Legyünk lámpagyújtogatók

„Vegyük észre az apró csodákat” – vallja Szűcs Nelli színművész. A Jászai Mari-díjas, érdemes művésszel, gyermekkori-családi örökségről, Isten útjairól, a művészi lét értelméről, hitbeli tapasztalatokról és a karácsonyi lelkület fontosságáról beszélgettünk a Nemzeti Színházban.

 

– Pályáját tekintve azt mondaná az ember, hogy magát a Jóisten is színésznőnek teremtette. Közel járok az igazsághoz?

Igen, az biztos, hogy az ő keze van a dologban! Érdekes ez, mert a gyermekkori iskolás szerepléseken kívül nem rendelkeztem színpadi tapasztalattal. Ezért csak kívülről tudatos, belülről nézve inkább ösztönös. Jóval később fogalmazódott meg bennem, hogy senki más nem vezethetett erre az útra, csak is Isten és az angyalok. Őszintén mondva, nem volt fogalmam erről a világról. Kárpátalján nem működött színház, csak moziba járhattunk, ahol az összes indiai filmet végignéztük. Tizenhét évesen érettségiztem, majd elmentem Beregszászra felvételizni. Onnan csak a rostán továbbjutott hallgatókat hívták be, s a felvétel Kijevben folytatódott. Ha nincs Pista bácsi, egy tanárom, akinek a biztatására végül vettem a bátorságot és megtettem az első lépéseket, hogy bejussak a Kijevi Színművészeti Főiskola magyar osztályába, ma valószínűleg nem ülnénk itt, a Nemzetiben.

– Miben segítette Önt a színház?

A nagy színházcsináló, Sztanyiszlavszkij azt mondta, hogy a saját gondunkat kint kell hagyni a színházon kívül. Mikor szeretett édesanyám elhunyt, a halála napján este előadásom volt. A színház nem munkahely. Sokkal több annál. Éppen ezért a problémámat nem vihetem fel a színpadra. Aznap az öltözőben hagytam a bánatomat. Utána természetesen fel kellett dolgozni, s a gyásznak is van egy folyamata, de úgy hiszem, hogy a szeretteinket sosem kell végleg elengednünk. Itt élnek tovább bennünk. Édesanyám a mai napig velem van. Tudom és érzem is. Szóval a színház sok mindenre tanít, és egyben gyógyír is.

– Nehéz korszakra tehető a gyermekkora. Szocializmus, vasfüggöny… Mindez mennyire nehezítette a családi mindennapokat?

Gyermekként nem éltem meg ezt olyan drasztikusan. A fókusz nem a nehézségekre terelődött. Életünket a kétkezi munka jellemezte, mégis ebben az egyszerűségben utat tört magának az igaz szeretet, a hit, a tisztelet és a kitartás. Szüleim gyárban dolgoztak, s akkoriban mindegyik vállalatnak külön énekkara működött. Érdekes, hogy édesapám és édesanyám a zenén keresztül ismerkedtek meg egymással. Nagymamám tanított az első imára, a Miatyánkra és az Üdvözlégyre. Ukrajnában, Tiszaújlakon, ahol születtem, a házunktól 200 méterre húzódik a határ. Ez az, ami igazán fájt és a mai napig elhelyezhetetlen. Ukrán iskolába jártam, hiszen akkoriban még nem tudhattuk, hogy megnyílnak majd valaha is a határok. A tanórák ukránul és oroszul folytak, mindenhol máshol magyarul beszéltünk.

– Mit hoz még otthonról?

A munka szeretetét. Emlékszem, hazajöttem az iskolából, s ha én voltam az első, nekem kellett begyújtani a cserépkályhába. A házimunkát, ami egy nőnek később napi szintű feladata, már tizenévesen megtanultam édesanyámtól és nagymamámtól. A tanulás mellett az otthoni, ház körüli teendőket is el kellett végezni, de ez nem is volt kérdés. Ha a szüleim azt mondták, hogy este 8-ra otthon kell lenni, meg sem fordult a fejemben, hogy éjjel menjek haza, de még az sem, hogy 10 percet késsek. Mi szerettük és tiszteltük a szüleinket, és ezáltal ők is megbíztak bennünk. Minden értünk történt, hogy könnyebben boldoguljunk az életben. Ezt szeretném továbbadni a gyermekeimnek, s a fiataloknak, de ez a felgyorsult és önző világ folyamatosan újabb és újabb harcra kényszerít.

– Ezt a kifordult világot egyáltalán figyelmen kívül lehet hagyni?

Nem lehet. Nekünk az a feladatunk, hogy jó példát mutassunk a gyermekeinknek, de még így is nagyon nehéz. Van, amitől meg tudjuk óvni őket, és van, amitől sajnos nem. A legnagyobb szülői szeretet mellett is a tapasztalatok útján mindenkinek végig kell mennie. Jól tudjuk, hogy a legfontosabb felismerések, találkozások, érzések mindig váratlanul érkeznek az életünkbe. Öröm az ember szívének, mikor nem várt ajándékot kap valakitől. Az elmúlt időszakban két komoly műtéten estem át. Mielőtt a műtőbe toltak, az aneszteziológus odajött az ágyamhoz és megsimogatta az arcomat. Elmondta, hogy látta a nevemet a listán, ezért aznap felcserélte a szabadnapját, mert annyi szépet kapott tőlem a színpadról, hogy úgy érezte, hálából mellettem a helye. Nem is tudom elmondani, hogy mindez abban a pillanatban mennyit jelentett nekem. Mintha a Jóisten keze simogatott volna. Minden félelmem elszállt, mert valaki velem volt, értem imádkozott. Ezekért a kicsit sem véletlen pillanatokért hálát kell adni és észre kell venni, fel kell ismerni, mert a mai világban egyre ritkább az efféle érzékenység.

– Ezekre a felismerésekre hogyan lehet ránevelni magunkat?

Úgy, hogy gyermeklelkűek maradunk. Nem szabad a felnőtt életünkben sem elfelejteni ezeket a tiszta érzéseket. A gyermek bátor, őszinte, tud hinni, szeretni, nevetni, csillogó szemmel rácsodálkozni a világra. Ha a lelkünk pici szegletében ez megmarad, akkor hiszem, hogy nem megyünk el az élet apró csodái mellett. Egy művész akkor tud szabadon létezni a színpadon is, ha mindezt magában hordozza. Természetesen ez állandó önmunkát igényel, amiben a csend sokat segít. Ahogy múlnak az évek, még inkább szükségét érzem. Életem végéig vágyom ébren maradni szellemileg és lelkileg egyaránt, hogy észre tudjam venni azt is, ha a szürke beton között kinő egy zöld fűszál. Szeretnék másként létezni. Nem megalkudni. Adni: szeretetet, színházélményt, valós értékeket mindenkinek, aki kéri és elfogadja. Bármi, amit ez idáig elértem, egy állomása volt csak az életemnek. A sikerekben nem szabad túl sokáig elidőzni. Az a kérdés, hogy mit tudok még adni, és mindaz hogyan válik örömmé, szeretetté a másik ember számára? Egész életünkben ezt az adventi hangulatot kell hordoznunk és továbbadnunk.

– Ha már említette, idén hol töltik a karácsonyt?

Úgy tűnik itthon, Pilisborosjenőn. Az otthon Kárpátalján, Sárosorosziban van. Amióta Zsolttal együtt vagyunk, minden évben, a nagy ünnepeken itthonról haza megyünk. Mindkettő az otthonunk, én nem is tudnék a gyökereim nélkül létezni. Mára már hagyománnyá vált, hogy karácsonykor Kárpátalján gyűlik össze a nagycsalád, amire most sajnos kicsi az esély. Emlékszem, mikor még a gyermekeink kicsik voltak, lázasan készültünk az angyallá válásra. A titkot elővarázsolni egy gyermek számára nekünk, felnőtteknek is ajándék. Ebben a racionális világban, különösen is nagy szükség van a mesékre, hiszen ettől lesz a gyermek érzékeny egy másik dimenzióra. A karácsony kapcsán a szenteste olyan többletet hordoz, ami nekünk, keresztényeknek az év összes többi napjára reményt, hitet és örömet ad.

– Említette a családot. Férje, Trill Zsolt Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház tagja, szintén „zenész”.

Igen, Zsoltival 17 éves korunktól ismerjük egymást, idestova három évtizede. Megismerkedésünkkor nem váltunk rögtön egy párrá. Kapcsolatunkat, házasságunkat, családdá válásunkat két gyermekünkkel, megint csak a Jóisten és az angyalok közbenjárásának tulajdonítom. Tanuló éveink alatt már jó barátok lettünk, de szerelem csak később szövődött közöttünk. Meg kellett érjünk egymáshoz. Emlékszem, viccesen meg is jegyeztem, hogy milyen szép gyermekeink lennének. Ezt a kijelentést nem is gondoltam én akkor komolyan, aztán mi lett a vége… Megint a jelek, amelyek nem történtek véletlenül.

– Látásmódja, mély hite minden élethelyzetben kisegítette? 

Természetesen az életben vannak mélypontok, amiből még egy hittel élő ember is nehezen jön ki. Édesanyám halála volt az egyik legnagyobb bizonyság arra, hogy van élet az itt létünk után is. Ez az élet egy etap, itt még nincs vége. Csak egy átmenet. Meztelenül jövünk, s így is térünk vissza. Ez minden emberre egyformán vonatkozik. Földi életünkhöz az is hozzátartozik, hogy nem születünk tökéletesnek, de úgy gondolom, amíg működik a lelkiismeretünk, addig emberek vagyunk. Az a kérdés, hogy tudunk-e bocsánatot kérni, s ha ellenünk vétkeznek, megbocsátani?

– Nehéz időszakban vagyunk. A vírushelyzetet hogyan éli meg?

Próbálok pozitív maradni. Úgy vagyok vele, hogy lehetne sokkal rosszabb is. Van fedél a fejünk fölött, van mit ennünk, dolgozhatunk. Meg kell tanulnunk a kevesebbel is beérni. Mindig csak a másikban látjuk a hibát, ahelyett, hogy önmagunkban keresnénk. Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra c. versében olvashatjuk: „Ő nem az a véres Isten: / az a véres Isten nincsen. // Kard ha csörren, vér ha csobban, / csak az ember vétkes abban.” Nem Istent kell okolni a történtekért. Az emberiségnek változtatnia kell a természethez és az egymáshoz való hozzáállásán.

– A színház bezárásával elmaradnak az előadások, s a megszokott mindennapi feladatok átalakulnak. Mivel tölti ezt az időszakot?

Szerep- és verstanulással, illetve csendes, befelé figyeléssel. Olvasok most egy könyvet, Olvadó jégcsapok a címe, amit egy szlovén-magyar szerző, Göncz László írt. A történet szerint a fiatalok 17 évesen elmennek a háborúba, s mikor visszatérnek, már nincs hazájuk, mert a szerbek elvették. Ez esetben, mi, magyarok vagyunk az olvadó jégcsapok. Mindenkinek ajánlom olvasásra… Sose felejtsük el, hogy őseink meghaltak azért, hogy mi szabadok lehessünk. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ha a mai fiatalok nem tudják, hogy mi történt tegnap, nem tudják építeni a holnapot sem. Nagy példaképem Placid atya. Ő és a társai még a teljes reménytelenségben, az éhezés kellős közepén, a Gulágon is elfogadták a sorsukat, és felvették keresztjüket. A halál szélén Örömolimpiát rendeztek, aminek az volt a célja, hogy az adott napon minél több örömet kellett összegyűjteni. Napi 14–15 öröm alatt nem lehetett nyerni! A Gulágon!... Hitéből és tetteiből erőt merítek ezekben az időkben.

– Beszélgetésünk végén mit üzen az olvasóknak?

Karácsony ünnepén ne kívülről várjuk a fényt, hanem önmagunkban keressük. Bennünk kell, hogy megszülessen a Megváltó. Önmagamat váltom meg, ha megszületik bennem Jézus. Ahogy Reményik írja versében, lámpagyújtogatónak kell lennünk. Ezzel a karácsonyi lelkülettel kívánok mindenkinek áldott, szeretetteli és békés ünnepet.

Lonkay Márta

 

 

2020-12-13

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

       1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks