JEL újság

Lovas íjász Bibliával

Mennyire ismerjük a Bibliát?

Természetesen legfeljebb a magam nevében felelhetek erre a kérdésre, bár él bennem a gyanú, hogy a gyorsuló szekularizáció évtizedei nem kedveztek Biblia ismeretünknek. Öreg családi könyvtárakban talán még sokfelé porosodnak olvasatlanul olyan vaskos könyvek, mint Thomas Mann és Martin du Gard nagyregényei, esetleg Homeros bibliofil kötete. S noha dédanyáink még száz évvel ezelőtt naponta forgatták, ma már többnyire a Biblia is ezek közé sorolódott. Én még halványan emlékszem első hittantanáromra, aki reverendában lépett be az elemi iskola első osztályába, és pálcikaemberként rajzolta a táblára Ábrahámot és a kis Izsákot, amint a kést és a tűzifát viszik föl a hegyre. A mai gyerekek azonban már képregények és rajzfilmek figuráin nőnek fel, és a hittanosok is így ismerkednek meg a Biblia oly sokszor megfestett, elmesélt történeteivel. Sőt szorgos vallásgyakorlók is mobiltelefonjukról olvassák el szabad perceikben a napi liturgia kijelölt szakaszait, s csak itt-ott vetnek egy pillantást a naptárban éppen ünnepelt szent nevére. Ki volt ő, és a mai napon miért pont az a kijelölt szentírási bekezdés? – ez a kérdés ritkán merül fel, s ha felmerül is, még ritkább rá a válasz.

Úgy tűnik, hogy legtöbbünk annak a súlyos, másfél ezer oldalas könyvnek csak egyes, különálló történeteit, jeleneteit, sokszor csak egy-két mondatos aranyszabályait, szólásait ismeri. Sőt ezeket is inkább mai viszonyaink tükrében értelmezi, s nem látja át annak mélyebb tartalmát, ami pedig történetiségében és összefüggéseiben rejlik. Ez magyarázza egyébként azt is, hogy sokan egyszerűen azt sütik rá a Szentírásra, s azzal tolják félre, hogy régen elavult és nem a mi korunkhoz szól.

Bizony, ha valaki – elfeledkezve a mítoszok máig élő világáról – valóban úgy olvassa a Bibliát, hogy annak minden szavát, betűjét „szentírásként”, tehát szó szerinti valóságként akarja értelmezni, lehet, hogy tévúton jár. Talán két hibát is elkövet egyszerre. Egyrészt olyan naivitást tételez fel a régi emberekről, mint akik elhitték például, hogy a Vörös-tenger valóban úgy állt az átvonuló zsidó sokaságtól jobbra és balra, mint a fal (Kiv 14,22), másrészt önmagát cövekeli le makacs materializmussal, nehogy meglássa a több ezer éves szöveg igazi mondanivalóját.

Arra is gondolhatunk azonban, hogy fizikailag is nehéz megismerni egy olyan könyvet, ami másfél ezer bibliofil oldal apró betűs hasábjaiból áll, s megemelni, kézben tartani se könnyű. Hát még áttekinteni! (Nem lehetne ezt több kötetben kiadni? Esetleg az egyes könyveket színes fülekkel elválasztani?) Többezer év története, bölcsessége, hagyománya rejlik ezeken az oldalakon, s az elrejtett információ-morzsák számtalan oda-visszautalás, hivatkozás hálójává szövődnek össze. Nevek, események, törvények és szokások, melyek a kor és népe számára még elevenek és nyilvánvalók voltak, mindez számunkra sokszor rejtvény, aminek megfejtésére nem érzünk elég kitartást. A mai ember – köztük akár az evangelizációval megcélzott katekumen is – sok-sok egyéb, praktikusabbnak ítélt ismerete mellett általában már nem fordít elég energiát ennek az ősi üzenet-füzérnek a kibogozására.

Nos, ebben nyújt segítséget Martos Levente Balázs Virágzó mandulafát látok című kötete. Mikor ezeket a sorokat írom, püspökké szentelésének másnapján, újra szemem elé tűnik, amint a szertartás előtt ott áll jól ismert sugárzó mosolyával a Szent István-bazilika kupolája alatt az őt ünnepelni összegyűlt tömeg közepén, s mint égi közlekedési rendőr, aki megmutatja, kinek honnan s hová sugárzik az áldás, jobbra-balra köszönget és ölelkezik, miközben ornátusára föntről ragyogva hull a tavaszi napfény. Fülemben könyvének ajánlásából Vértesaljai László szavai visszhangoznak: „Pendül a szó Balázs atya biblikus íján, […] ahogy a keleti ember – mozgás közben, oda se nézve, egyetlen mozdulattal – ellövi a nyilát.”

Így emel ki a szerző a Szentírásból egy-egy fogalmat, képet, mítikus vagy materiális történetet. A „bekerített”, „védett” paradicsomkertet, vagy annak fáit: „gyökerük a múltba kapaszkodik, törzsük a biztos jelent ígéri, ágaik, levelük, gyümölcsük sejtelmes jövőt suttognak”. Olyan motívumok, melyen többnyire túllépünk, mert nem egészen értjük, sőt még titkon vitatjuk is, de „nincsen emberünk”, aki megmagyarázná. Ugye, milyen ismerős ez a helyzet? Fülöp és az etiópiai királyné főkincstárosa (ApCsel 8,26–40), de még inkább az emmauszi tanítványok: Jézus „Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázta, ami az Írásokban róla szól” (Lk 24, 27). A mai olvasó ezeken a pontokon, talán némi lelkifurdalással, többnyire továbblép, és csak néha kérdez rá ezekre az ószövetségi, prófétai helyekre. De akkor bizony többnyire magára marad.

Balázs atya ezen kíván segíteni. Írásait az előszóban „gondolatok füzérének” nevezi, melyeknek „sokfélesége tükröz valamit a Szentírás sokrétűségéből. Egységbe fogja őket a sajátos kapcsolat, amely a Szentírás olvasója és »profi magyarázója«, illetve a Szentírásban megszólaló Isten között jön létre.”

Négy plusz egy fő fejezetbe sorolva nyolcvanöt rövid elmélkedés alkotja ezt a gondolatfüzért. Kezdetként ezt írja: „Van a Bibliában három könyv is, amely a »kezdet« szóval kezdődik.” Az olvasó önkéntelenül is elmosolyodik. Lám, a „biblikus íj” milyen játékos nyilakat lődöz! Mint a keleti íjászok, a nyilat ő is „a célban érzi, és lám, úgy is lesz mindjárt”. A Biblia első mondata így szól: „Kezdetben teremtette az Isten az eget és a földet.” Emlékszem, Gárdonyi szerint is ezzel kell kezdeni a latin nyelv tanítását, mert „könnyű mondatok és szép tartalmúak” (Láthatatlan ember). De Balázs atya rögvest ide párosítja Szent János evangélista sejtelmes-gyönyörűséges nyitó himnuszát is: „Kezdetben volt az Ige” és Szent Márk szavait: „Kezdete Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának.” Majd egy ezernyolcszáz éves hátraszökkenéssel máris Origenésznél tartunk, aki szerint az a kezdet, amelyben Isten a világot teremtette, „nem is lehet más, mint Jézus Krisztus”. Vagyis – értelmezi az ő homíliáját Balázs atya – Origenész már nem is az idő kezdetéről beszél, hanem az isteni cselekvés minőségét kutatja.

Nos, ez a szerény könyvecske ebből a „kezdetből” kiindulva vezet bennünket egyre mélyebbre a Biblia titkaiba. Látszólag csak szinte találomra ragad ki egy-egy fogalmat, egy-egy ismert történetet, hogy a történelmet és az ókor néprajzát is segítségül hívva aztán kibontsa ezeket a szálakat a szentírási könyvek szövedékéből, s kalauzoljon el bennünket az emmauszi tanítványok ráébredéséhez. Így elevenedik meg a Teremtés hat napja, s alakul át gyermekded meséből mély filozófiává, mai napra szolgáló útravalóvá. Így értjük meg később a Kivonulás jelentőségét: az egyistenhit és a választott nép megszületését, a nemzedékről nemzedékre átörökítendő törvények és kultusz megszilárdulását a törzsi istenek sokasága és a bálványimádó népek hullámverésében.

Különösen a szívünkhöz szól a Prédikátorról szóló elmélkedés. Ki nem hallotta a mondást: „Hiúságok hiúsága, minden csak hiúság” (Préd 1,1). Talán még Kölcsey Vanitatum vanitas című verse is visszacseng a fülünkbe, amit egykor oly nehéz volt a Himnusszal és a Zrinyi dalával párosítani. A választ erre talán az evangélium, a szegény Lázár története adja meg (Lk 16,19-31). De mintha még izgalmasabb lenne a másik híres szállóige: „Mindennek megvan a maga ideje” (Préd 3,1-8). Balázs atya szerint ez nem egyszerűen egy életre szóló napirend. „Ez a költemény szabályt teremt. Ahol pedig szabály van, ott értelemnek is kell lennie. [...] Ott van az örökkévalóság mint vágyakozás és remény, […] mint a belakott és otthonossá váló idők ígérete.”
A szerző magyarul szól mihozzánk, magyarokhoz. De nem rejti véka alá, hogy a Bibliát négy vagy öt nyelven olvassa. Időnként elkápráztatja olvasóját egy-egy arám, héber vagy görög kifejezés árnyalatainak, szinonimáinak korhű elemzésével. Ebbe laikusként óvakodjunk beleártani magunkat, de bízhatunk benne, hogy ő ilyenkor sem akar minket sem becsapni, sem hamis látszatokkal elkápráztatni. Így elemzi Pál apostolnak a filippiekhez írott leveléből a sokat idézett, rejtélyes 2,6-11 verseket: Jézus „kiüresítette magát”. Hogy ezt jobban megértsük, felvonultatja nemcsak a görög igék számításba veendő alakjait, de a Biblia-tudomány számos nagy tekintélyű művelőjét is, hogy áttörve a lelkünkre-szívünkre rákövesült modernitás és megszokás felületességét, végre ne csak megértsük, de át is érezzük, mit jelent, ha valóságos emberré lesz az Isten Fia.

A kötetet olvasva szinte otthonos érzés tölt el bennünket, ahogy az egyes elmélkedések a Teremtéstől az evangéliumi kifejlet felé emelkednek. Ez az emelkedés ugyanis tételesen nem mutatható ki, de az olvasó a szövegekbe beleérzi. Talán csak azért, mert ő maga egyre újabb és újabb élményekben, tapasztalatokban, érintésekben részesül. A kötet vége azonban valóban a Golgota és a feltámadás magaslata felé emelkedik, hogy aztán erre a magaslatra építve a negyedik részben néhány életviteli jó tanácsot pattintson el az íjról. „Hagyunk-e időt Istennek, hogy megérkezzen hozzánk? – kérdezi Simon farizeus történetét elemezve. – Hagyunk-e időt egymásnak, hogy ne váljunk az élet menekültjeivé?”

De maradjunk még a jézusi út végső magaslatainál, mert egyre nehezebb a válogatás, annyi a lelkünkbe markoló mozzanat. Önkényesen ragadok ki belőle egyet, mint amin talán legnagyobb döbbenettel és meglepetéssel gondolkodtam el.

„Krisztus meghalt értünk...” – ez a címe. S miközben Martos Levente Balázs ennek a három szónak az értelmét és valóságát próbálja szívünkbe ültetni, visszavezet bennünket azokba a régmúlt évekbe, amikor egy Jézus nevű vándorprédikátort Jeruzsálemben keresztre feszítettek, az ő tanítványai pedig döbbent félelemmel rejtőztek el a hatóságok elől, nehogy ők is hasonló sorsra jussanak. Hogyan is volt ez?

Jézus meghalt. Harmadnapra feltámadt ugyan, de már nem volt ott folyamatosan tanítványaival. Szavai még ott csengtek a fülükben, de ki tudja, valóban úgy hangzottak-e el? Ki így, ki úgy emlékezett rájuk. És mit jelentettek azok a szavak? Nem volt senki, akivel megbeszélhették volna, magukra maradtak a tanítványok és tanúk. Jézus a kenyérre és a borra azt mondta, hogy ez az én testem és a vérem. És hogy „ezt cselekedjétek”. A tanítványok zavartan törtek a kenyérből, kortyoltak a borból, egymásra néztek, és semmit sem értettek, semmit sem tudtak.

Aztán egy nap Jézus hirtelen ott volt köztük, és megmutatta nekik magát, sebeit. Láttak, és volt, aki hitt, volt, aki kételkedett. Mert ilyen még nem volt soha.

Mégis eljött a pillanat, mikor szinte fölriadtak és lábukkal dobbantottak: de hiszen mi láttuk, ami történt, és láttuk őt életben a halála után! Ennek mi tanúi vagyunk! Ő maga bízta ránk ezt a tanúskodást!

És attól kezdve hirdetni kezdték, amit megéltek. És volt, aki hitt a szavukra, és volt, aki kételkedett. Még évek teltek el aztán, míg minderről megszülettek az első írott emlékek és tanítások. De közben ők, a tanítványok, és akik köréjük gyűltek, egyre azt keresték, azt nyomozták, hogy miként volt és hogyan lehetséges mindez.

Valaki láthatatlanul segített nekik, hogy higgyenek.

Talán így született meg a kereszténység.


Martos Levente Balázs: Virágzó mandulafát látok. Jezsuita Kiadó, 2022.

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Hol vagyunk otthon?

Az indiai származású Benvin Sebastian Madassery verbita szerzetessel, a Pápai Magyar Művek volt igazgatójával beszélget magyarországi szolgálatáról Balázs Zsuzsa

A semmiből érkezett nemzeti hős

A futball-Európa-bajnokság június 14-én veszi kezdetét. A tornára kijutott magyar csapat Svájc ellen lép először pályára június 15-én. A magyar részvétel nagyban köszönhető Marco Rossi szövetségi kapitánynak, akiről nemrég egy kötet jelent meg.

A remény zarándokainak – még a jubileumi szentév előtt

A történet egy délközép-franciaországi meseszerű falucskában kezdődik. A kicsiny falu neve Saint-Simon, Aurillac város határától mintegy öt kilométerre. Ennek plébániája őrzi azt a magyar emlékhelyet, amely baráti kapcsot jelenthetne a magyar és a francia katolikusok között.
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!