Lábnyomok

„Célok nélkül nem érdemes élni” – vallja Nagy Tímea kétszeres olimpiai, világ- és Európa-bajnok párbajtőrvívó. A háromgyermekes édesanyával, vívó klasszissal kezdeti kudarcokról, nagy talpra állásokról, a szeretett barátról, igazságkeresésről, erőt adó hitéről és a megtalált békéről beszélgettünk.

 

– Egy vizes sportoknak otthont adó létesítményben, a Duna Arénában beszélgetünk. Meglepődtem, mikor a vívócsarnok helyett ide invitált…

A Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda mellett a Duna Aréna létesítményvezetőjeként végzem a napi feladataimat. Gyermekeim vízilabdáznak, s mikor nagyobbik lányomat még sok évvel ezelőtt egyszer edzésre vittem a Hajós uszodába, megkérdezték lenne-e kedvem itt dolgozni, mert megüresedett egy pozíció. Miért is ne?! Jellemző rám, hogy a kihívások elég erősen motiválnak. Sportszervezőként kezdtem, majd a lépcsőfokokat megmászva egyszer csak a vezető székben találtam magam. Hozzá kell tennem, a döntéseket nem egyedül hozom, szóval ez más terep, mint a pást…

– Ha már említette a pástot, kanyarodjunk is rá életének egyik legmeghatározóbb időszakára. Valóban igaz, hogy a velem szemben ülő kétszeres olimpiai bajnok azért lett vívó, mert szerelmes lett egy fiúba?

Igen, ez így történt. Általános iskolás koromban megtetszett egy fiú, akiről kinyomoztam, hogy a Vasasba jár edzeni. Mit csinál egy tizenéves kislány? Lemegy a fiú után a vívóterembe. A srác végül két hét múlva befejezte, én meg ott ragadtam. De senki ne gondolja, hogy nagy álmokat dédelgettem vagy komoly célokat tűztem volna ki magam elé. Talán azért sem, mert tehetségtelennek bizonyultam.

– Ezt most nehezen tudom elhinni…

Pedig igaz! Olyannyira, hogy egy év után azt javasolták a szüleimnek, hogy hagyjam abba a vívást. Képzeljenek egy dundi kislányt, aki a sor végén kullog szinte mindenben. Míg a többiek versenyeken indultak, nekem maradtak a monoton edzések. Sok sírással járt ez az időszak, de a mélypontok után mindig megkétszerezett erővel álltam fel. Szerettem volna bebizonyítani és megmutatni, hogy képes vagyok jó eredményeket elérni. Aztán egy edzőváltást követően Sima Pista bácsihoz kerültem. Ez új motivációval hatott rám, s ekkortól kezdtem el sokkal többet edzeni, mint a többi társam. Négy évembe telt, míg elmehettem életem első versenyére. Balkezes vagyok, s azt tudni kell, hogy gyermekkoromban a vívókat még átszoktatták jobb kézre. Édesanyám logopédusként ezt nem engedte, mert pontosan tudta, hogy egy ilyen „beavatkozás” milyen káros idegrendszeri hatásokat okozhat. Így a verseny előtt elmentem, és varrattam magamnak egy rám tervezett ruhát. Sosem felejtem el, amit a szabó mondott: „ez a ruha biztosan egy leendő világbajnoké!” Hazafelé a Pillangó utcai metróállomáson állva újra eszembe jutottak a szavai, s még hozzá is tettem magamban, hogy milyen rosszmájú ez a bácsi, hogy csak azt mondta világbajnok. Miért nem fogalmazott úgy, hogy olimpiai bajnok? Szóval akkor, ott, a metrómegállóban, tizennégy éves koromban megszületett bennem a vágy, hogy olimpiai bajnok szeretnék lenni.

– Ettől kezdve mindent a vívásnak rendelt alá, s az eredmények egymást követték. Európa- és világbajnoki aranyérmek egyénileg s csapatban egyaránt. Élete első olimpiája az 1996-os atlantai mégsem úgy sikerült, ahogyan azt előzetesen tervezte. Kudarc vagy tanulság?

Mindkettő. Az atlantai ötkarikás játékokra világranglista elsőként érkeztem, toronymagas esélyesként. Nagyon jól ment a vívás, zsinórban nyertem előtte a világkupákat, s tényleg elhittem, hogy győzhetek. Kezdő olimpikonként nem tudtam kizárni a külvilágot és a média hirtelen jött érdeklődésében elveszítettem a fókuszpontot. Ez az eredmény rovására ment, és érem nélkül tértem haza. Az biztos, hogy életem egyik legnagyobb fájdalma, mind a mai napig. Szó szerint összetört bennem a világ, s ezt az érzést az utána szerzett két aranyérmem sem tudta begyógyítani. Talán majd egyszer… Ráadásul Móna István, Pista bácsi [olimpiai bajnok öttusázó, vívó, edző, sportvezető – A szerk.]. egykori edzőm és igaz barátom, annyira hitt a győzelmemben, hogy a kudarcos szereplés után egy évig nem beszélt velem. Utána kibékültünk, de őt is ilyen mélyen érintette, ami velem történt. Való igaz, nehezen találtam magamra, de a családom és az edzőm továbbra is hittek bennem, így visszatértem a vívóterembe.

– Közben pedig megszületett az első lánya, Csenge…

Igen és nagyon érdekes, mert innentől kezdve már nem éreztem azt az erős nyomást és megfelelési kényszert, mint előtte. A család az olimpiai győzelemnél is fontosabb. Mindig is az első helyen állt. Aztán következett a 2000-es Sydney olimpia, amit egyéniben megnyertem, de a csapatgyőzelem sajnos elmaradt. Egyéniben győzni nagyon magányos öröm, hiszen ha a társaknak nem sikerül a csapattal való jó szereplés, akkor nehezen lehet bevonni a többieket abba a különleges eufórikus örömbe, egy álom megvalósulásába, amit fiatal lány koromtól dédelgettem. Az ember dönthet, hogy szolid marad vagy ünnepelteti magát a világ trónján. Azt hiszem, ezek már mély lélektani dolgok…

– Mi kell ahhoz, hogy az ember a sikerei csúcsán átérezze a társai fájdalmát?

Úgy gondolom, hogy lelki érzékenység. Nagymamám mélyen hívő ember volt, ő tanította, s mutatta meg nekem a hit lényegét. Isten jelenlétét mindig is éreztem, s ez a személyes tapasztalat erőt adott és át is segített életem nehézségein. Egy református barátom, aki fiatal koromban levitt a gyülekezetbe, harminc évvel ezelőtt adott nekem egy képeslapot, amin a lábnyomokról szóló híres idézet állt. „Gyermekem, sose hagytalak el téged! Azokon a nehéz napokon át, azért láttad csak egy pár láb nyomát, mert a legsúlyosabb próbák alatt, téged vállamon hordoztalak!” Azóta is így élem az életemet. Tudom és érzem is, hogy mindig a vállán hord a Jóisten.

– Aki pedig hisz Őbenne, az megkapja kegyelmének ajándékait. A sydney olimpia után megérkezett a második leánykája Luca…

Igen, mindig is sok gyermekről álmodtam, és hála Istennek ez is megadatott nekem. Gyermekeim édesapjának és a családomnak nagy köszönettel tartozom, hiszen ők biztosították a háttér országot, amíg edzésekre, versenyekre jártam. Így készültem a 2004-es athéni olimpiára is, ahol sikerült egyéniben megvédenem az olimpiai bajnoki címemet. Majd megszületett harmadik gyermekem, Csanád.

– Mondhatnánk nagyon kerek és egész ez a történet, de jól gondolom, hogy nemcsak fényes időszakok jellemezték?

Így van. Éltem át nagyon súlyos mélypontokat a sporton kívül is. Mikor a férjem tüdőembóliát kapott, s az életéért küzdött, három kicsi gyermekkel kellett helytállnom, nem beszélve az edzésekről… Az bizony kőkemény időszak volt. Ebben a túlterhelésben le is sérültem, ami az edzések alól „kimentett”. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, s ennek így kellett történnie, mert ezt a helyzetet aligha tudtam volna másképp megoldani. Így hét hónapig otthon maradtam. Hála Istennek gyermekeim édesapja meggyógyult. Vallom, hogy nincs lehetetlen. Az akarat, a jó szándék és az erős hit hegyeket képes megmozgatni.

– Erre a legnagyobb bizonyíték, hogy a 2006-os torinoi világbajnokságot megnyerte!

Őszintén mondhatom, hogy ez az egyéni világbajnoki győzelem a legnagyobb csoda a sportolói pályafutásomban, hiszen a felkészülésre mindössze fél év állt a rendelkezésemre, az előbb említett nehézségek miatt. Utána viszont már nem találtam régi önmagamra, s nem jöttek az eredmények sem. A 2008-as pekingi játékokra szeretettem volna még kijutni, de a kialakult körülmények miatt elengedtem az olimpiát, s vele együtt szép halkan elhalt a vívó pályafutásom is. Közrejátszott ebben az is, hogy Móna Pista bácsi beteg lett, kórházba került, s én vele szerettem volna lenni, mintsem az edzéseket látogatni. Ez így is történt. Az utolsó pillanatig fogtam a kezét. Aztán Pista bácsi elment, kimondhatatlan nagy űrt hagyva maga után. Nagyon hiányzik, de tudom és hiszem, hogy az örök életben újra találkozunk. Sosem felejtem el, amit a kórházi sétáink egyikén mondott: „Titikém, tudod arra ébresztett rá ez a betegség, hogy minden jót visszakapunk, amit az életünk során tettünk. Szóval, jó jót tenni!” Móna Pista életem nagybetűs igaz barátja, aki feltétel nélkül szeretett engem. Mindig velem van. Ma is érzem a jelenlétét…

– Vezetőként nap mint nap fontos döntéseket hoz, sokakért felel. Nagy az igazságérzete?

Igen. Megfelelésből vagy elvárásból sosem tettem semmit. Ha valamit elvállalok, azt szívvel-lélekkel és tudásom legjavával próbálom tenni. Ez néha konfliktusokat szül. Egykori edzőmtől, Udvarhelyi Gábortól sok mindent tanultam az életről. Ő egy kemény, de nagyon is korrekt, igazmondó ember. A vele való munka során fogalmazódott meg bennem, hogy sokkal jobb egy építő jellegű kritika, mint a hazug dicséret. Ma is ezt vallom és így is élek. Az igazságért mindig is a végsőkig mentem.

– Jelenleg van olyan feladat, elfoglaltság, amit igazán a szívügyének tekint?

Igen, a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesülete, aminek tavaly lettem az elnöke. Benedek Tibor vízilabdázó halála adta a fájdalmas felismerést, hogy példaértékű, klasszis emberektől még életükben kell a tudást megszerezni. Tibi annyi mindent elvitt magával, ami a jövő generációjának motivációval szolgálhatott volna. Ezért az egyesületbe tartozó 20+1 sportolóval az a legfőbb küldetésünk, hogy az országot járva iskolákba és közösségekbe tartunk előadásokat. Szeretnénk az ifjúságnak átadni a saját tapasztalatainkon keresztül azt a szemléletmódot, amivel könnyebben kiigazodhatnak az élet útvesztőiben. Úgy gondolom, célok nélkül nem érdemes élni. Bármivel is foglalkozzon az ember, törekedjen arra, hogy abból a legjobbat hozza ki. A legnagyobb kihívásunk a tizen-huszonéves korosztály megszólítása. Szóval van kihívás és feladat is bőven, de mindez nagy örömmel tölt el. 

– Egy kiegyensúlyozott, őszinte, a lehetetlent nem ismerő, önmagával békében élő, vidám ember képe rajzolódik ki mindabból, amit elmesélt. Mindez minek köszönhető?

A Jóistennek, a szüleimnek, az edzőimnek és a sportnak. Utóbbi sok mindenre megtanított, de vallom, nem kell ahhoz olimpiai bajnoknak lenni, hogy valaki megtalálja az élete értelmét. Nem az aranyérem számít, hanem az út a fontos, amit a céljainkért megteszünk. S így vagy úgy, de mindenkire vár ajándék a „csúcson”. Biztosan más ember lesz, mint előtte, saját egyéniséggel, egészséges értékrenddel, kitartással. Erre tanít a sport. Egyébként is az egész életünk itt a földön egy nagy akadálypálya. Rajtunk múlik, hogyan ugorjuk meg azt, amivel szembe kell néznünk, s az is, hogy mit hozunk ki abból, ami bennünk van. Aki a sértéseken felül tud emelkedni, az biztosan boldog ember. Ami a magánéletet illeti, szép és kerek családban élek. Amíg lehet, a szüleimmel szeretnék minél több időt tölteni, a gyermekeimet pedig, amiben csak lehet, támogatni. Próbálok a jelenben élni, de egy fontos jövőbeli célt, azért kitűztem magam elé. Ha unokám születik, megtanulok palacsintát sütni!

Lonkay Márta

 

 

2021-05-25

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks