Lapunk alapítójára emlékeztünk

Csanád Béla professzor, a KÉSZ és a Jel folyóirat alapítója húsz évvel ezelőtt hunyt el. Rá emlékeztek szentmise keretében, majd megkoszorúzták nyughelyét a kispesti Jézus Szíve-templomban november 11-én.

Az alábbiakban Fülöp Zsuzsanna, lapunk egykori főszerkesztőjének gondolatait adjuk közre.

„Költő vagy fiam!” – e szavakkal kezdem megidézni „öreg pásztorunkat”, aki immár húsz éve lakója az örökkévalóságnak. Nem kisebb irodalmi tekintély fordult ezzel a kedvező ítélettel a fiatal teológushallgatóhoz, mint Sík Sándor.

A harmadéves szeminarista Csanád Béla 1946-ban, dobogó szívvel kereste fel a Duna-parti piarista rendházban a régóta csodált katolikus költőt, s nyújtotta át tucatnyi versét véleményezésre. A várakozás leírhatatlan kínjai után Sík Sándor szavai és barátságos ölelése mámoros örömet jelentett a fiatalembernek. „Forgott velem a világ, mindenfelé győzelmi fények égtek” – írja visszaemlékezésében. Költővé avatása így történt, és mikor elindult irodalmár útján ez erősítette, sokszor ez bátorította, amikor rossz napok jártak, amikor számításba sem vették az ún. „hivatalosak”.

1947-től már a Vigília szerzői között találjuk, a katolikus sajtó rendszeresen közli verseit. Egyéni hangja egyre jellemzőbb, s a vezető irodalmi lapok, a Jelenkor, a Kortárs, az Új Írás is helyt adnak Csanád Béla költeményeinek. Ez azért is érdekes, mert a szűkítő katolikus jelző nélkül egyszerűen „csak” költőnek tekintik, mégpedig nagyon jónak.

Természetesen mi tudjuk, hogy szíve-lelke Krisztusé: az idő haladtával egyetemi tanár, a liturgika professzora lesz. Ám lelkipásztor is. Hogy mennyire az, bizonyítják e témában publikált művei: Vasárnapról vasárnapra címmel írt elmélkedései és magyarázatai, a Jézussal együtt szép kis gyermekimakönyve, a bérmálkozóknak és a felnőtteknek egyaránt szóló Védőszented, példaképed című kiadvány és a Keresztény valláspedagógia.

A csendes, halk szavú, ám határozott Csanád professzornak ez mind nem elég. A társadalmi közéletből azt a szeletet ragadja magához, amely a keresztény kultúra megtartását és országos szinten való terjesztését tűzi ki célul – sikerrel.

A KÉSZ szakosztályai sugárban nyúlnak ki az ország régióira a budapesti Adalbertinumból. Abban az időben tengernyi előadás vonzotta az érdeklődőket a budai dombok közé ékelt szellemi gócpontba. Mi, akkori fiatalok ott hallottunk először elemzéseket az irodalom keresztény vonulatáról, csillagként fénylő egyéniségeiről, Tűz Tamásról, Sinkó Ferencről, Possonyi Lászlóról, Kállay Miklósról, Harsányi Lajosról és a többiekről.

Csanád professzor tudta jól, hogy az írás az, ami megmarad: antológiát ad ki a katolikus költők műveiből Isten ege alatt címmel. Élő kortársainak megismertetésére is gondol, folyóiratot és könyvkiadót alapít, amely valóban JEL lesz abban az időben. A gyermekeket sem felejti el: Aranyág címmel számukra is lapot indít.

Majd így határoz: „Biztosítsunk fórumot minden alkotóművésznek, akik a keresztény világnézet alapján élnek és munkálkodnak” – s megalakul a Jel Irodalmi és Művészeti Társaság, melynek kávéházi irodalmi estjei a Pilvaxban nagy népszerűségnek örvendenek. Az első műsor csodált költőtársa, Pilinszky János életművét tárja fel avatott irodalomtörténész barátai részvételével. Az érdeklődés óriási, a kávéház zsúfolásig telve, az utca végén is állnak. A képzőművészek tárlatai a központban kapnak helyet. S így folyik az élet, éveken keresztül, halála után is.

Én magam mindig párhuzamot vontam a budai Előpatak utcai ház lakója, Csanád Béla és a budaszentlőrinci egykori költő, pálos szerzetes Csanádi Adalbert között. Egyszer tréfásan jegyeztem meg: „Ne tagadja, professzor úr, hogy Ön ennek a pálosnak a reinkarnációja!” Ő egy széken ülve csendben mosolygott és úgy negyed óra múlva megszólalt, miközben én tettem-vettem az irodában: „Tudja, mennyi művét fordítottam magyarra?”

Igen, nem mehetünk el szótlanul magas színvonalú műfordításai mellett sem: rögtön említsük meg e pálos rokonlélek nagyszabású művét, a Verses zsolozsma Remete Szent Pál átvitelének ünnepére címűt. A mi néhai elnök uruk a középkori magyarországi himnuszköltészet legavatottabb tolmácsolója, s az ókeresztény költők meg a modern szerzők közül jó pár (pl.: Rilke, Thomas Merton), sőt egy-két afrikai verselő is neki köszönheti, hogy magyarul olvashatjuk.

Verseinek szép, összefoglaló kötetét a Jel Könyvkiadó és a Szent István Társulat adta ki 2002-ben. Az összegyűjtött versek tartalma hét kötetet, benne harmincegy versciklust rejt. Az utolsó vers, a befutott költői pálya elindítójának, Sík Sándor emlékének szól, s az öröklét korlátok nélküli lehetőségét villantja fel immár a túlsó partról a nekünk is szóló üzenettel:

„Minden elmúlt, csak egy maradt: az Isten,
az Óceán, a zengő Végtelen.
Örök kalandra hív örök nyugalma,
mindennap újra felfedezhetem,
és nem kell aggódnom, hogy elveszítem:
ez a véget nem érő szeretet.
Költő voltam s maradok mindörökké:
szerethetek és énekelhetek.”