Lét és tudat

„A lét határozza meg a tudatot” – állította Marx és Engels. Ha a Maslow-piramisra gondolunk, némileg igazat adhatunk nekik, hiszen vannak alapvető szükségleteink, melyek merőben meghatározzák az érzéseinket és a gondolatainkat, vagyis a tudatunkat. A „mindennapi kenyér” nélkül, amely Luther szerint ételt, italt, ruházatot, hajlékot és kapcsolatokat jelent, bizony ellehetetlenülne az életünk.

 

Az erős fájdalom, lehet az fogfájás vagy bármi más, foglyul ejti a gondolatainkat, gúzsba köti a tudatunkat. A nélkülözés, a szenvedés, a fájdalmas létezés természetesen meghatározza pillanatnyi helyzetünket és a róla alkotott tudásunkat. Azonban a tudatunkat tartósan a létünk a kezdet kezdetén határozza meg. Erik Erikson szerint a csecsemő első néhány hónapjában dől el, hogy életét az ősfélelem vagy az ősbizalom határozza majd meg. Ha a parányi gyermek az anyaméh oltalmát nem élvezheti többé, mert világra jött, joggal érezheti kiszolgáltatottnak magát a hideg, rideg világban. Ha kétségbeesett sírására nem érkezik idejében válasz, éhségét, szomjúságát nem csillapítják, s ölelő karok magukhoz nem szorítják, akkor azt tapasztalja, hogy félelmetes ez a világ és az ősfélelem lesz úrrá rajta. Élete a későbbiek során bárhogyan is alakul, létének jóra fordulása sem fogja meggyőzni arról, hogy az élet szép is lehet, s nem kell mindig mindenben kételkednie, mindentől félnie.

Ha azonban a hiátusaitól szenvedő, síró csecsemő idejében gondoskodásban és szeretetben részesül, megtanul bízni, bizakodni. Későbbi élete során sem feledkezik meg arról, hogy az élet és az emberek bizalomra méltók még akkor is, ha olykor váratlan helyzetekbe kerül.

Az ilyen „bizakodó felnőttek” jó esetben képesek lesznek másként viselkedni, mint a körülményeik vagy a környezetük elvárná azt. A Schindler listájának hőse nem a nácik embertelen parancsának engedelmeskedik, hanem élete kockáztatásával zsidókat ment meg a biztos haláltól. Az ő tudatát nem a „zsarnoki van”, a kegyetlen hatalomtól való félelem, hanem a „szent lehet”, az emberséges létezésbe vetett bizalom határozza meg. A kis Nemecsek a vörös ingesekkel szemben képes hősként viselkedni, mert számára a Pál utcai fiúk és a grund jelent mindent. Hősnek lenni annyi, mint másként viselkedni, mint a körülmények engedik, netán követelik tőlünk.

Karinthy Ferenc Gyászmise című novellájában leírja, hogy a háború után kegyvesztett és kisemmizett arisztokraták közül némelyek speditőrként, szállítómunkásként keresik a kenyerüket. Miközben nehéz bútorokat, páncélszekrényeket cipelnek, udvariasak és tisztelettudók egymással és a megbízóikkal szemben. Mivel pontosak és megbízhatók, ezért egyre többen fordulnak hozzájuk, és egyre több lesz a munkájuk. A Mátyás-templomban egy gyászmisére gyűlnek össze, hogy búcsút vegyenek elhunyt rokonuktól. Ezek a megsebzett, kisemmizett, kemény munkára kényszerített, valaha szépreményű emberek egyenes derékkal, fölemelt fejjel, zokszó nélkül viselik a sorsukat. Nem az új, meglehetősen nehéz, olykor nyomorúságos létük határozza meg a tudatukat, inkább a tudatuk határozza meg nehézségekkel teli létüket.

„Az én vezérem bensőmből vezérel” – írja József Attila. Minket is a bensőnk vezérel, de nem mindegy, hogy a bennünk lévő félelem vagy a bizalom tartja-e kezében a gyeplőt. A félelem meghunyászkodóvá vagy agresszívvá, a bizalom nagylelkűvé teszi az embert. Néhány hete bekéredzkedett hozzánk egy fekete kiscica. Hiába próbáltuk „eltanácsolni”, hazaküldeni, nem tágított a közelünkből. Csakhogy nekünk már volt egy Emerenciánk, egy szürkés-barnás fehér cicánk, aki egyáltalán nem örült a kis jövevénynek, akit Amirának neveztünk el. Ami azóta is szeretne barátkozni, de Emi (pedig nagyobb és erősebb) fél tőle, ezért időnként „pofozkodni támad kedve”. A félelem mindenkit, még egy cicát is agresszívvá tehet. Akik keménynek és harciasnak mutatkoznak, első szóra vagdalkoznak, azok a szívük mélyén mindig nagyon bizonytalanok, s a bennük lévő félelmektől nyugtalanok. A bizalom azonban megnyugvással, békességgel tölti el az embert. „Jó erők rejtekében, megvigasztaltan várjuk a jövőt.” (D. Bonhoeffer) „Aki a felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem akiben bízom.” (Zsolt 91,1–2)

Erdélyben járván sok erődtemplomot láttunk, amelyek vastag falakkal voltak körülkerítve, s így testi-lelki védelmet nyújtottak az ellenség elől oda menekülőknek. A lét és a tudat kölcsönösen hatnak egymásra, de jó, ha a tudat elöl jár, mert akkor nem leszünk annyira a körülményeknek kiszolgáltatva.

A tudatunk egyik szegmense az identitástudat, amely tükörbenézés, önmagunk meghatározása, az obligát kérdés megválaszolása: ki vagyok én valójában? Árva vagyok, „a semmi ágán ül szívem” vagy valaki törődik velem és én hozzá tartozom? „Az Isten gondolt öröktől fogva engem” vagy véletlenül születtem? Küldetést is kaptam, dolgom is van a világban, vagy csak le kell morzsolnom azt a néhány évtizedet, ami adatik nekem? Ezekre a kérdésekre akkor tudunk válaszolni, ha Jézus nyomdokain járva, Krisztust követve az istentudatunk, a róla való tudásunk igazi meggyőződéssé válik bennünk. Jézus istentudatát mindenestől a teofília hatotta át, őbenne az Atya szerette a Fiút, s a Fiú szerette az Atyát, akit Abbának, apácskának nevezett.

„A szeretet kiűzi a félelmet”, az ő kapcsolatuk minden félelmet nélkülözött, teljességgel a bizalomra épült. A kölcsönös bizalom okán kapta küldetésül Jézus a keresztet, és ugyancsak ez okból vállalta is azt. A Lélek által maximálisan megbíztak egymásban, vagyis a Szentháromság önfeláldozó, egymást önmagukkal megajándékozó szeretetéről van itt szó. Ez a „mindent nekem adtál, így mindenem a tied” érzés és gondolat hatotta át Jézus tudatát, s határozta meg létét és küldetését. Az ő istentapasztalata egy nagylelkű és szerető szívű, láthatatlan lény, aki olyan közel volt hozzá, úgy körülvette, hogy elmerülhetett benne, mint egy vízbe dobott kavics. Jó néhány magányos óra, csendes szemlélődés és imádság kellett ahhoz, hogy ez az elmélyült tudás átjárja Jézus lelkét.

Loyolai Szent Ignác, a jezsuiták atyja aprólékosan kidolgozott Lelkigyakorlatában nagy szerepet szán a szemlélődésnek, a teremtett világ gyönyörűségeire való rácsodálkozásnak. Egy katicabogár hét pöttye, az égen a felhők között szárnyaló madarak röpte és egy virág illata ugyanúgy csodálattal tölthet el minket, mint a szerettünk szemének színe vagy mosolya. A néma imádság sokszor hatékonyabb lehet, ha közben „szívünkbe árad az Isten szeretete” a nekünk adatott Szentlélek által. Ez a pünkösdi lélekáradás nem más, mint az isteni szeretet áramkörébe való bekapcsolódás. Erre mondja Szent Ágoston, hogy „Szeresd az Istent és tégy, amit akarsz”.

Az Istenről való tudás másik útja a teofóbia, amikor az irgalmas Isten helyébe egy szigorú bíró lép, aki kíméletlenül ítélkezik a vétkesek fölött. Ez az Isten nem tartozik, hanem követel, és nincs olyan közöttünk, aki neki ne adósodna el. Ettől az Istentől félni kell, vagy el kell bújni előle, s titokban kell élni az életünket, mert újra meg újra számon kér bennünket. Ez aztán görcsössé, botladozóvá tehet minket, összekuszálhatja a lépéseinket, mint azét a táncosét, aki nem a zene ütemére, hanem a tanár szigorú tekintetére vagy a saját lábaira figyel. Itt is a tudat határozza meg a létet, csak nem jó irányban, mert a hamis istentudat megkeseríti és szétzilálja az emberlétet. Az a jó, ha nem a teofóbia, hanem a teofília, istenfélelem helyett az istenszeretet vezérel minket.

A lét és a tudat azonban kölcsönösen hatnak egymásra. Létünk, létezésünk ezer veszélynek van kitéve. Elég valamelyik hírcsatornát meghallgatni ahhoz, hogy elmenjen a bátorságunk az önfeledt, örömteli létezéstől. Ami igazán érthetetlen és félelmetes számunkra, azt Nagy László így fogalmazza meg: „Létem ha végleg lemerült, / ki imád tücsök-hegedűt?” Halandóságunk tudata mindnyájunkat keserűséggel és félelemmel tölt el, és ezt mondatja velünk: „együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk”.

A járvány eddig is jócskán csökkentette Földünk és nemzetünk népességét, elragadta ismerőseinket és szeretteinket. Kérdés, hogy a lét, illetve a nemlét határozza-e meg a tudatunkat vagy a Jézustól ajándékba kapott istentudat a létünket, mely reménységgel töltheti el a szívünket. Az irgalmas Isten, aki gyermekeiként tekint ránk, miként Krisztusra, lelkének szeretetével áraszt el minket, és ezt mondja nekünk szeretett Fia által: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, s én megnyugvást hozok nektek.” (Mt 11). Ennek a jézusi hívásnak kettős értelme van: Ő vár ránk e földi tereken, hogy létezésünkben megsegítsen, s vár ránk a mennyei világban, ahol szintén otthonra lelhetünk általa. „Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk”, csak merjünk hinni abban, hogy ő mindhalálig vár ránk. „Várj reám s én megjövök, / hogyha vársz nagyon…” Konsztantyin Szimonov gyönyörű verse azt üzeni nekünk, hogy akire nagyon várnak, s aki tudja ezt, az képes lesz minden veszélyen átkelve megtérni ahhoz, aki őt mindennél és mindenkinél jobban várja. A lét és a tudat nem csak hatással lehet egymásra, de eggyé is lehet bennünk, mint majd az örökkévalóságban, miként Weöres Sándor írja Tíz lépcső című versében.

Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

Simon István
lelkész

 

 

2021-05-23

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks