JEL újság

Kreatívan ír, kreatívan él

Agonás Szonja2014.10.

József Attila és Prima Primissima díjjal is jutalmazott író, költő, műfordító, szerkesztő, aki oktatja is, nem csak műveli az írást. Negyven és ötven között félúton, Zsámbékon lakik egy feleséggel és a közös ötből már csak négy gyerekkel. Lackfi Jánossal, lapunk egykori főszerkesztőjével beszélgettünk.

 

   – A keresztény értelmiségi kifejezés hallatán biztos, hogy nem egy izgő-mozgó, Lackfi János fedőnevű művész-életművész ugrik be elsőre. Ugyanakkor ön kétségtelenül keresztény is meg értelmiségi is. Hogyan viszonyul az ilyesfajta kategóriákhoz, mennyire kíván megfelelni nekik?

   – Vajon Jézus keresztény értelmiségi volt? Vagy izgő-mozgó, nyughatatlan vidéki prédikátor, aki mindenfelé lázítgatta az embereket, hogy ne érjék be kevéssel, törjenek többre, szálljanak mélyebbre, lássanak többet, legyenek szabadabbak? Barsi Balázs írta, hogy Jézus műfaja a „kreatív csavargás” volt, ha nem is éppen ebben kell őt követnünk. Ha ellenben a keresztény értelmiségi csokornyakkendős, megfontolt úr, aki pontosan tudja, holnap hány óra hány perckor mit fog tenni, akit az életben nem érhet meglepetés, aki a humort nem tűri, a gyerekes szertelenséget elítéli, akinek méltósága megkérdőjelezhetetlen, aki fejcsóválva helyteleníti a világ romlását, és hálát ad Istennek, amiért őt ilyen feddhetetlennek teremtette, és aki még véletlenül sem táncolna az esőben – akkor ez számomra nem vonzó életpélda. Szerencsére ilyen merev végletek a valóságban vegytisztán nincsenek, az ember sokszínű lény, fény- és árnyoldallal, jóra törekvésekkel és bukdácsolásokkal. Nekem pedig eszem ágában sincs magamat Krisztushoz mérni. Pontosabban folytonosan Krisztushoz mérem magamat, ami elég lelombozó mulatság lenne, ha az Isten irgalma nem volna a világon... Amúgy meg keresztény is vagyok, értelmiségi is, értelmiségiként köztudottan keresztény, kereszténynek is értelmiségi. Minthogy tizennyolc évesen tértem meg, kicsit bumfordin mozgok keresztény közegben, szeretek karcosan fogalmazni, provokálni, nem belesimulni a jófiú-imázsba. Ezzel még küzdök, mert sokszor teljesen feleslegesen piszkálódom. Rengeteget kaptam viszont ugyanezektől a lelki köröktől, a Házas Hétvégétől, a zsámbéki plébánia közösségétől, Pál Feri-prédikációktól, Barsi Balázs-könyvektől, és Osztie Zoltán atyától, aki összeadott bennünket, és azóta is összetartja az akkori házas csapatot.

   – Az életöröm sem a keresztények legszembetűnőbb jellemzője, ha a társadalmi sztereotípiákból indulunk ki, pedig Ferenc pápa kifejezetten az öröm megélésére buzdítja a híveket időről időre. Ön mennyire keresi tudatosan az örömet az életében?

   – Az életvidámságom, a lendületem sok mindenen átsegít, sokszor írásaim sava-borsát is adja, talán ez is az oka, hogy fellépésem elütő a savanyúkeresztény-képtől. Máskülönben rengeteg víg keresztényt ismerek, csak sokszor magunk se merjük elhinni, hogy lehet így, lazán, frissen, kölykösen, derűsen, sőt hogy így lehet csak igazán. Mintha már Jézus is rebesgetett volna valamit a látványos farizeus-böjtölés hátulütőiről... És a látszat ellenére nekem is megvannak a búskomor hullámaim, de vannak szenvedések, amiken át kell kelni, mert csak így merülhetünk el a teljes életben. A depresszió nem fenyeget, de sokszor kell tudatosan keresnem a derűt, a tiszta örömöket, mert eléggé függő természetű ember vagyok. Ezért nem cigarettázom már tizenöt éve, és nem iszom alkoholt öt éve.

   – Lackfi János: már a neve is becsapós, hiszen Oláh János néven látta meg a napvilágot. Mi vezette arra, hogy nevet váltson? Túl szürkének találta a költő édesapjáéval teljesen megegyező nevet?

   – Két költőnek nem lehet ugyanaz a neve, súlyos illetlenség lett volna tőlem édesapám nevét használni, hiszen az már bejáratott volt irodalmi körökben. Ebben a művészeti ágban nemigen vannak dinasztiák. A rendszerváltáskor különben szüleim (Oláh János és Mezey Katalin – a szerk.) próbálkoztak egy „családi” lappal Remetei Kéziratok címmel.

   A névhez lakóhelyünk, Máriaremete adta az ötletet, no meg az elvonulás–kivonulás dacos ellenzéki szelleme. Itt láttam először az irodalmat „szerelőaknából”: előfizető-nyilvántartást vezettünk, körlevelet írtunk, korrektúráztunk, folyóiratot csomagoltunk. Afféle manufaktúra vagy őstermelés volt ez, mint ahogy paradicsomot, krumplit is ültettünk, tyúkokat is tartottunk a kertben.

   – Ha valaki ránéz a rövid életrajzára, azt gondolhatja: két költő gyermekeként naná, hogy ön is tollforgató, billentyűkoptató művész lett! Tényleg ilyen egyenes volt ez az út?

   – Sok helyütt elmondtam már: tenoristának készültem, nagy gurgulázva zengtem, hogy „a tenger fürdik bühűvös-tünde féhényben” meg hogy „hazáám-hazáám, te mindenem”. Nagyanyámmal operabérletünk volt, és annyira beszippantott ez a poros-aranyozott világ, hogy tizenéves koromban rezzenés nélkül ültem végig az ötórás Parsifalt. Persze emellett igazi nagyfogyasztó voltam irodalomból. És folyton szerelmes voltam, gyakorta több lányba is egyszerre, akiket romantikus képzeletemben különféle módon mentettem vagy szöktettem meg. Ehhez elég erősnek éreztem magamat, hiszen tizenöt évig cselgáncsoztam. Persze hogy egy szerelem hozta meg végül az irodalmat is az életembe, rengeteg verset írtam egy lányhoz, akivel alig találkoztam, akivel csak egyszer beszélgettem, és akinek egy sort se mutattam meg. Közben országos tanulmányi versenyen indultam irodalomból, és harmadik helyezésemmel bekerültem az ELTE magyar–francia szakára. Ott már nagyon nem téveszthettem el az útirányt.

   – Munkásságában a magyar és a francia azóta is nagyjából egyensúlyban van. Miért éppen a francia lett a második „anyanyelve”?

   – Jól beszélek franciául, írtam is ezen a nyelven egy gyerekvers-kötetet, rengeteget léptem fel francia nyelvterületen, fesztiválokon, felolvasva verseimből, vagy éppen franciául kommentálva a Kaláka együttes koncertjeit. Az anyanyelvi szint azért más tészta. Nagybátyám családja francia, én voltam hivatott velük szót érteni. Aztán az évek alatt lefordítottam harminc könyvet, belga és francia díjat is kaptam értük, bejártam e két országot. Budapesten és Zsámbékon kívül két város van, Brüsszel és Párizs, ahol kicsit otthon érzem magam, megvannak a kávézóim, szegleteim, emlékeim. Na jó, Strasbourggal együtt három.

   – Az, hogy mennyire nem felel meg a sztereotípiáknak, az átlagos csapodár művész képével kapcsolatban is igaz, hiszen feleségével több évtizede élnek boldog házasságban. Nyilván nem véletlenül lehettek egyik évben a történelmi egyházak által szervezett házasság hete rendezvénysorozatnak az arcai. Mennyire egyértelmű az ön számára, hogy egy nővel élje le az életét?

   – Nagyon elszorul a szívem, mikor sokan legyintenek, hogy a házasságban elillan a szerelem, és egyfajta lángolástól mentes, kicsit bárgyú szeretet, kölcsönös támogatás és elfogadás marad a helyén. Majd csak kibírják valahogy együtt... Rengeteg sebzettséget látok magam körül a világban, márpedig sebzett emberek fájdalmasan, kapkodva tudnak csak reagálni, amiből újabb sebek és újabb elhamarkodott reakciók születnek, és az ördögi körnek sosincs vége. Eszem ágában sincs úgy tenni, mintha én magam nem sebeket osztanék és kapnék szüntelen, hiszen ebből áll az életünk. Szeretnénk, ha életünk minden pillanatában mindenki teljesen elfogadná lényünket, és totális bizalommal fordulna felénk, holott ez (sejtjük magunk is) lehetetlen. Tele vagyunk gyanakvással, sértettséggel, és így tekintünk másokra is, nem csoda, ha olykor szinte hadirokkantként kerülünk ki a közös élet küzdelmeiből.

   Nem mintha különösebben agresszív család lennénk, tányérdobálás vagy idegeskedés sem fordul elő nagy számban, de mindez az élet természetéből fakad. Ha valakivel be vagy zárva egy liftbe, biztosan több kárt teszel benne, mintha egy hatalmas teremben bolyongnátok. Meg akarod vakarni a hátadat, máris oldalba könyöklöd a másikat...

   Bizonyos, hogy hűségben élve nem könnyű ébren tartani a lángot, mert a szerelem nem központi fűtés, hanem cserépkályha, ha nem rakjuk meg újra és újra, szépen elhamvad, de nem azért, mert ez a dolgok törvénye, hanem mert nem tettünk érte eleget. Amúgy, azt hiszem, a csapongó lelkeknek sincsen könnyebb dolga, csak talán a hazárdjáték izgalma könnyebben elfedi az érzelmi kiégést, a csalódásokat, a bizalomvesztést. A teremtés kezdetén Ádám egy nőt kapott az Istentől, és bár nincs külön odaírva, Isten abba az egybe belecsomagolta, belegyúrta az összes többit is. Csak meg kell őket keresni szép sorban...

   – Feleségével mindketten pedagógusok, gyermekeik nevelésében ez milyen szerepet játszott?

   – A pedagógusvér benne van a családban, szüleim fiatalon mindketten tanítottak, feleségem szülei egészen a közelmúltig aktívan oktattak. Én tizenhét évet húztam le tanerőként a Pázmány bölcsészkarán, feleségem pedig az ovis hittant csinálta sokáig lakóhelyünkön, Zsámbékon. Klasszikus pedagógusképzésben, vicces, de egyikünk se részesült. Amúgy is előbb születtek gyermekeink, mintsem végeztünk volna az egyetemen. Feleségem az elsővel a pocakjában felvételizett művészettörténetre, és az ötödiket várta, mikor végzett. Következetes nevelési programunk nem volt, a család amúgy se kísérleti labor, ahol valami projektet kell végigvinni. Persze az ösztönösségből fakadóan sok hibát vétettünk, ezeket utóbb igyekeztünk kiigazítani. Feltett szándékunk volt, hogy ne vasszigorral, hanem kreativitással, a világ izgalmas együtt-felfedezésével neveljük őket. Ráépítve persze a napok rendjét esti imádságra, az egyházi év rendszerére. Most nőnek fel, most lázadoznak ez ellen, meglátjuk, milyen értékek mellett döntenek, nagyon szurkolunk nekik.

   – És milyen szerepet kaphatnak a művészetek, különösen az irodalom a gyermeknevelésben?

   – Igyekeztünk ezt is természetesen kezelni, észrevétlenül adagolni, sokszor szóltak megzenésített versek. Ha éppen úgy jött ki a lépés és volt kedvük, eljöttek egy-egy író-olvasó találkozóra. Böjti és ádventi időszakban pedig sokat kézműveskedtünk, klasszikus festményeket nézegetve is rajzolgattunk, tervezgettük a lakás díszítését. Zenélni is tanultak mindannyian, Ágnes ma is zongorázik, Dorottya gitározik. Ha kedvük van, a Művészetek Völgye idején jöhetnek segíteni a kapolcsi Kaláka Versudvarba, melynek egyik házigazdája vagyok. Többen közülük Kreatív Írásra is jártak hozzám, rajzolni egyik festő barátnénkhoz, mert érdekelte őket. Nem erőltettem a dolgot sosem, de a művészet nyitott ajtó, ha kedvük tartja, ha lelki szükségét érzik, beléphetnek rajta.

   – Két legidősebb gyermekük már felnőtt. Mennyire engedték őket szabadon pályaválasztásukban és életük egyéb fontos döntéseiben?

   – Természetesen ők választottak szakmát maguknak érdeklődésük szerint, Simon fiam, aki nemrég nősült, villamosmérnök, Margit lányom orvosnak tanul. Művészeti versenyistállót eszem ágában sem volt létrehozni. Csodagyerekeket nevelni lehetséges ugyan, de nem tartom egészséges dolognak. A gyerekkor ne legyen katonai hunta, hanem lehetőségek palettája, elidőzés a teljességben. Versenyszellemű kultúránknak amúgy is nagy baja, hogy győztesekben és vesztesekben gondolkodik. Holott a művészet hatalmas (vagy egészen kicsi) közösséget hoz létre, melyben mindenki nyertes, a befogadó véletlenül sem alacsonyabb rendű az alkotónál, csak más a feladata. Persze nem kell egysíkúnak se lenni, hiszen Margit (aki mellesleg elképesztően olvasott lány) illusztrálja karácsonyra készülő mesekönyvemet, a Szakimeséket.

   – Ha már szóba került a gyermekeknek szóló irodalom, amelyet a felnőtt irodalom mellett ilyen jelentékenyen művel: gyermekeinek köszönhető ez az érdeklődés, vagy inkább a prózai és verses énjére egyformán jellemző játékosság vezetett ide?

   – A kettő egymásból fakad, egymást szüli és újítja meg szüntelen. Kezdeti műveimre a játékosság jóval kevésbé volt jellemző, bár alkatomban megvoltak ezek a tulajdonságok. Saját gyermekeim kellettek, hogy rányissák a szememet, milyen friss és eleven, milyen abszurd és izgalmas lehet a világ, ha egy kicsit megkavarjuk, ha bátran közelítünk hozzá, és félredobáljuk automatizmusainkat, sablonjainkat, beidegződéseinket. Mi, keresztények, szeretjük hangoztatni, hogy az Úrhoz oda kell engedni a gyermekeket, de ezalatt csak a JÓ gyerekeket értjük, akik szinte leszedálva, bambán, passzívan, jól nevelten, nyakkendősen, hajukban kifogástalan választékkal ülnek a templompadban. A hisztiző, kunyeráló, rendetlenkedő, nyafogó, maszatos, neveletlen gyerekek esetében már elszakad a cérna, holott valljuk meg, sokszor magunk is ilyen gyermekei vagyunk a Teremtőnek. Azt hiszem, Jézus arra is meghív, hogy a túl felnőtteket kiráncigáljuk a képmutatásból, hogy századszorra is képesek legyünk megcsodálni egy villamost, amelyet felnőtt szemünk már rég megunt, hogy bármely helyzetben képesek legyünk szerepet játszani, kicsit felborítani a valóságot, és jól érezni benne magunkat. Vagy bátran hangot adni rossz érzéseinknek, fájdalmainknak, és a megosztás által megkönnyebbülni kissé. Ezek a játékok irodalmon kívül és belül egyaránt izgalmasak lehetnek.

   – Milyenek a magyarok? – immár több kötetében is foglalkozik ezzel humorosan, de mégiscsak vérre menően. Miért fontos önnek ez a téma?

   – Itt élek, és lépten-nyomon beleütközöm jó és rossz beidegződéseinkbe. Kéz kezet mos, úri muri, magyar virtus, jó ebédhez szól a nóta, több is veszett Mohácsnál, Kossuth Lajos azt üzente, falvédőszövegek, disznóvágás, locsolkodás, patópálság, találékonyság, ügyeskedés, nagyotmondás, lobbanékonyság, focinosztalgia: megannyi tarka szín a palettán, mely néha igazán megnyerő, máskor csiricsáré, megint máskor szégyenletes képet mutat. A humor segítségével próbálom elérni, hogy megbarátkozzunk tükörképünkkel, és igyekezzünk mozdítani valamit. Nem gondolom, hogy az irodalom hatására tömegek térhetnének jó vagy jobb útra, válhatnának öntudatos, de elfogadó, környezettudatos és barátságos, sírva vigadni képes, de tettre kész emberkévé. Ám ha egy kicsit más szemszögből is képesek vagyunk látni magunkat, az már fél siker. Az eddigi két kötet elképesztő eladásai (húszezer példány az első, hétezer a második esetében) és a hamarosan boltokba kerülő Három a magyar igazság! reménybeli sikere mindenesetre bátorít.

   – Minek tulajdonítja, hogy a közéleti irodalom, elsősorban a költészet napjainkban újra fellendülőben van, még ha kissé ironikus formában is?

   – A szocialista rendszerben mindenki politizált, sorok között vagy titokban, vörös trikóban vagy illegális ellenzéki színekben. Az irodalom is úgy érezte, egy elnyomó rendszerrel szemben (vagy annak szolgálatában) meg kell szólalnia, amennyire ezt a körülmények engedik. Még az apolitikus Weöres Sándor is megírta a „gázmesterek” világát és a „majom-országot”. A rendszerváltás átpolitizált nyüzsgése és rohamos csalódásai után aztán egyre több író kihátrált a közéletből, sokan sokszor nyilatkoztuk, hogy a politika szakma lett, ezzel egy írónak szerencsére már nem kell foglalkoznia. Ez is túlzás volt, de két évtized kellett, hogy újra divatba jöjjön a közéleti hang. Közben is születtek persze itt-ott közéleti versek, csak nem esett róluk annyi szó. Ma már ki radikálisan, ki visszafogottabban, de hangot ad véleményének, lelkesültségének és csalódásainak, megint vannak írók tüntetéseken, tiltakozó akciókon, különböző pártok támogatói közt. Az író is állampolgár, joga van ehhez. Az iróniát pedig a magam részéről nagyon is üdvözlöm, nehéz ma már patetikus tónusban megszólalni, a nagy szavak üresen konganak, annyit koptattuk őket. Nem nagy szavakat kell használni, hanem nagy műveket írni!

   Mindig elzárkóztam a pártpolitizálástól, az én műveim olvasásához nem kell párttagkönyv. A társadalmi aktivitásra annál nagyobb hangsúlyt fektetek, hátrányos helyzetű, éhező gyerekeket támogató iskolák, szervezetek felkéréseinek gyakran teszek eleget. Mesét írtam a Bátor Tábor és a Mosoly Alapítvány javára, színdarabokat a sérült fiatalokkal dolgozó MÁSszínháznak. Többször vettem részt Szűcs Balázs atya akcióiban a Remény Kis Emberei projekt kapcsán. Voltam az Európai Unió meghirdette Polgárok Évének nagykövete. Zsámbékon is igyekszünk segíteni a premontrei rendnek, amely nagyon sokat küszködik a lecsúszottak felkarolásáért. Ha az embernek jutott egy szeletke hírnév, érdemes jó ügyek mellé állnia, a figyelmet azokra irányítani. Nekem a közéletiség elsősorban ezt jelenti.

Agonás Szonja

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!