Létezésünk ajándék

„Ezen a pályán élethosszig kell tanulni” – vallja Budai Lívia operaénekes. A Pro Cultura Hungarica-díjjal kitüntetett világhírű mezzoszopránnal családi gyökerekről, sorsszerű véletlenekről, a művészi pálya lélektanáról, emblematikus szerepekről és az egész életét végigkísérő Isten-hitről beszélgettünk.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára, mit adott a családi közeg útravalóul?

– Boldog, kiegyensúlyozott gyermekkorra tekintek vissza, amiben igaz szeretet vett körül, édesanyám és édesapám részéről is. Vidéki lány vagyok, a fiatalkorom nagy részét Nyíregyházán töltöttem, de édesapám útépítő mérnöki állása miatt sokat költözött a családunk. Édesanyám testvére, Kőszegi Iván egy Kaposvár melletti kis faluban, Csökölyön volt plébános. Hozzá költöztek a nagyszüleim, akiket osztályidegennek nyilvánított a kommunista rendszer, így nagypapám postaigazgatóként került a kis somogyi faluba. Ő abszolút hallással is rendelkezett és gyönyörűen zongorázott. Neki énekeltem először. Nyaranta sok időt töltöttem velük. Emlékszem a szép kis templomra és a közösségre, amit Iván nagybátyám negyven éven keresztül vezetett. Különleges és sokoldalú ember volt, s mindemellett olyan humorral rendelkezett, amiből mindenki erőt tudott meríteni, még az 1950-es-60-as évek igen nehéz világában is. Sok lelki és szellemi útravalót kaptam tőle és a szüleimtől is. Ezek a tanítások és bölcsességek az egész későbbi életemet meghatározták.

– Gyermekként balettozni tanult. Hogyan lehet az, hogy ma egy operadíva ül velem szemben, és nem egy balerina?

– Ennek több oka is van. Szembetegségem miatt, a koordinációs képességem javítása érdekében kezdtem el a balettot tizenévesként. Ez ebben a gyönyörű művészeti ágban már késő a professzionális táncművészi léthez. Ettől függetlenül nagyon szerettem a nyíregyházi balettiskolába járni, s az volt a távlati célom, hogy majd balettmester leszek. Aztán egy bokaficam miatt kényszerpihenőre kerültem, s hogy hasznosabban teljen az idő, énekelni kezdtem. Nem a tudatosság vezérelt, ez inkább a „véletlen” műve.

– Hisz a véletlenekben?

– Istenben hiszek, s abban, hogy vezetve vagyunk az ittlétünk során. Most, hogy már kevesebb van előre, mint hátra, többször elgondolkodom az életem nagyobb fordulópontjain és a döntéseken, melyeket meghoztam. Biztosan történhetett volna másképp is, de őszintén mondhatom, nincs bennem hiányérzet. Mindennek így kellett történnie. Ez volt az én utam.

– Ez az út aztán a Zeneakadémián folytatódott, aminek elvégzése után a Magyar Állami Operaházhoz szerződött. Mindössze négy esztendőt töltött a társulatban. Miért döntött a távozás mellett?

– Nagy álmom vált valóra azzal, hogy az Operaház tagja lettem, de mikor láttam, hogy a karriervágyaktól sem mentes szakmában miként zajlik a „háttérmunka”, belefájdult a lelkem. Ebben a légkörben nem találtam a helyemet, s mikor kirajzolódott, hogy a szakmai előrelépés tőlem távoli okok és emberek miatt nem valósulhat meg, a távozás mellett döntöttem. Ma visszatekintve, „jóakaróimnak” köszönhetem, hogy megpróbáltam a külföldi lehetőséget, ami aztán meghozta a világ elismerését. 1977-ben a gelsenkircheni Német Zenei Színházhoz szerződtem, majd meghívtak a londoni Covent Gardenbe, ahol Verdi Trubadúrjában Azucena szerepét énekelhettem. Ez a siker alapozta meg a későbbi nemzetközi karrieremet.

– Külföldön élt, mikor édesapja 1985-ben megtért a Teremtőhöz. El tudott tőle búcsúzni?

– Sajnos nem. Édesapám halálakor, már német állampolgárként nem jöhettem haza Magyarországra. Ez volt a legfájóbb pofon, amit a kommunizmustól kaphattam. Akkor megfogadtam, hogy bárhová is hívnak a világon, ahol egy Verdi Requiemet elénekelhetek, azt édesapám tiszteletére teszem majd. Kanadából jött egy felkérés, így Montrealban búcsúztam el tőle. Ez a fellépés azért is felejthetetlen, mert itt ismertem meg a szintén magyar származású férjemet, akivel azóta is boldog házasságban élünk. A „véletlenek”…

– Az évek múlásával a világon ismert és elismert művésszé vált. Három kontinensen is megismerték a nevét. A teljesség igénye nélkül, Barcelona, Firenze, Madrid, Hamburg, Monte-Carlo, Berlin, Bologna, Milánó, Brüsszel, Marseille, Párizs, Rio de Janeiro, San Francisco, Toronto, New York, s mindezt olyan világsztárok partnereként, mint Plácido Domingo, José Carreras, Leo Nucci, Renato Bruson, Nikolaj Georgijev Gjaurov, Mirella Freni, Montserrat Caballé, Joan Sutherland vagy Luciano Pavarotti. Hogyan tekint vissza erre a különleges művészi életútra?

– Büszkén mondhatom, hogy sikereimet, elismeréseimet, az Istentől kapott tehetségen túl szorgalommal és kemény munkával értem el. Egy biztos, ezen a pályán élethosszig kell tanulni. Számomra mégis a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy bármilyen siker és taps övezte az esti előadást, másnap újra kellett bizonyítani. Ehhez jó stressztűrő képesség és nagy alázat is szükséges. A fényes sikerek mellett a küzdelmek és lelki vívódások sem maradtak el. A világ csábításai ellen minden időben csakis határozott nemmel lehet ellenállni. Ilyenkor a szülői házból hozott tanítások és a keresztény hit erősített meg abban, hogy Jézus példáját követve, jó az igazság útján járni. Isten a tenyerén hordozott egész életemben, amiért csak hálával tartozom. S ha már a nagyokat említette, a névsorból nem maradhat ki Szent II. János Pál pápa sem, akinek Münchenben énekelhettem. Nagy áldás, hogy találkozhattam a szentatyával.

– Negyven évet töltött külföldön. Magyarságát meg tudta őrizni a hazától távol eső országokban, kontinenseken élve?

– A világ minden féltekéjén megmaradtam magyarnak. Olyan erős gyökereket kaptam a családomtól és a szülőföldemtől, amit sosem engedtem el. Az operaéneklésnek köszönhetően németül, olaszul, franciául, angolul és oroszul is beszélek. A magyar nyelvnél szebbet azonban ma sem ismerek. Egyik legkedvesebb íróm Wass Albert, aki olyan gyönyörű és választékos kifejezésmóddal ír a természetről, hogy az egészen egyedülálló. De említhetném még József Attilát, Ady Endrét és a többi halhatatlan magyar írót is, kiknek műveiben és verseiben megunhatatlanul szeretek elidőzni még ma is.

– A világhírű tenor, Plácido Domingo egy helyütt így fogalmazott Önről: „Ha ne adj Isten egyszer elvesztenéd ezt a gyönyörű hangod, színésznőként is megélhetnél az egész világon”. Helyesen fogalmazott?

– Azt hiszem, igen. A művészkollégák láthatták, hogy hevesebb természetű vagyok, így a habitusomhoz talán a Verdi-szerepek illettek a leginkább. Ilyen Amneris az Aidából vagy Eboli hercegnő a Don Carlosból. Ezekben az operákban többet lehetett játszani, ami a színészi kvalitásoknak kedvezett. Emellett az igazán nőies szerepek, mint amilyen a Carmen vagy Delila is közel álltak hozzám. Később beleértem a nagy Wagner-szerepekbe, majd a pályám utolsó harmadában az idősebb karakterekébe. Ilyen A pikk dáma grófnője vagy az Elektra Klütaimnesztra királynéja. Hozzá kell tennem, a színészi beleélő képesség, egyéniségtől függetlenül nagyon fontos egy szerep megformálásához operaénekesként is. Arra mindig törekedtem, hogy elmélyedjek az adott operában és értsem is minden sorát. Egy művet egészében kell látni és értelmezni ahhoz, hogy az ember igazán hatást tudjon vele elérni a színpadon. A saját életemből megélt tapasztalatokat is beleszőttem a karakterekbe, ettől váltak egyedivé. Úgy vélem, ez a katarzis záloga. Mindezt nehéz tanítani, de sok önképzéssel, olvasással, széles körű látásmóddal, mély gondolatokkal és saját lelkülettel megtöltve azért kifejezhető mindaz, ami az operaéneklés s egyáltalán a művészet küldetése.

– Egyik utolsó nagy szerepe, Madame de Croissy perjelnőé, Francis Poulenc: A karmeliták című operájában, melyet 2016-ban mutattak be a Magyar Állami Operaházban. Hogyan emlékszik vissza erre az igazán drámai előadásra?

– Az opera alapjául a compiègne-i mártírok igaz története szolgált. A francia forradalom idején a jakobinus diktatúra egyházellenessége és terrorja miatt 1794. július 17-én Párizsban tizenhat kármelita apácát végeztek ki. A nővérek levágott hajjal, a Veni Creator Spiritust énekelve vonultak a guillotine alá. Ami perjelnőként a szerepemet illeti, magam is meghaltam a darabban, de természetes halállal, rákbetegség következtében. Ezt a közönségnek úgy interpretálni, hogy az valóban hiteles legyen, túlmutat az operaénekesi képességeken. Egyébként a francia zeneszerző, Poulenc a kottában is feltüntette a haláltusa szenvedését. Ezt próbáltam a tőlem telhető legmélyebb átéléssel megmutatni. Azt hiszem, mindannyiunk részéről igazi hitvallás történt a színpadon. A kármeliták előadáshoz kapcsolódó megható találkozásom, hogy eljött egy nagyon súlyos hasnyálmirigy-gyulladásból meggyógyult ember, aki könnyes szemmel erősítette meg mindazt, amit látott és hallott: „Így éltem meg én is”. Azt hiszem, ezekért a pillanatokért érdemes művelni ezt a csodálatos hivatást.

– Művésznő, hogyan telnek mostanában a napjai?

– Két éve elköszöntem a színpadtól és befejeztem az éneklést. Békében és szeretetben élek a férjemmel. Van egy kis havanese kutyám, aki igazi családtag. Gödi otthonomban csiripelnek a madarak. Édesapám emlékezetes mondása, hogy az Isten jókedvében teremtette ezt a világot. És valóban! Annyi gyönyörűséget vélek felfedezni a természetben, ami tényleg csoda, de úgy hiszem, már önmagában a létezésünk is ajándék. Isten lelket lehelt belénk teremtésünk pillanatában, s ez a lélek a földi életünk utolsó percében majd visszatér Őhozzá. Addig is szeretnék békében, elfogadásban, embertársaimat szolgálva és szeretve élni.

Lonkay Márta

2022-06-21