Lépésről lépésre

Aki zarándokol, nem távolodik, hanem közeledik. Egyre közelebb kerül Istenhez, önmagához és a másik emberhez. Szent Ferencnél aligha volt a világnak nagyobb és áldottabb zarándoka, neki ez volt az ars poeticája: „lépésről lépésre”. 

Útja Rómába vezetett, hogy III. Ince pápától engedélyt kérjen a szegény kistestvérek, a ferencesek rendjének megalapításához. Leghosszabb zarándokútja egészen Egyiptomig vitte, ahol Al Kámil szultánnal találkozott a béke követeként, mivel az ötödik keresztes hadjáratban muszlimok és keresztények ezrei öldökölték egymást. Szent Ferencet is elfogták, ugyanis kémnek tartották, de addig kiáltozta, hogy szultán, szultán, míg végül a fejedelem elé vezették. 

Krisztusi szelídsége, az Isten békességéről, Krisztus szeretetéről szóló szavai úgy megrendítették a szultánt, hogy szabad mozgást engedélyezett neki a birodalmában, és gazdagon megajándékozta volna, de Ferenc csak egy imára hívó elefántcsont kürtöt, egy olifánt fogadott el. Mégis mozgalmas élete során sokszor és sokat zarándokolt, lépésről lépésre, mindig közelebb kerülve az Országhoz, melynek szószólója volt.

A zarándok zsoltárok is bizonyítják, hogy ősi „mesterségről” van szó, melynek lényege test, lélek és szellem. „Örvendezek, mikor mondják nékem: Menjünk el az Úr házába!” (122. zsoltár). Alapjában véve minden zarándoklatnak az a célja, hogy eljussunk az Úr házába, lépésről lépésre, hogy menet közben Isten élő templomává legyünk. A zarándokok közül sokaknál prioritást élvez az El Camino, melynek magyar megfelelője Csíksomlyó, ahol a nyeregben egyszerre több százezer ember gyűlik össze a Szentlélek ünnepére. A csíksomlyói búcsú mindig a Napba Öltözött Asszony köszöntésével kezdődik a csíkszeredai kegytemplomban. A kegyhely az ezerháromszázas évek óta létezik, mint a kegyelem kiáradásának kézzel fogható bizonysága, Isten irgalmas jelenlétének gyógyító kisugárzása. Töredezett világunkban, melyben „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban” (Ady Endre), reménységet adhat az isteni folytonosság, mulandóságban a maradandóság, mert jó útra terel, az elődeinkkel való találkozásban a szentek közösségébe emel. 

A csíksomlyói búcsú a Somlyó-hegy nyergében történik a hármas oltár előtt, mely egy hatalmas, szárnyait kibontó madárhoz hasonló. Ide sereglenek a derék zarándokok sok-sok gyaloglás után, köztük az erdélyi testvéreink is, akik hazájukban is idegenek, hogy találkozhassanak Istennel és magyar testvéreikkel, hogy a búcsús szentmise áldásaiban részesüljenek. 

Mi is fölkerekedtünk Attila tisztelendő barátom, bolyi plébános vezetésével, mintegy negyvenen, hogy meglátogassuk Máriát és a kereszten függő Szent Fiát. Szerdán hajnali öt órakor indultunk egy busszal, és két derék sofőrrel, hogy estére kelve Csíkbánkfalvára érkezzünk Isten segítségével. Vezetőnk Ati tiszi immár huszadik alkalommal szervezett zarándoklatot Csíksomlyóra, így igen nagy tapasztalattal rendelkezve, bölcsen, jó pásztorként pásztorolt minket. Útközben, ahogy jó zarándokokhoz illik, imádsággal, elmélkedéssel, beszélgetéssel, szemlélődéssel és pihenéssel töltöttük az időt. 

A megérkezés mindig ünnep, kiváltképp akkor, ha egy nagy utazás után érkezünk meg, miként mi is Csíkba, a Székelyföld szívébe. Csíkbánkfalván nagy szeretettel, finom pálinkával és jóízű falatokkal kényeztettek bennünket. Mi néhányan a szomszédos településen Csíkmindszenten kaptunk szállást, ahol ugyancsak jó szívvel fogadtak minket. Minden találkozásban, miként ékes magyar nyelvünk is utal rá, találhatunk valami szépet és jót, valami nekünk valót. Így történt ez most is, valahányszor csak asztalhoz telepedtünk egymással és vendéglátóinkkal, a kulináris élvezetek mellé vidámság és jó beszélgetések társultak. 

Másnapra a hosszú út fáradalmait sikerült kipihenni. Ismét buszra szálltunk, hogy a csíkszeredai kegytemplomban meglátogassuk Máriát, és találkozzunk a vidám és barátságos Asztrik atyával, a kegytemplom igazgatójával, aki beavatott minket a kegyhely történetébe és mozgalmas jelenébe. Megható, léleksimogató volt számunkra a tágas templom csendje, a zarándokok áhítata, türelmes várakozása, hogy megérinthessék a Napba Öltözött Asszony szobrát, mely a főoltár fölött áll, egyik kezében a kicsi Krisztussal, másik kezében a jogarral. 

Énekszóval és imádsággal vonultunk be a kegytemplomba, melynek különleges atmoszférája van, amikor belépünk, úgy érezzük, mintha térdig járnánk az imádságban, mintha az a rengeteg fohász összeadódott volna, a Lélek pedig láthatatlanul ott lebegne a megszentelt falak között, hogy segítsen könyörögni, hisz nem a szavaink szárnyalnak a mennybe, hanem a menny száll le a földre a Szentlélek által, hogy meghallgassa az imáinkat. A templomból kijőve keresztutat jártunk a szemerkélő esőben, és minden stációról rövid elmélkedést tartottunk. Innen a gyönyörű Gyimesekbe kirándultunk, megcsodáltuk a Tatros völgyét és a katonás rendben menetelő fenyők hadseregét, a leírhatatlanul szép tájat, Erdély egyik gyöngyszemét. Az utunk innen Gyimesfelsőlokra és a Sáj szigetre vezetett a csángók birodalmába, ahol ugyancsak különleges élményben lehetett részünk. Antal Tibor ének-zene tanár az általa megálmodott Kultúrcsűrben fogadott bennünket, hogy a csángókról meséljen, akik a jobb élet reményében „elcsángáltak”, elvándoroltak egészen az ezeréves határig, meg még azon is túl Moldvába. A gazda pálinkával és sajttal kínált, egy táncos lábú pár csángó viseletben pörgött, forgott előttünk, majd minket is bevontak a táncba, végül egy Zalán nevű fiúcska, az Antal család igen tehetséges tagja énekelt nekünk. Meghatódva búcsúztunk, utunk Nimród atya templomához vezetett, ahol igazi zarándokokként sok-sok lépcsőt kellett megmásznunk ahhoz, hogy beléphessünk Isten hajlékába.

A szentmisén az atya és Ati tiszi együtt szolgáltak, és egy ifjú zarándokhölgy, Kinga tett szép tanúságot. Az ezeréves határon, Gyimesbükkön áhítattal szemléltük gazdag múltunk emlékeit és hallgattuk tanár társunk megemlékezését a nemrég elhunyt Sebő Ferenc édesapja által vezetett zászlóalj hősies helytállásáról.

Utunk harmadik napján Csíklázárfalvára gurult velünk a busz, ahol Zoltán atya és Ati tiszi celebrált szentmisét, Berci, az ifjú zarándok pedig bátran, szép megfogalmazásban tett tanúságot a hitéről. Zarándoklatunk újabb állomásánál, a Szent Anna-tónál annak legendáját egy kackiás bajuszú, fiatal néprajzos osztotta meg velünk. Mélység és magasság találkozik e históriában, miszerint a tó helyén hajdan vár magasodott, amelyben a gonosz várúr elnyerte méltó büntetését, és Anna szavára, a magas vár mélységes gödörré, majd tóvá változott. Ültünk a tó körül, és gyönyörködtünk, de volt, aki lehajolt és megmosta az arcát is benne. Erről az öreg remete búcsúbeszéde jutott eszembe: 

„Valami olyan az Isten
– akihez megyek –,
mint itt, előttünk, ez a Tó,
mely, mint tudjátok, teljes egészében
át nem fogható.
De megmerülni benne: jó.”
(Weöres Sándor). 

A tóhoz vezető utat gyalog kellett megtenni zarándokhoz illő módon, szerencsére az idősebbeket már kisbusszal szállították föl. Sepsiszentgyörgyön a Kós Károly tervezte százéves épületben lévő Székely Nemzeti Múzeumot látogattuk meg, melynek gyűjteménye egy csodálatos asszonynak, Csereyné Zathureczky Emíliának köszönhető. 

A székelység küzdelmes, ítéletes és kegyelmes történetét interaktív módon megjelenítő kiállítás mély benyomást tett ránk, akárcsak Márton Áronnak, Erdély nagy püspökének szobra és a közbenjárásáról szóló történet. Estére kelve két igazi zarándokot, Lacit és Katát, apát és leányát köszöntöttük, akik Aradtól egészen Csíkszeredáig gyalogoltak.

Végre ránk virradt a búcsú napja. Korán útra keltünk, útközben több „keresztaljával”, keresztet vagy zászlót hordozó zarándok csoporttal találkoztunk, időnként megálltunk és rózsafűzért imádkoztunk, aztán elindultunk a híres csíksomlyói búcsú színhelyére, a nyeregbe. Körülöttünk, mellettünk emberek színes kavalkádja, akik kisebb-nagyobb csoportokba verődve, egymás mellett, lépésről lépésre igyekeztek a nyeregben elhelyezett hármas oltár felé, mely a természet templomában van, ama láthatatlan templomban, melynek tornya az égig ér. Úgy mondják, Csíksomlyón az ég és a föld összeér. Gyönyörű énekekkel, és szűnni nem akaró imádsággal vártak minket az oltárnál szolgálók, miközben egyre gyülekezett Isten népe, több százezer magyar, hogy térdet, fejet hajtson Szűz Mária, Jézus Krisztus és az örökkévaló Isten előtt. 

A szépséges szentmisére Székely János püspök homíliája tette föl a koronát, melyet úgy hallgattunk, mint hajdan a Hegyi beszédet hallgatták a Jézus köré gyűlt férfiak, nők és gyermekek. Ezen a csodálatos délutánon a nyeregben senki sem haragudott senkire, talán még az angyalok is táncra perdültek, olyan jól érezhették magukat, akárcsak mi ebben a lélekáradásban. 
Búcsút véve a nyeregtől lassan, lépésről lépésre haladva tértünk vissza a való világba, hogy együtt adjunk hálát mindazért, ami velünk és a lelkünkkel történt a búcsús szentmisén. Pünkösd vasárnapját a máréfalvi szent gyülekezet templomában ünnepeltük meg, ahol én hirdethettem az Igét, Isten lelkének élő templomáról, Jézus Krisztusról.

Hazafelé nem győztük elraktározni az élményeket, kipihenni a fáradalmakat. Amikor megosztottuk egymással az élményeinket, kiderült, nemcsak Istenhez, de egymáshoz is közelebb kerültünk, összerázódtunk, összerázott minket a Szentlélek meg a busz. Alig várjuk, hogy ősszel újra találkozzunk, jövőre pedig újra együtt zarándokoljunk a csíksomlyói búcsúba.

Simon István