„Ezerszer köszöntünk, hozzánk érkezett, gyönyörű hónapja az esztendőnek, / Virágos május, ó Isten hozott, Szűz Mária magának választott.” - Ezzel a szép énekkel köszöntöttük Máriát Baktalórántházán, a római katolikus templomkert kis barlangja előtt.

A gyermekkorunk kedvenc játéka volt – LEGO akkor még nem lévén – a fakockákból való várépítés. Ha elkészült a nagy mű, vagy mi döntöttük le, vagy magától omlott össze. Sebaj – gondoltuk ilyenkor, s újrakezdtük a játékos építkezést.

A minap egy ajtó előtt álltam és „zörgettem”, azaz csöngettem. Azonnal nem nyílott ki az ajtó, így várakoznom kellett. Észrevettem magamon, hogy a türelmem egyre fogy, egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó és bebocsájtást nyerjek. Rá kellett döbbennem, hogy meglehetősen türelmetlen vagyok.

Mostanság a szájmaszk viselése minden közösségi térben kötelező. Ez a majdnem álarc jócskán eltakarja az arcunkat és megnehezíti a kommunikációnkat. Olykor alig ismerünk egymásra vagy magunkra a különféle szájmaszkok takarta találkozásokban. Mintha a vírus elrabolta volna az arcunkat vagy annak nagy részét, csak egy darabkát hagyva meg belőle.

Sohasem érezte magát igazán otthon. Talán még magzat korában sem, hiszen az ötvenes évek elején is nehéz idők jártak a magyarra. Pesten született, ott is nőtt föl, de nem érezte, hogy ez a lüktető, zajos nagyváros lenne az ő valódi otthona. A családi otthon kevés kényeztetéssel, mégis szeretettel vette körül, különösen is Ómama, az apai nagyanyja részéről.