Krisztus koldusa

Nem szerette senki. Kicsiny, vékony, sötét arcú emberke volt. Szülei nem voltak, intézetben nevelkedett, ahol sokkal több verést kapott, mint jó szót. Sokszor megszökött, ilyenkor visszavitték, de egy idő után már nem is keresték, gondolták jobb a békesség. Így aztán korán a saját lábára kellett állnia, nem volt, aki gondoskodjon róla. 

Dolgozni nem tudott, de nem is szeretett, inkább csak ügyeskedett. Hamar rájött, hogy szemesnek áll a világ, ha kellett, kéregetett, vagy elemelt valamit, amire éppen szüksége volt. Olykor társakat is talált, akikkel együtt volt egy ideig, de nem sokáig, mert előbb-utóbb összeveszett velük. Többnyire egyedül rótta az utcákat, és arra gondolt, hogy jobb egyedül, mert nem kell törődni senkivel, azt csinálhat az ember, amit csak akar. Ha úgy volt kedve, munkát is vállalt egy kis időre, amíg bele nem fáradt, meg nem unta, ott nem hagyta az egészet. Volt, hogy otthagyott csapot-papot, még a fizetség sem érdekelte, csak mehessen az útjára. 

Nem szerette a kötöttséget, nem tudott gúzsba kötve táncolni, mint Babits, de még lélegezni se. Igyekezett megszabadulni minden köteléktől, mivel hozzászokott a szabadsághoz. „Nekem nem parancsol senki, én azt csinálok, amit akarok”, mondogatta magában némi büszkeséggel. Nem érdekelték az emberek, ha éhes volt, gondolkodás nélkül megszólított valakit, és kért tőle valamit, különben jól elvolt magában. Barátságról, szerelemről nem sokat tudott, inkább csak sejtései voltak, akárcsak a szeretetről, ami éppoly ismeretlen volt számára, mint a lazac vagy a kaviár. 

Az évek szálltak, mint a percek, a bűneit büntetendő, olykor becsukták, de az életét, a szokásait nem tudták megváltoztatni. Sosem értette meg, hogy a másé nem az övé, hogy a magántulajdon szent dolog, és senkinek sincs joga elvenni a másét. Ha szüksége volt valamire, úgy gondolta, hogy joga van megszerezni bármi áron is. Ezért nem szerették, inkább féltek tőle az emberek, és kerülték, ha lehetett, de időnként kénytelenek voltak találkozni vele, segíteni rajta. Mert kérni megtanult, a szükség megtanította, máshoz nem is nagyon értett, mint a kéréshez. 

Az idő múlásával egyre türelmetlenebb és erőszakosabb lett, szinte menekültek előle az emberek. Megkönnyebbült, amikor megbetegedett és kórházba került, nem kellett a mindennapi kenyérért megküzdenie, ellátták minden földi jóval, igaz, csak egy ideig. Meggyógyítani nem tudták, de néhány hét után mégis kiadták, aminek egyáltalán nem tudott örülni, hiszen számára véget ért a jó világ. Miként az első emberpár, Ádám és Éva, ő is kiűzetett a paradicsomból. Igaz, nem először történt vele ilyen, lakott már a paradicsomban máskor is, amikor a plébánián nemrégiben a plébános nagylelkűen befogadta, felöltöztette, megetette, egyszóval gondoskodott róla, amíg valami megbánhatatlan dolog nem történt, ami miatt kiűzetett a paradicsomból. 

Szerinte rosszakarói üres boros üvegeket csempésztek a párnája alá, amiket természetesen az atya megtalált, és sűrű szemrehányás kíséretében vele együtt kipenderítette a plébániáról. Ily módon az amúgy is elveszett paradicsom számára többször is elveszett. Amikor a kórházból hazakerült, alig lehetett ráismerni, annyira lefogyott, keze-lába csak úgy harangozott a kabátban és a nadrágban, arca beesett, szemei karikásak voltak. Akik megszánták, adtak neki ruhát, pénzt vagy egy darab kenyeret, de sokan elzárkóztak előle, hiába kérte őket, nem kapott tőlük semmit. Egyre nehezebb lett a helyzete, mind kevesebben támogatták, emiatt aztán még agresszívabb lett, mint volt. Lassan elfogyott körülötte a levegő, szinte teljesen magára maradt. 

Egyik éjszaka, amikor egy padon üldögélve éhesen bámulta a csillagokat, eszébe jutott a nyugdíjas lelkész, aki szintén sokszor segített már rajta. Igaz, vele is volt már nézeteltérése, ahogy másokkal is, de azért jónak látta, mint tékozló fiú az apját, ismét fölkeresni. Azt is elgondolta, hogy mit fog mondani neki, milyen súlyos szavakkal ecseteli majd kilátástalan helyzetét, gyógyíthatatlan betegségét és az éhségét, ami szüntelenül gyötri. Miután főpróbát tartott, vagyis elmondta magában a másnapi monológot, némi megnyugvást érezve álomra hajtotta a fejét. Korán ébredt és azonnal elindult szerencsét próbálni. 

Hosszan kopogtatott a nagykapun, majd hangos kiáltozással igyekezett jelt adni magáról. „A zörgetőnek megnyittatik” – mondja Jézus, és valóban megnyílt a kapu, megjelent a gazda, így végre előadhatta alaposan végiggondolt mondókáját. A lelkész gondterhelt arccal hallgatta a panaszáradatot, miközben megdöbbenve konstatálta, hogy a betegesen sovány, apró emberkétől csak karnyújtásnyira lehet a halál. Természetesen most is segített rajta, ahogy tudott, aztán útjára bocsájtotta. Másnap, harmadnap ugyanígy történt minden, innentől kezdve szinte mindennap megismétlődött a jelenet, kérésekben egyáltalán nem volt hiány. 

A helyzet kezdett tarthatatlanná válni, a család és a szomszédok is megunták a naponkénti zaklatást és egyre erélyesebben léptek föl a hívatlan látogatóval szemben. Végül a rendőrséget hívták segítségül. A rendőrök annak rendje és módja szerint kitiltották a Templom utcából, de még a környékéről is. Azonban a szükség törvényt bont, emberünk nem zavartatta magát, a tilalom ellenére is megjelent újra meg újra, zörgetett és kért, kért mindent, amire csak szüksége volt. Ilyenkor a forgatókönyv szerint jöttek a cerberusok és elűzték az erőszakos betolakodót. Nehéz volt ez mindenkinek, de leginkább a lelkész lelkének, hiszen ő nem csupán az agresszív kéregetőt látta ebben az elesett emberben, hanem

Krisztus kicsiny testvérét, akivel Jézus azonosítja magát,

amikor ezt mondja majd az ítéletkor: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, beteg voltam és meglátogattatok” (Mt 25). 

Ahányszor meglátta ezt a csontsovány, rongyos, rossz kinézetű embert, az Úr szenvedő szolgájára gondolt, akiről ezt mondja Ézsaiás próféta: „Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte és a mi fájdalmaink nehezedtek rá” (Ézs 53, 1-4). Hiába igyekezett meggyőzni a családját, a környezetét, hogy ennek az elesett, szinte elviselhetetlen embernek van egy láthatatlan pártfogója, az irgalmas Isten, aki szolidáris minden szenvedővel, bárki legyen is az. Szent Mártonra hivatkozott, aki egyszer egy meztelen koldusra terítette a kardjával kettéhasított köpenye felét, amit álmában nem a koldus, hanem a Jézus vállán látott viszont, aki ezt is mondja majd az ítéletkor: „mezítelen voltam s ti felruháztatok”, mert

a nincstelen koldus szenvedésében Krisztus is jelen van. 

Luther szerint mindnyájan koldusok vagyunk, mondta csöndesen azoknak, akik ki nem állhatták ezt a kéregető embert. Eszébe jutott a gyerekkora, ha koldust látott az utcán, majdnem elsírta magát, és ez most sem volt másként, nagyon szánta a szegényeket, köztük ezt a halálosan beteg embert. Meg volt győződve róla, hogy az Isten irgalma olyan, mint a madárnak a fészek, elrejti a kicsinyeket, az elesetteket és oltalmazza, táplálja őket, mint madár a fiókáit. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” – idézte Jézus szavait, hogy irgalmasságra biztassa az embereket. Fáradozása azonban sikertelennek bizonyult, környezete egyáltalán nem volt képes a koldus rendszeres látogatását, tolakodását tolerálni, aki végképp kiűzetett a Paradicsomból, de nem az ő lelkéből. 

Többé nem vette le róla a kezét, ahogy tudta támogatta, amíg csak tehette. Álmában olykor magát látta abban a piszkos, rongyos ruhában, azzal az ócska, nagy táskával a kezében az Úr előtt imádkozni, miközben az angyalok körülállták, érdeklődve, némi szánakozással csodálták. Ahogy ott állt a fényben az Atya közelében, mintha egy kéz érintését érezte volna a vállán. Amikor megfordult látta, amint Krisztus közeledik felé. 

Ekkor hirtelen fölébredt.