Krisztus és az e világi üdvhirdetők

Mindazok, akik az embereknek e világi boldogságot  hirdetnek, a világban tapasztalható ritmusosságra építenek, és mítoszaiknak is ez az alapja.

     Ígéreteikben a dolgok természetes rendje szerinti, az életben állandóan ismétlődő átalakulások, változások fejeződnek ki: születés és halál, virágzás, gyümölcsérlelés és hervadás, veszély és menekülés, nélkülözés és gazdagság, de mindez egyúttal valamiféle isteni boldogságot jelent, persze a boldogtalanság veszélye is fennáll. Megváltást ígérnek, de a világ megszokott ritmusán belül, ez fő jellemzőjük. Végső soron megkötik az embert. Ezt fejezi ki a mindegyiküket körüllengő melankólikus hangulat. Hirdetik, hogy az ember fölemelkedhetik, a csúcsra juthat életében, de ugyanakkor továbbra is aggódik, hogy lezuhanhat, retteg a megsemmisüléstől, fél a haláltól. Mindebben a természet diadalmaskodik, valamint az értelmetlenség, amit minden ember megérez, ha mint személy nyitott szemmel nézi a világot. Az üdvhirdető hamis próféták szerinti jámborság önátadás a természet ritmusának, márpedig az ember személye éppen ez ellen tiltakozik. Az ember föladhatatlan méltósága visszautasít minden ilyen prófétát, mert szívét lenyűgözi az élet teljessége és sok szépsége. Ezt a belső hangot pedig a világmindenségnek semmiféle romantikus elképzelése, a földnek és a vérnek semmiféle misztifikálása nem tudja elhallgattatni.

     Kicsoda Krisztus? Ő az, aki éppen attól szabadít meg, ami az e világi üdvhirdetők megváltását jellemzi.

     Megszabadítja az embert az élet és halál, a világosság és sötétség, a fölemelkedés és lesüllyedés elválaszthatatlanságától. Megtöri a természetnek elbűvölő, látszólag minden létezés értelmét átjáró, valójában azonban minden személyi méltóságot megszüntető egyhangúságát. A hamis próféták megszabadításának legmélyén ott van a mélabú, a csömör, a kétségbeesés. A Dionüszoszról írt könyvek csodás olvasmányok. Úgy tűnik, hogy árad belőlük az élet minden ragyogása. Ellenszenves lehet, és képmutatónak, túl szemérmesnek tűnhet az, aki ellenük szól, főképpen a Dionüszosz mellett álló ifjúság körében, mert az ifjak saját életük, lelkiviláguk fejlődésében a görög isten igazságának bizonyítékát látják. El kell jutni bizonyos korig, és meg kell tapasztalni sok-sok ritmust ahhoz, hogy a változások elveszítsék varázsukat, és az ember megérezze kétségbeejtő egyhangúságukat. Nemcsak a hátborzongatóról, a félelmetesről, a borzalmasról van szó, mindez még értékes hangsúlyt is kaphat, hanem a vigasztalanságról, a kijózanodásról, a csömörről. Ez van a dolgok mélyén, ettől szabadít meg Krisztus. És megszabadít attól a „vallási tartalomtól” is, amit az e világi üdvhirdetők hoznak. Krisztus megváltásának hatása alapvetően más, mint Dionüszoszé. Krisztus nem azt a felszabadítást hozza, amelyet a tavasz jelent a tél után, a világosság a sötétség után. Krisztus megtöri a mindenségnek, a természetnek kényszerét, amelyben egymással összefonódva, összekötve van együtt tél és tavasz, sötétség és világosság, öregkor és ifjúság, betegség és egészség, nélkülözés és gazdagság.

     Az e világi üdvhirdetők a megváltást, a szabadítást ugyanabból a természetből veszik, amelynek része a megkötés is, ahol a fölemelkedés mellett ott van az ugyanolyan lényeges hanyatlás is. Krisztus ezzel szemben teljesen megvált a természet minden kényszerétől, kötöttségétől éppen úgy, mint szabadításától; a hanyatlástól éppúgy, mint a fölemelkedéstől; szabaddá tesz, és ezt a szabadságot nem a természet adja, hanem Isten független mivolta. Az e világi üdvhirdetők mítoszaiban nincs helye a személynek. A személy jámborsága ott csak annyit jelent, hogy föladja személyes, egyedi mivoltára való igényét, és nem akar több lenni, mint fa az erdőben, vagy vad a hegyen, hullám az élet áramlásában, továbbmenő valaki a nagy vándorlásban. Ez a gondolat járja át a világi megváltásból fakadó jámborság minden fokát, még ha ösztönösen a kultúra legmagasabb szintjére emelkedik is. Ebben az összefüggésben nem létezik személy a maga szükségszerű egyszeriségében és méltóságában, nincs abszolút szellem, amellyel a személy kapcsolatban áll, minden relatív, és minden feloldódik a mindenség életének, a természet törvényeinek ritmusában. Nincs valódi értelme szerinti jó és rossz, amit az erkölcsi döntés vagy-vagy alapon elválaszt egymástól, és ami meghatározza a személy szándékát, a kettő egymáshoz tartozik, mint nappal az éjszakához. Az egyiknek éppen olyan szerepe van az életben, mint a másiknak. Nincs vissza nem térő, fontosságát örökké megtartó óra, az idő összefolyik, minden megismétlődik. Ha jön a tavasz, ott van mögötte az elmúlt és előtte az eljövendő tavaszok végtelen láncolata, hacsak nem kell a személyes lét komolyságával azt mondani, hogy legyen elfelejtve a múlt, és legyen figyelmen kívül hagyva a jövő. Az ilyen nézetnek megfelelő állapot lényegében közvetlen feloldódás a jelenben, nem azért, mert az ember komolyan koncentrál valamilyen fontos döntésre, hanem mert a jelent a természetes léthez köti. A mítosz világa csupán a természet szerinti gondolkodást ismeri: a természet egységében semmi sem vész el, minden megmarad, és tovább hat; az igazi gondolkodás ezzel szemben előre látja az adott óra különleges, páratlan mivoltát, és a szabadon végzett cselekedet erkölcsi súlyát. Hasonlóképpen a mítosz világában a mindig visszatérő és a pillanatnyi helyzetben jelentkező életritmusnak csupán az előérzete van meg. Ezzel szemben az igazi előrelátás föltételezi a felelősséget az egyén tettéért, és a tett erkölcsi súlyának tudatát. Mindkettő alapja a személy és annak kapcsolata – nem a természet folyamataira jellemző mindigtovábbal, hanem az örök abszolútummal. Ez a világ mindent belefoglal az elmúlás és az ismétlődés, a felejtés és az előre nem láthatóság kötöttségébe, mert semmi sem valódi ön-maga, csupán hullám az áramlásban. Ettől a világtól szabadít meg Krisztus, amikor szól a személyhez, és figyelmezteti örök felelősségére. Abszolút különbségeket határoz meg. Világossá teszi, hogy a személyes döntés nem egy vég nélküli folyamat része, hanem örök jelentőségű. Ha Krisztusra hallgatunk, megszabadulunk a természet kötöttségétől és ártóitól, de különös módon üdvhirdetőitől is.

     Mindezzel nem arra gondolunk, hogy Krisztus megszabadít az ösztöntől, és a szellemhez vezet; ez csupán azt jelentené, hogy Dionüszosztól Apollónhoz térünk. De a görögök is tudták, hogy Dionüszosz és Apollón testvérek, és lényegüket tekintve alapvetően nem különböznek egymástól. A szellem, amelyet Apollón és Athéné testesít meg, keresz- tény szempontból ugyanúgy meg van kötve, mint a természet, amelyben Dionüszosz és Démétér uralkodik. Ez a szellem és ez a természet ugyanannak az összvalóságnak, a világnak és a világi emberlétnek két különböző nézőpontja. Krisztus vált meg fogságukból, és a Szentlélektől, a Szent Szellemtől jövő szabadságot ad, amely arra hivatott, hogy bíráljon minden világias szellemet.

     De hogyan vált meg Krisztus?

     Mindenekelőtt azzal, hogy ő felülről jön (Jn 8,23). Az evilági üdvhirdetők a világ és a természet öléből jönnek; Krisztus a háromszemélyű egy Istentől, akit az élet és halál, a világosság és sötétség törvénye semmi módon sem köt meg, de éppen olyan kevéssé köti meg a szellem törvénye: az öntudat kibontakozásának, az erkölcsi tisztulásnak, a személyes mivolt magasba törésének a törvénye. Krisztus Istennek független, önmagától való szabadságából jön. Már ezáltal megszabadít a világ törvényeitől. Kinyilatkoztatja, hogy létezik valami más, éspedig a csalhatatlan, abszolút igazság, és ennél nagyobb érték nincs a világon. Ez a más ő maga, és ő olyan, hogy az ember eljuthat hozzá. Ő a szent Isten, aki szeretetből fordult felénk, és lett emberré. Krisztus szabad a világ megkötöttségeitől, ő egészen az Atya szent akaratába gyökeredzett. Ebben a szabadságban éli át a világ állapotát, a bűnt. Szabadon vezekel a világ bűneiért, és a bukott világot újra Isten felé fordítja. A hívő ember vele együtt tud Istenbe kapcsolódni, és Krisztus éppen ezáltal váltja meg.

     Krisztus kinyilatkoztatja, hogy ki Isten valójában: nem a világ oka, nem végtelen isteni áramlás, nem a legmagasztosabb eszme, hanem a világnak önmagától való teremtője és ura. Isten az, akiről a világból magából csak homályos tudásunk lehet, bár megnyilatkozik a világban. Szemünk ugyanis vak, és szívünk megátalkodott. Isten úgy nyilatkoztatja ki magát, hogy emberként mutatkozik meg. Arra a kérdésre, hogy ki az Atya, ez a válasz: az Atya az, akire Jézus gondol, amikor azt mondja: „Atyám”. Arra a kérdésre pedig, hogyan lehet az élő Istent elgondolni, ez a felelet: úgy, ahogyan ő Jézus szavaiban, magatartásában, életében és halálában megmutatkozott.

     Krisztus az ember mivoltát is feltárta. Arra a kérdésre, hogy ki az ember, két válasz van. Az első így szól: az ember az a lény, akinek létében Isten meg tudta mutatni magát, az a nyelv, amelyen maga Isten tudott szólni. Olyan az ember, hogy az élő Isten Jézusban – a gyermekben, a betegek gyógyítójában, a tanácstalanok tanítójában, a Pilátus előtt hallgatóban, a kereszten haldoklóban – ki tudta nyilatkoztatni magát. De az ember az a lény is, aki az örök Fiút, Istennek a világban kimondott Igéjét, az emberi külsőben fölragyogó világosságot megölte.

     Ha az ember elfogadja azt, ami Krisztusban jött hozzá, akkor megnyílik a szíve, meglátja, hogy ki Isten, és ki ő maga; mi ő maga, és mi a világ. Meglátja az igazságot, és ez teszi szabaddá.
(1946)

Romano Guardini

Fordította: Kerényi Dénes