Krisztus a belső ház
Belső várkastélyunk ötödik lakásának nagy kegyelme: az egyesülő ima ajándéka, amely nem tart tovább fél óránál, de a lelket úgy megsebzi Krisztus szeretete, hogy ezután mindig vele akar lenni. Ahhoz, hogy ide elérjünk, „nagyon-nagyon sok kell, és sem a kicsiben, sem a nagyban nem szabad hanyagnak lennünk” (BV 5.1.3).
A Kincs bennünk van. Isten „nem akarja, hogy bármit is megtartsatok. Sem keveset, sem sokat. Mindent Önmagának akar, és aszerint kaptok nagyobb vagy kisebb kegyelmeket, hogy ti mennyit adtatok” (BV 5.1.4). Vagyis mindent oda kell adnunk ezért a Kincsért. A kegyelem mértékének befogadása attól függ, mekkora bennünk a szeretet, mennyire akarunk szabaddá válni a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodásoktól.
Az egyesülő imában „mélyen alszunk a világ dolgai és saját magunk számára” (BV 5.1.4). „…olyan, mint aki minden ponton meghalt a világnak, hogy jobban éljen Istenben. Ezért édes halál ez, a lélek elszakítása minden működéstől, amit a testben végezhet. (…) [az egyesülő ima idejére] keze-lába megbénul…” (BV 5.1.5), hogy egészen Istenre tudjon figyelni. „Isten szilárdan odaköti magát e lélek bensőjébe úgy, hogy amikor magához tér [értsd: véget ér ez a belső tapasztalás], semmilyen módon sem tud kételkedni abban, hogy Istenben volt és Isten őbenne” (BV 5.1.9). A teljes bizonyosság az egyik legbiztosabb jele annak, hogy valóban Istennel egyesült az imában. Maga a Szeretet tüzesíti át, ami semmihez sem fogható.
Nincs zavaró tényező, mert az emlékezet, értelem, valamint az érzékek alszanak (nem csupán elcsöndesednek, elmerülnek, mint a nyugalom imájában), csak az akarat van ébren, és élvezi Istent a szeretetben. Úgy lép be az Úr ilyenkor a lélek központjába, ahogyan föltámadásakor kilépett a sírból anélkül, hogy fölemelte volna a követ. Fölfedi magát az embernek, akiben már létezése pillanatától benne lakozik. Szinte kizárólag paradoxonokkal lehet körüljárni ezt a belső történést: belép az Úr az imádkozó bensőjébe, ugyanakkor már réges-régen ott van. Az illető személy tapasztalásában „belép” hozzá, Aki a valóságban fogantatásának pillanatától ott van.
Isten létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Az egyesülés kegyelmében, a bennünk lakozó Isten egyszerre csak magához öleli az embert a szeretetben. Mintegy bevonja a Szentháromság szeretet-életébe. Ekkor pedig a test elveszíti érzékelését az egyesülő ima idejére, hogy Isten legyen benne minden mindenben (vö. 1Kor 15,28).
A selyemhernyó hasonlatát használja Szent Teréz, amely megépíti házát, hogy aztán meghalva egy szép lepkének adjon életet. – Akkor kezdünk életre kelni, amikor a Szentlélek által rendszeresen élünk az Egyház szentségeivel, lelki olvasmányokkal és szentbeszédek nyitott szívvel való hallgatásával tápláljuk lelkünket, vágyainkban törekszünk szabaddá válni a földi dolgoktól. Így növekszünk, mígnem megépítjük a házat, ahol meghalunk önmagunknak, hogy élhessünk Istenben (vö. Kol 3,10). Krisztus ez a ház. Bensőnkben otthont készítünk az Úrnak, aki már létezésünk pillanatától bennünk lakozik. S tapasztalhatóan maga Krisztus lesz a lakásunk. Magunkból veszünk el és teszünk hozzá úgy, hogy a kegyelem segítségével irtogatjuk hibáinkat, és éljük a szeretetet a mindennapokban. Az Úr pedig egyesíti a mi kis szenvedésünket az ő nagy szenvedésével, így részt vehetünk irgalmából üdvözítő művében, hiszen másokra is kiárad, ami bennünk történik.
Hogyan építjük házunkat, hogyan szőjük a gubót? Ha elszakadunk helytelen önszeretetünktől, nem ragaszkodunk mindenben saját akaratunkhoz és erőfeszítést téve megszabadulunk a földi dolgokhoz való rendetlen kötődéstől a kegyelem erejében. Ha megtagadjuk magunkat, és mindennap fölvesszük keresztünket (vö. Mt 10,38). Ha kitartunk az imában és az engedelmességben… A szeretet elsődleges tette: az akarat elszántsága, ami az engedelmességben nyilvánul meg. A tetteket azután Isten viszi végbe bennünk és általunk.
Szent Teréz szerint az igazi egyesülés Istennel, ha akaratunk megegyezik az övével. Ez pedig nem más, mint a főparancs teljesítése, a szeretet konkrét élete a hétköznapokban. „…kevesen jutunk el erre, még aki (…) szerzetbe lépett [az is]”, „mert vannak férgek, amelyeket nem veszünk észre, míg csak (…) el nem rágják erényeinket önszeretetünkkel, gőgünkkel, felebarátaink megítélésével, még ha csak kis dolgokban is; az irántuk való szeretet hiányával, azzal, hogy nem úgy szeretjük őket, mint magunkat. Noha nagy keservesen eleget teszünk is kötelességeinknek, hogy ebben ne vétkezzünk, messze nem jutunk annyira, mint akkor, ha mindenben egyesülnénk Isten akaratával” (BV 5.3.7). Isten akarata pedig a felebarát Őbenne gyökerező szeretete, tettekkel bizonyítva. Ez adja a hitelességét a szemlélődő imának és a keresztény ember életének. „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35).
Johanna-Andrea nővér
Kapcsolódó írások
Mindent azért teremtett, hogy legyen...
2021-10-26
A rovat további írásai
Szabadon szárnyaló szél
Kenyered és borod
