Szabadság és szeretet a keresztény viselkedés két hordozója. A keresztény élet félelem nélküli szolgálat, másképp kifejezve: kiszabadulva személyiségünknek a szeretet által feltört korlátai közül (az önféltéstől megszabadulva) mások terhét örömmel hordozni.

Gondviselő Atyánk! Segíts nekünk mennyei kincseket gyűjtenünk ebben a földi életben, adj nekünk lelki gazdagodást!

Régóta készülök, hogy a századik születésnapodon megköszöntselek. Mondhatnám, hogy Isten éltessen, de nem mondom, mert tudom, hogy úgyis ő éltet, vagyis hogy az ő élete meg a te életed most már egy.

Az a kép él bennünk a hívő emberről, hogy ő tisztességes, megbízható, normális ember, akitől nem kell félni, nem csinál „bolondságokat”. Noé egyszer csak nekifogott a szárazföld közepén bárkát építeni. Nem épp normális cselekedet.

Hinni csak a templomban kell – szokták mondani, mintha a hit csupán a szakrális világ privilégiuma lenne, pedig a szekuláris világban is szükségünk van rá.

Szent István király komolyan vette a felnőtt keresztségben kapott nevét és küldetését, istenadta koszorúként átölelte népét, nem hagyva, hogy „oldott kéveként széthulljon nemzetünk”.

Keresztény hitünk szerint az ember esendő: képtelen mindig jónak lenni, Isten szeretetparancsát betölteni, ezért elrontja emberi kapcsolatait, és elrontja Istennel való kapcsolatát is.

Gyakran föltette magának a kérdést: kik ezek a láthatatlan lények, akik a Jákob létráján közlekedve egyszerre vannak távol és közel, akik Isten- és emberközelben vannak minden pillanatban. Az Isten napszámosai ők, olyanok, mint a serpák, alázatos teherhordók, akikről éppen azok feledkeznek meg, akiknek a terhét hordozzák, pedig ők azon fáradoznak, hogy nekünk jobb legyen az életünk, gondolta némi meghatottsággal.

Mert amikor a templomba nem járók, akik nem ismerik a Bibliát, természetes eszük szerint élnek úgy, ahogyan azt a Biblia tanítja, akkor ezek a Bibliát nem ismerők maguktól élnek egészséges lelki életet. Ezzel azt bizonyítják, hogy az Isten adta rend be van írva a szívükbe.

Az arc a lélek tükre, legmélyebb élményeink és érzéseink hordozója, mely segít megkülönböztetni minket másoktól. Mert minden arc más, mégis van bennük közös vonás, vannak ismerős arcok melyeket jó látni, mert magukra ismerünk bennük.

Ahogyan az ideális szülő–gyerek kapcsolatban sem az örökös kunyerálás a kapcsolat tartalma, hanem az együttlét közös öröme, a béke, biztonság és vidámság. Esetleg a csendes összebújás boldogsága. Az is „minőségi idő”. És ha Istennel „bújunk össze”, az már maga imádkozás.

Most a saját életére gondolt, hányszor volt ő is olyan, mint egy kallódó tárgy, hányszor nem találta a helyét, önmagát, az utat, amin járnia kellene, hányszor érezte elveszettnek magát. Voltak, akik elfelejtették, mintha meghalt volna, voltak, akik nem, leginkább az Isten angyalai. Ők emberek bőrébe bújva, mint hajdan Ábrahám titokzatos vendégei, meglátogatták, körülvették, segítették, nem hagyták elkallódni.