Krisztus útja lefelé vezet

A keresztény ember útja nemcsak felfelé vezet, hanem lefelé is embertársaihoz, különösen a rászorulókhoz – vallja Szőke Péter, a római katolikus Szent Egyed közösség budapesti vezetője. Civilben az államigazgatásban dolgozik, jelenleg az igazságügyi miniszter kabinetjében, egy évvel ezelőttig pedig diplomataként szolgált.

Életútja mellett napjaink egyik legégetőbb kérdéséről, a menekültválságról is beszélgettünk.

– Nem szokványos az, hogy valaki állami tisztségviselőként egy szegényekkel, kitaszítottakkal foglalkozó egyházi közösség vezetője is. Hogyan jutott el erre a kettős szerepre?

– Nem szokványos, de bizonyos értelemben logikus. Az evangélium minden keresztényt arra hív, hogy a szegények közelében legyen, a szegények barátja legyen. Nem specialistákat hív erre, tehát nem csak a segítő szakmák képviselőit vagy csak a szerzeteseket és a papokat hívja erre Jézus. Dietrich Bonhoeffer írja, hogy Krisztus útja az Atyától lefelé vezet, nem pedig fölfelé. Természetesen fölfelé is vezet, hiszen felment a mennybe, és az angyalok is le-föl közlekednek Jákob lajtorjáján, de hajlamosak vagyunk elfelejteni a lefelé irányuló közlekedést, pedig az is szükséges. Az ember ambíciói olyanok, hogy fölfelé akar közlekedni: nagyobb lakást akar, magasabb társadalmi osztályba akar kerülni, jómódú barátokat szeretne és így tovább. De Krisztus útja lefelé vezet: alá kell szállni, ha követni akarjuk őt. Alá kell szállni, mondjuk az aluljáróba, ahol a hajléktalanok fekszenek, alá kell szállni az idősek otthonába. Az idősek drámája sokkal kevésbé szembetűnő, pedig ugyanúgy létezik, hiszen sokan magányosan intézményekben, elfekvőkben élnek, vagy akár az otthonukban, de soha senki nem nyitja rájuk az ajtót.

Amikor 2013-ban, még a Külügyminisztériumban dolgozva kaptam egy állami kitüntetést, Martonyi János akkori külügyminiszter a laudációban észrevette ezt. Azt mondta: az, hogy a diplomáciával és a szegényekkel is foglalkozom, nem véletlen, mert mind a kettő nyitottságot feltételez. A diplomácia hivatása végső soron a béke, a béke fenntartása ott, ahol már megvalósult, és megteremtése ott, ahol még nincs meg. Azt már én teszem hozzá, hogy a 20. század pápáinak magisztériumában is fő helyre került a béke teológiája és keresése akár diplomáciai, akár más eszközökkel. XV. Benedek az I. világháborút értelmetlen vérontásnak merte nevezni akkor, amikor sok katolikusok számára is a saját országa győzelme tűnt a legfontosabbnak. Számára elviselhetetlen volt, hogy keresztények, sőt katolikusok egymást irtsák. De a sort folytathatnám: Szent II. János Pál pápa 2005-ben, nem sokkal halála előtt mondott egy egyszerű mondatot, amikor fogadta a Vatikánba delegált diplomáciai testület tagjait: „Minden megváltozhat.”

Nem csak a diplomatáknak szólt ez, hanem mindenkinek, aki reményvesztett, aki beletörődik abba, hogy vannak szegények, hogy van háború, van erőszak, igazságtalanság, elnyomás. Kereszténynek lenni véleményem szerint azt jelenti, hogy nem törődünk bele, ahogy Jézus sem törődött bele az ember állapotába. Ahogy a világ állapotába nem törődhetünk bele, úgy a saját szívünkébe sem: mert megváltozhatunk, megtérhetünk.

– A politika terepén teljesen máshogy lehet a békéért vagy a nehéz sorban levőkért tevékenykedni, mint egy keresztény közösség tagjaként. Honnan datálható a szegények iránti érzékenysége és a Szent Egyed közösséggel való kapcsolata?

– A közösséget 1989-ben ismertem meg, ami sorsfordító év volt Magyarország, Európa, a világ és sok ember élettörténetében, abban a 23 éves egyetemistáéban is, aki én voltam. Abban az évben olasz egyetemistákból álló csoport nyaralt Budapesten, akik egy héten át minden este imádságot tartottak a belvárosi főplébánia-templomban, és ezenkívül meséltek a közösségükről. Mindez a nyolcvanas évek végének szellemi pezsgésében, az egyházat is átható megújulás légkörében történt. Ekkor vált lehetővé, hogy ez a világiakból álló, római központú nemzetközi közösség hazánkban missziót kezdjen abban a reményben, hogy találkoznak fiatalokkal, akik az általuk választott életformát követni fogják, vagyis azt, hogy tanulnak, illetve dolgoznak, de emellett az életük középpontjában az imádság, a Szentírás és a szegényekkel való barátság áll.

Nagy meglepetésemre szolgált, hogy az imádságban világiak adták tovább az evangéliumot – akkoriban ez itthon ritka volt. Hasonló reveláció volt, hogy a római fiatalok elvittek minket, budapesti társaikat egy állami gyermekotthonba. Azt mondták: „Nézzétek, itt olyan gyermekek vannak, akik mindazt, amit ti megkaptatok, és amit ti magától értetődőnek tekintetek, nem kapták meg. Mi ilyen gyerekekhez – és más szegényekhez – járunk Rómában, és egyetemisták vagyunk, úgy, mint ti.” Úgy éreztem, hogy ők jobb keresztények, mint én. Gyermekkoromtól fogva jártam hittanra, templomba, de rájöttem, hogy ezeknek a fiataloknak megvolt az a „valami”, aminek hiányára Jézus hívja fel a gazdag ifjú figyelmét. Ez, a szegényekkel való barátság nekem is hiányzott, s ők mutatták meg nekem. Akkor páran elkezdtünk a nyomukban járni, köztük az a lány, Zsuzsa is, aki később a feleségem lett.

Már korábban, húszas éveim elején próbáltam valamilyen módon segíteni, először a templomban egy öreg néninek, aki kíséret nélkül nem tudott misére jönni. Hamarosan rájöttem, hogy nem csak egészségügyi problémái vannak. A fő betegsége a magány volt. Egyedül nehéz volt, mint ahogy később annak a fizikai fogyatékos barátomnak is, aki a belvárosban lakott. Őt is támogattam. Aztán a közösségbe kerülve megértettem, mennyivel könnyebb úgy segíteni, hogy nem egyedül van az ember. Az, ami fáradságnak és megoldhatatlannak tűnik egyedül, közösségben sokkal könnyebb és sokkal nagyobb öröm.

– A Szent Egyed közösség Magyarországon egy maroknyi csapatot tesz ki, talán emiatt sem annyira ismert. Bemutatná egy kicsit?

– A közösségünknek nincsenek lezárt határai, inkább mozgalom ez, formális tagság nélkül, lelkiség, amelyből sokan meríthetnek ingyen, bármiféle fogadalom nélkül. Közösségünk első műve az imádság, amiről alapítónknak, Andrea Riccardinak van is egy nagyon szép hasonlata, amely egyúttal a keresztény közösségre is igaz: olyan, mint a világítótorony, ami a sötét tenger partján áll. A világítótorony tetején ül egy ember, aki nem lát ki a sötét tengerre, csak őrzi a világítótornyot, és vigyáz arra, hogy égjen a fénye. Hogy az éjszakai viharban hánykolódó hajók közül hányat ment meg ez a fény a zátonyra futástól, azt sohasem fogja tudni, de azok, akiket ez megment, azok tudják, hogy minek köszönhetik az életüket.

A Szent Egyed közösségnek az evangélium a programja. Nyilván tökéletlenül, bűnös ember módjára váltjuk tettekre, de igyekszünk követni. Igyekszünk mindennap olvasni a Bibliát, igyekszünk imádkozni a közösséggel vagy személyesen egy fél órát legalább. Ehhez adódik hozzá az odafigyelés a szegényekre, a rászorulókra.

Olaszországban, Németországban, Belgiumban jóval nagyobb létszámú a közösségünk, és akkor még nem beszéltünk Afrikáról, ahol ezres nagyságrendben vagyunk jelen nagyon sok országban: Mozambikban, Malawiban, Elefántcsontparton, Kamerunban, Kongóban. Malawiban épül a közösség első saját temploma. Amikor a mozambiki béke megkötésében közreműködtünk 1992-ben, akkor Afrikában ugrásszerű növekedés indult meg, majd az AIDS kezelését szolgáló DREAM-programunk is nagymértékben hozzájárult ehhez.

– Beszélt arról, hogy magánemberként miért a Szent Egyed közösséghez csatlakozott, de miért éppen a diplomata pályát választotta munkául-hivatásul?

– 1984-ben érettségiztem, amikor egyetemista voltam, még kommunizmus volt. Bármennyire is érdekelt a történelem és a nemzetközi kapcsolatok, a nyelvek, a más kultúrák, tudtam, hogy a diplomata pálya párttagsággal jár, ezt pedig nem vállaltam volna. Aztán jött a rendszerváltás, általam, de mások által sem várt módon, és ezáltal megnyílt ez a pálya. 1991-ben kértem a felvételemet a Külügyminisztériumba, és azóta tulajdonképpen tavaly nyárig ezen a pályán voltam, és azt követően is maradtam az államigazgatásban. Nem voltak akkor világratörő céljaim, egyszerűen érdekes munkát akartam, amelynek révén eljuthatok külföldre. Szerettem volna ugyanis külföldön élni részben kulturális érdeklődésből fakadóan, részben kalandvágyból. Ez aztán meg is adatott, Bécsben és Rómában. Amikor azonban 2002-ben a római külszolgálatból hazajöttem, úgy döntöttem, szívesen maradok itthon is, hiszen nekem és a feleségemnek is idős szüleink vannak, és a közelükben akarunk maradni, és itthon is sok szép feladatot lehet teljesíteni.

– A migráció az egyik legfontosabb jelenség mostanában, amivel a Szent Egyed közösség tagjaként, az államigazgatásban dolgozóként és egyszerű magyar állampolgárként egyaránt szembesül. Hogyan látja, keresztényként mi a feladatunk ebben a kérdésben?

– Afrikából nagyon sokan el akarnak jönni. Egy afrikai fiatalnak, aki a gimnáziumot el tudta végezni, több nyelv van a birtokában. Nagyon sok afrikai beszél angolul, franciául, jobban, mint egy átlagos magyar. Az ő szemük előtt az európai álom úgy lebeg most, ahogy száz éve egy olaszt, egy írt vagy egy magyart az amerikai álom fűtött. A mi közösségünk egyáltalán nem bevándorlásellenes, sőt azt gondoljuk, hogy a migráció természetes dolog. Ezzel együtt is azt tapasztaljuk, hogy akik az afrikai közösségeinkben vannak, nem akarnak eljönni onnan, mert érzik, hogy helyben van rájuk szükség. Mi is inkább ebben támogatjuk őket, bár ha valaki el szeretné hagyni az országát, akkor is segítségére vagyunk.

– Ám azoknak, akik ma Magyarországon – ha csak mint tranzitországban is, de – jelen vannak, miután több száz – több ezer kilométert megtettek, nem lehet olyan egyszerűen csak azt mondani, hogy menjetek vissza, ahonnan jöttetek, és boldoguljatok ott.

– Magyarország számára az a helyzet, ami az utóbbi időben előállt, teljesen új. A reakciók egy része pánikreakció, mert hazánk nem találkozott ennyi menekülttel, bevándorlóval sem egyszerre, sem külön-külön. A helyzet komolyságát mutatja, hogy ma Európában Magyarországon legnagyobb az egy főre jutó menedékkérők száma. Az, hogy Ferenc pápa mit mond erről, eléggé közismert: nagyon erőteljesen hívja fel a figyelmet arra, hogy egyrészt segíteni kell a bajbajutottaknak, mert bennük Krisztussal találkozunk, másrészt pedig hogy maga a planéta mint közös ház van bajban. Ezt a közös házat közösen kell kezelni, nem lehet azt csinálni, hogy én a saját hátsó udvaromat jól kitakarítom, a többi nem érdekel. Úgy gondolom, egyértelmű a magyar egyház prímásának, Erdő Péternek is a szava erről, aki azt mondta, hogy első a szolidaritás, a szeretet parancsának teljesítése.

Azt valóban minden ország maga döntheti el, hogy kit fogad be, honnan és milyen számban, mert ezt a belső jog szabályozza. A menekültek befogadására azonban a nemzetközi jog irányadó, és az ebbe a kategóriába tartozókat nem lehet nem befogadni. Az 1951-es genfi egyezmény aláírásával ezt Magyarország is vállalta.

– Éppen arról zajlik a vita mostanság, hogy kik azok, akik valóban menekültek, és kik azok az ún. gazdasági bevándorlók, akik bár nyilván rosszabb körülmények között élnek, mint az európai átlagpolgár, de menekültnek nem tekinthetők.

– A genfi konvenció megalkotóinak szeme előtt az elegáns kelet-európai disszidensek lebegtek: Szolzsenyicin vagy Szaharov professzor. Jött egy-egy menekült, nagy nehezen átjutott az aknazáron, és akkor politikai menedékjogot kapott. A genfi konvenció az egyéni elbírálás talaján állt: mindenkit egyénileg meg kell vizsgálni, hogy valóban teljesülnek-e a menedékjog megadásának a feltételei, s ha igen, akkor nem lehet azt tőle megtagadni. Ez a rendszer azonban már 1956-ban is súlyos próbatételt állt ki, mert tízezresével, százezresével érkeztek Magyarországról az emberek. Akkor igen nagylelkűen fogadta őket a nyugat, és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is nagyon jól vizsgázott, akkor vált tulajdonképpen nagykorúvá a szervezet. Most viszont milliókról beszélünk, ez a nagyságrendű menedékkérő pedig szétfeszíti az eddigi rendszert, aminél viszont eddig még nem tudtak jobbat kitalálni. Az az elv is nagyon helyes és továbbra is követendő, hogy ha valakinek nem is ismerik el a menedékkérelmét, akkor sem lehet visszaküldeni olyan országba, ahol az életét veszély fenyegeti. A genfi egyezmény egyfajta civilizációs, demokratikus minimumot jelentett. Olyan szegletkő, amelyet ha felszedünk, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Ezért addig nem lehet hozzányúlni, amíg jobbat nem tudunk. És még senki nem állt elő ilyen elképzeléssel.

– Mi kellene ahhoz, hogy ezt a milliós népvándorlást kezelni lehessen?

– Túlzónak érzem a népvándorlás kifejezést. A milliók egyébként sem Európa, hanem a szegényebb országok között vándorolnak. Libanonban minden negyedik lakosra jut egy menekült, Jordániában minden harmadikra, Kongóban minden 26-dikra. Még a leginkább érintett európai országok is messze elmaradnak ettől. Egyébként mi a sok, és mi a kevés? Egy boldog hatgyerekes család egy kétszobás lakásban is jól érzi magát, míg egy válófélben lévő házaspárnak öt szoba is kicsi lehet. A szív állapotán múlik minden. Az erőforrások megvannak, csak az a kérdés, hogyan gazdálkodunk velük. Európa a világ leggazdagabb földrésze: bár viszonylagos súlya csökken, még mindig hatalmas erőforrások felett rendelkezik. Kérdés, hogy ezeket mire használja. A rászorulókon segíteni, a menekülteket nagylelkűen fogadni és integrálni nem széplelkűség, hanem befektetés lehet a jövőbe. A római birodalomra szoktak hivatkozni, mondván, hogy a népvándorlás rombolta le. Elfelejtik, hogy ez a birodalom fénykorában befogadó volt, és még a zsidó Pál apostol is büszke volt római polgárságára. A hanyatlás mindig belülről jön. Jézus mondja, hogy nincs semmi, ami kívülről jutva az emberbe tisztátalanná tehetné őt; hanem belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok (vö. Mk 7,14-21). A kereszténységet sem kívülről, hanem belülről fenyegeti a legnagyobb veszély. Egyszer a párizsi repülőtéren bementem imádkozni a kápolnába, amely egy térből nyílik egy kis mecsettel és egy kis zsinagógával. A mecsetben voltak imádkozók, a kápolnában én voltam az egyetlen, a zsinagóga üres volt.

– Akik most érkeznek, sokszor egész más kultúrából jönnek, mint a miénk, és hajlamosak vagyunk inkább a különbségeket észrevenni, és nem azt, hogy egy emberiség részei vagyunk. Inkább az eltávolítás van meg, hogy ők nem Magyarország részei.

– Rendkívül veszélyes ez a logika, mert ha ebből indulunk ki, akkor el fogunk jutni oda, hogy rendben van, segítsünk csak a magyaroknak, de csak azoknak a magyaroknak, akik megérdemlik, ne segítsünk a hajléktalannak, mert az tehet róla, hiszen elissza a pénzt. Könnyű mindenkire azt mondani, hogy saját maga tehet a sorsáról. Amikor annak idején az időseket elkezdtük látogatni egy szociális otthonban, a főnővér azt mondta: meg fogják látni, hogy azok, akik itt vannak, nem kis részben tehetnek arról, hogy ide kerültek. Ezek egy börtönőr szavai is lehettek volna. Ez nárcizmushoz vezet, vagy ahogy az egyházatyák nevezik: filautiához, amely szerintük minden egyéb bűn forrása. Az önszeretet lényege, hogy azt szeretem csak, aki olyan, mint én, vagyis mindenkiben saját magamat szeretem. A keresztény ember, de egyáltalán az emberséges ember a másikban nem a saját tükörképét keresi, hanem Isten képmását látja.

Az értelmes bevándorlási politika szerintem nem lehet a zéró bevándorlás. Európa lakossága fogy, és az emberek nem olyanok, mint a levesben a kolbász, hogy a levesestálba nem fér több belőlük. Jó tudni, hogy a földön bolyongó menekültek túlnyomó többségét a legszegényebb országok fogadják be. Bevándorlók Olaszországban született gyermekeinél ráadásul azt tapasztaltam, hogy igenis nagy a vágy bennük, hogy beilleszkedjenek, és hogy rómaiaknak, olaszoknak tekintsék őket.

Magyarország ma nem cél-, hanem tranzitország. Ám ha valaki azt az üzenetet tolmácsolná ezeknek az embereknek, hogy Isten hozott benneteket, tudjuk, hogy bajban vagytok, akkor lehet, hogy sokan amellett döntenének, hogy itt telepednek le, megszeretnének minket, azonosulnának velünk.

Azt is jó tudni, hogy a közhiedelemmel ellentétben a bevándorlókat nem kell eltartani. A bevándorlók jellemzően inkább nettó befizetői a társadalombiztosítási rendszereknek, mint haszonélvezői. A II. János Pál pápa téren vagy a Nyugati pályaudvaron beszélgettem olyan menekült családokkal, akikről utána azt gondoltam: kár, hogy ezeket az embereket senki nem marasztalja. Erőforrást jelentenének nekünk.

Jó lenne megállnunk és gondolkoznunk, miután túltettük magunkat a válság miatti pánikreakción. Nézzük meg, hogy kik jönnek, mit tudunk az országaikról, ismerjük-e a történetüket, tudjuk, hol van Afganisztán, Pakisztán, Kongó? A menekültekkel valóban együtt jár némi biztonsági kockázat, de a hatóságok azt, úgy hiszem, képesek kezelni. Ez létező és komoly probléma, csak arra kell vigyáznunk, hogy miközben megnyerjük a biztonságunkat, ne veszítsük el a lelkünket és az emberségünket.

– Hogyan tarthatjuk meg az emberségünket ebben a helyzetben mi, keresztények?

– Első a szolidaritás. Ehhez kereszténynek sem kell lenni. Ha a szomjazónak adok egy pohár vizet, azzal még nem mondtam véleményt a migrációs politikáról, attól még mondhatom azt, hogy Magyarország maradjon nemzetállam. De nem is biztos, hogy a nemzetállam ugyanazt jelenti ma, mint amit a 19. században jelentett. A keresztény adjon egy pohár vizet, juttassa el orvoshoz azt, akinek orvosra van szüksége, de eközben gondolkozzon Magyarország és az emberiség jövőjén. Andrea Riccardi, a Szent Egyed közösség alapítója szokta mondani, hogy a keresztény egyik kezében legyen a Biblia, másik kezében pedig az újság, mert a Szentírás fényénél kell a történelmet olvasnunk. De hiába kapjuk a fényt, ha nem akarunk olvasni.

A Szent Egyed közösséggel mi hetente egyszer járunk ki a menekültek közé, múltkor egy barátunk is jött velünk, aki pastu nyelven tud, Pakisztán-szakértő. A közösségünk valóban kicsi, de vannak barátaink, akiket be tudunk olykor-olykor vonni. Tervezzük, hogy kimegyünk Fótra, Bicskére, ahol nagyon sok kísérő nélküli kiskorú bevándorló és menekült gyermek van.

Egy afrikai országból érkezett hazánkba egy lány, akit azzal hitegettek, hogy orvos lehet Európában, ehelyett viszont eladták Görögországban rabszolgának. Onnan megszökött és idekeveredett Magyarországra. Ezekben a hetekben önkéntesként segített a Nyugatinál a menekülteknek. Tizenhat éves. Áldozat, akit segítenünk kell. De milyen szép lenne, ha éppen Magyarországon tudná megvalósítani az álmát, hogy orvos legyen?! Ha orvos lesz, magyar orvos lesz, magyar embereket fog elsődlegesen gyógyítani.

Magyarországnak komoly szellemi és emberi erőforrásai is vannak, amiket mozgósítani tud általában a humanitárius válságok idején. Ezt éppen azok a keresztény és nem keresztény szervezetek, közösségek és egyének mutatták meg, akiknek tevékenységét Erdő Péter bíboros is méltatta Szent István-napi szentbeszédében. Olyan tartalékaink vannak, amelyeket talán éppen a menekültek fognak mozgósítani.

Ne feledjük, hogy a Biblia nagy alakjai között hány menekült, „migráns” volt: Ábrahám, József, Jákob, Mózes, Rút. Maga Jézus kétszeresen is az volt: kisdedként Egyiptomba kellett menekülnie a családjával. De ez azért történhetett, mert előzőleg leszállott a mennyből, épp azért, hogy azután megtapasztalja az emberi szegénység, megvetettség összes formáját: a hajléktalanságot, a hazátlanságot, a rabságot és a halálos ítéletet.

Agonás Szonja

Fotó: Magyar Kurír, santegidio.org