlatok nyílnak, határtalan asszociációs térben találja magát az ember.

Ám már az első sorban ott tornyosul egy baljós kifejezés, ami a legsötétebb, legbrutálisabb valóságot állítja szembe a Legszentebbel. Úgy, hogy már a vers elején megsajdul az elárultatás fájdalma, és mélyül, minden további, Krisztusnak s követőinek okozott szenvedést fölidézve. A vers nyitánya ez a magasfeszültség. „A célszemély elindult / ismétlem a célszemély elindult” – hangzik az első két sor. Jelentésszerűen. Ki jelent? Kiknek? Mikor? Kiről? Nyilvánvaló, hogy a célszemély a címben megjelölt Krisztus. Amennyiben az időszámításunk utáni harmadik évtized elejére képzeljük az elindulást, akkor a helytartó kéme jelent. Vagy a szánhedriné? Valójában persze a költő jelent, egyszerre múltat és jelent, abból az idők fölötti térből, amire a verscím utal. 

A célszemély leírása abszolút költői:

„Tevebarna saru, homokszín köpönyeg.
Szakállában olajligetek illata,
szeme nappal is csillagábrákat fürkész.”

„Biztonságos távolból követem. Köztünk kétezer év.” Mi minden visszhangzik ebben az utóbbi három szóban…! Magamkorú, túl sokat látott és megélt olvasó itt már kezdi szédítőnek érezni a szerző optikáját. Benne azt, ahogy Krisztus után szinte az első perctől kezdve célszeméllyé válhatott mindenki: az őskeresztény idők, a nérói keresztényüldözések, a további véres évszázadok során át a huszadik századi vadkommunista vallás-likvidálási kísérletekig. (Sőt a mi kifinomultabb, ravaszabb eszköztárú, de nem kevésbé kegyetlen XXI. századunkban is!) Célszemély. Célzó-személy… Maga a Kereszt… Fegyverek célkeresztjében a hűségesek… De vissza a vershez!

„Nyugodt léptekkel halad,
lét iránti türelme
átsugárzik a szembejövőkre,
elmaradókra. De szegődnek is mellé
egyre többen. Már alig látni köztük,
mégis, azt érzem, képtelenség volna 
elveszítenem.”

Ebben a tisztán csendülő szólamban érződik már, hogyan csökken, szűnik meg a távolság a követett és követői között, hogyan hat rájuk a krisztusi szeretet sugárzása. Hogy aztán a következő szakaszban sötétebb, lózungszerű hangok ellenpontozzák, akárha egy XX. századi háromperhármas ügynök idézné kiképzőtisztjét, cinikusan humorizálva:

„A megfigyelés sikere 
a megfigyelésbe vetett hiten múlik.
A hírszerzés művészet, és mindenkié.
A szita is átlát rajtunk, 
csak nem kérkedik vele.”

Halmainál többnyire számíthatunk jelentéstöbbletre is, az előző versszakban a hit szónak három jelentésrétege is lehet. A köznapi értelmén túl vélhetőleg az ügynök önhittségének megingását jelzi, de ezen túl a Krisztusra figyelő sokaság egyre erősödő, mélyülő, igazi hitére is utal: csodavárásuk és csodalátásuk érik hitté a megszentelődő térben, az ámulatban, áhítatban, hüledezésben-ujjongásban.

Bibliai jelenetet idéz a következő versszak. Egy nő, a züllöttség bélyegével homlokán Krisztus lábához borul:  

„A célszemély megérinti az arcát,
de szándékosan elvéti a mozdulatot,
és szívét érinti meg.”

Sírnivalóan gyönyörű képsor. Szinte látjuk a nő fölé hajló Krisztus-arcot, s horizontig növekedni a belőle kiáradó ragyogást. A fényt, ami most már teljesen átveszi a hatalmat. S mit se számítanak már a farizeusok gonosz keresztkérdései!
Az ügynök sem jelenthet mást, mint: 

„Konspirációnak nincs jele,
gyanús mozgást nem észlelek.
a világ csöndes és fénylik.”

Sőt itt már mintha az egész embersereg vonná kétségbe az írástudók akadékoskodását, imígy ironizálva:

„Biztosan Ő szegett törvényt azzal,
hogy a mennyekből alászállt?”

Többé itt nincs mit jelenteni.

„…besötétedett. De szakadatlan a ragyogás.
Nem értem. Ismétlem:
semmit se értek.”

A vers csúcspontján vagyunk:

„Az emberek otthonaikban, a város közepén
egyedül Ő áll. Mozdulatlan,
mint nyáj fölött lebegő virágének
az ártatlan bűnök idején.”

A kibontakozó dráma nem csak az ügynöké.
Sokkal többet jelent. Tágul, sokszorozódik.

„De most … a szemem… Mi történik?...
Központ, mi történik velünk?...
Nem látom. — Negatív. — Nem látom. — Negatív.” 

Halmai Tamás több helyütt él az elhallgatás többletével. Itt például a látásvesztés értelmezését bízza az olvasó képzeletére. Nincs kép a filmkockákon, és mégis van: kinek-kinek a lelki drámája zajlik. Akár úgy is, mint a Sauluszból Paulusszá változó Szent Pálé. Mintha Halmai csak egy vázlatát adná a forgatókönyvnek, amit nekem magamnak kell a saját Krisztust követő vagy nem követő utammal teljessé tenni. Íme, a modern Vers! az Idők Szava! az igazán korszerű...! Ki merem mondani: ez egy nagy beavató vers! (A levitézlett posztmodern után nálam a modern vers képlete: H.T.) A többszólamúság itt válhat hatalmas kórussá, kinek-kinek a belső szentélyében. A szavak, verssorok közötti csöndből magát a leírhatatlant olvashatja ki a lélek. 

Végül az „elvesztettem − megtalált” ellentétpárban éppúgy benne van a költő, mint (feltehetőleg) az ügynök és valamennyien mi, olvasók. Benne a személyes megváltás kicsiny kápolnája és a megváltás hatalmas műve – a kereszténység ma is épülő, ma is célba-vett, ma is lángok-mardosta, mégis diadalmas-legyőzhetetlen krisztusi kristálykatedrálisa! Ebbe az annyi elárultatás után is tovább növekvő-tornyozódó katedrálisba honosít, sőt otthonosít bennünket Halmai poézise.

Leutóbbi köteteiben (Levelek a Miles Davis-kolostorból, Idők bőre alól fényed kiserken) újabb mellékoltárokat állít elénk. Keresztény létköltészet ez. Tisztán láttatja velünk a mennyezeti freskón tündöklő, csillagsűrűből fölénk hajló Krisztus-arcot. Gyönyörű, modern versek. Lélekkel írva.